Kereső toggle

Dugó bosszúja

A településalapító Leitner Dávid története

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Akinek van mersze hozzá, olvassa el ezt a szörnyű történetet, amely arról szól, ami ifjúkoromban velem történt. Akinek nincs bátorsága, lapozzon tovább, aztán menjen ki a konyhába, és vegyen magának fagylaltot a fridzsiderből.”

 

Ezekkel a sorokkal indul Leitner Ábrahám Dávid élettörténete, melyet lánya írt meg, Nyíregyházi Dugó története címmel. Sok ilyen eseményt ismerhetünk, hála Istennek sokan döntöttek úgy, hogy megírják az utókor számára azt, ami velük történt. Ez egyben szomorú is: a haláltáborok eseménysorait tanúságként kell kezelni egy olyan történelmi tény bizonyítására, amihez nem fér kétség.

De Leitner Ábrahám Dávid története valahogy mégsem csak szomorú és tragikus. Rettenetes, amiket át kellett élnie, egy kézen meg lehet számolni, hány rokona tért vissza a haláltáborokból, mégis áthatja visszaemlékezését a remény és az élni akarás.  „Vicces név a Dugó, mit lehet tenni, amolyan vicces ember vagyok, szeretem a humort, a mókát, és annak ellenére, hogy időközben dédnagyapa lettem, mind a mai napig megmaradtam ilyennek. De a történetem nem megmosolyogni való. Magyarországon születtem, 1930-ban” – kezdődik a visszaemlékezés.

Dugó huncut fiú volt már gyerekként is, erről beszél fiatal korának beszámolójában, mely a már említett könyv csaknem felét teszi ki. Valamiért azt érezte, hosszabban kell mesélnie a nyíregyházi életéről, mint a Birkenauban eltöltött bő egy évről. Arról, hogyan szedett epret a Héderbe menet az utcán álló fákról, s emiatt össze is koszolta a fehér ingjét, édesanyja bosszúságára. Arról is beszél, milyen volt ki nem pattogott kukoricát venni és egész nap ropogtatni, vagy moziba menni és cowboyokat nézni tátott szájjal, tyúkok alól a tojást összeszedni, majd eladni a szomszédoknak – így szerezve zsebpénzt a kukoricára –, dinnyét leengedni a kútba, hogy hideg maradjon, vagy a sakterhez vinni a levágni szánt állatot. De egyszer ezek a napok is elmúltak.

Édesapja évekig volt munkaszolgálatos, s mikor végre hazaérkezett, hamarosan a nyíregyházi gettó falai közt találták magukat családjukkal. Nem sokáig tartott ez, hiszen gyorsan útnak indították az emberekkel teletömött vagonokat a pusztulás felé. Amikor a csendőrök Dugó édesanyjáról lerángatták a karikagyűrűjét, férje ezt mondta neki: „Golda, ne sírj. Ne félj. Emiatt nem válok el tőled…”. Talán ez a vidámság volt, ami a fiút is életben tartotta a későbbi rettenetes hónapokban. És az, amit később többször említ könyvében: „De egy nap komor arccal megragadta vállamat (ti. az apja), és szinte könyörögve mondta: Dávid, ha bajba kerülsz, mindig a 20. Zsoltárt énekeld. Az a te fejezeted. A te neveddel. Az, amely Dávid király dicsőségét hirdeti: „a megpróbáltatás napján hallgasson meg az Úr, védelmezzen meg Jákób Istenének neve.”.

A deportálások 1944. május 5-én kezdődtek meg Nyíregyházán, Sávuot ünnepén. Dugó és családja egy vasárnap délután érkezett a híres „magyar rámpához”, ahol Mengele és emberei azonnal elszakították őket egymástól. Lánytestvéreit és anyját ekkor látta utoljára. Nehéz érteni, hogy a 14 éves fiú egy Nyíregyházáról hozott cipőben hogyan élte túl ezt a poklot, de az biztosan segítette, hogy a latrina-takarítás közepette is csak énekelt mindig. Az a szekér, melyet ehhez a munkához használtak, postakocsiként is funkcionált – persze titkosan. A női barakkok területéről a férfiakhoz és fordítva szállított tikos leveleket, csomagokat. Amikor a 4-es számú krematóriumot az ott dolgozók felrobbantották, elterjedt a hír, hogy valahogyan robbanóanyagot is csempésztek oda – Dugóék tudtán kívül a kocsijukon.

Aztán 1945. január 18-án a németek felrobbantották az 5-ös számú krematóriumot, hogy eltüntessék a szörnyűségek nyomait. Rögtön a robbanás után útnak indították a még életben maradt foglyokat, s így jutottak el gyalogosan és vagonokban először Altheimerbe majd Mauthausenbe. A megérkezésükkor 1945. január 30-át írtak. A 30 kilós fiú itt még hónapokat töltött el, majd április 28-án szenvedések közepette itt töltötte be 15. életévét. És Dugó itt ébredt egy reggel arra, hogy a németek elhagyták a tábort. Elmenekültek.

Dugó hazajutott Nyíregyházára, ahol találkozott egyetlen életben maradt testvérével, Smuellel. Együtt utaztak Izraelbe. Dugó társaival megalapította a Nir Galim nevű települést, majd feleségül vette az iskolájával önkéntesként a mosávba érkező Szárát. Két gyermekük, tíz unokájuk és több, mint húsz dédunokájuk van, akik mind Izraelben élnek.

A története itt még korántsem ért véget. 2014-ben elindult az úgynevezett „Dugó-hadművelet”, azaz a „Falafel-bosszú”. Azóta minden év január 18-án Izraelben Dugó bemegy egy közeli büfébe és rendel két nagy adag falafelt, s ezeket akkor is megeszi, ha rosszul lesz tőlük. Teszi mindezt annak emlékére, hogy ezen a napon indították el 15 éves korában a halálmenetre. Az akció évről évre egyre ismertebb és kiterjedtebb, Dugó Facebook oldalán is hirdeti:  ezen a napon, aki tud, ragadjon meg egy falafelt, vagy ahhoz hasonló szendvicset, készítsen fotót és tudassa ezzel is: Izrael népe él, létezik és köszöni jól van! „Am Yisrael chai!”

 

Olvasson tovább: