Kereső toggle

Csak a fejünkben léteznek határok

Interjú Rakonczay Gábor extrém sportolóval

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ő az első magyar, aki az Antarktisz partjáról indulva érte el a Déli-sarkot. Rakonczay Gábor 44 nap és 4 óra alatt teljesítette a 917 kilométeres távot egy 94 kilós szánt húzva maga után. Önismeretről, csapatmunkáról és a megvalósíthatatlannak tűnő célok eléréséről beszélgettünk. 

Január elején értél haza a 44 napos antarktiszi expedíciódról, de amikor először hívtalak, hogy egyeztessük az interjú időpontját, éppen egy 50 kilométeres futás közepén voltál. „Gyári tulajdonság”, hogy nem tudsz leállni?

- Valószínűleg igen, mert gyerekként is elég aktív voltam, a szüleim vittek is sportolni, hogy valami értelmes dologgal kössem le az energiáimat, és ne zizegjek annyit. Röplabdáztam, kajakoztam, úsztam, aztán jöttek a 80-100 kilométeres teljesítménytúrák és persze a tájfutás, a maraton és az ultra. Ma is jellemző rám, hogy ha nem mozgok eleget, akkor van bennem valami pluszfeszültség, ami nem biztos, hogy jó a környezetem számára. Jobban tudok funkcionálni, ha 2 órát futok a Margit-szigeten, és úgy megyek haza.

Az élet ráadásul nagyon gyorsan telik, és ha az embernek vannak tervei, amiket meg szeretne valósítani, akkor tolnia kell a dolgokat. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne tudnék megállni, kikapcsolni, és az is igaz, hogy a 13 évvel ezelőtti első óceáni evezés óta az indíttatásom és az expedíciókból szerzett tapasztalataim és élményeim is sokat változtak.

Ez mit jelent? 

- Az elején klasszikusan meg akartam mutatni a külvilágnak, hogy meg tudom csinálni. Például kilenc évig tájfutottam, nagyon szerettem magát a futást és a tájékozódást is, de a lényeg az volt, hogy a dobogó tetején álljak. Amikor meg már ott álltam, akkor az, hogy 10 percet ráverjek a második helyezettre.

Az első expedíciók során is ez a bizonyítási vágy volt a fő motiváció. Ez egyébként elég veszélyes: úgy is kockáztattam egy-egy utat, hogy nem voltak meg a szükséges eszközök és feltételek a megvalósításhoz. 

Aztán lassan elkezdtem rájönni arra, hogy az elég kétélű dolog, hogy az ember mindig kívülről várja a visszaigazolást. Hiszen lehet, hogy ma megdicsérnek, és az nagyon jólesik, de ha holnap kapok valami negatív kritikát, akkor az mélyebbre küld, mint eredetileg voltam. Ezért előtérbe került egyfajta belső útkeresés, hogy kiszakadjak a civilizált világból, és egyedül legyek a gondolataimmal. Nem volt ebben semmiféle vallási indíttatás, egyszerűen úgy gondoltam, hogy ha minél durvább körülmények között minél jobban kifeszítem a határaimat, akkor még közelebb kerülök valamihez – leginkább saját magamhoz.

Ezek persze még most is motiválnak, de ma már inkább azt tartom fontosnak, hogy a megszerzett tudással, tapasztalattal hogyan tudok másoknak segíteni. Nyilván a legtöbb ember soha nem fog nekivágni az Antarktisznak, de bárkinek lehet egy „déli sarokpontja”, amit el akar érni, és ha ehhez csak egy kicsit is hozzá tudok járulni, tudom ebben motiválni, akkor az egész történet már nem öncélú, nem csak én élem át.

Az ultrafutások vagy az expedíciók során sokszor egyedül kell teljesítened a távot, megküzdeni a kihívásokkal.

A nyilatkozataidból úgy tűnik, hogy élvezed ezt a fajta egyedüllétet, miközben azért rengeteg barátod is van. Hogy működik ez nálad?

- Ha most szétnézel itt, a kávézóban, mindenki beszélget valakivel, vagy ha egyedül van, akkor a telefonját nyomkodja. A mai ember nem tölt elég időt önmagával. Ha ebben a felgyorsult világban úgy alakul, hogy marad két szabad percünk, azt sem magunkkal töltjük el, mert úgy érezzük, hogy akkor nincs értelme az életünknek, hiszen „nem csinálunk semmit”. Állandóan valamilyen helyzetben vagyunk, állandóan tennünk kell valamit, vagy reagálnunk kell a külső hatásokra. Így aztán nem is igazán tudjuk, kik vagyunk.

Az önismerethez egyedüllétre van szükség, és ehhez szerintem a szélsőséges körülmények is sokat hozzátesznek. Ma minden úgy van kitalálva, hogy lehetőleg egyensúlyban legyen az életünk, haladjunk előre, de azért kényelmesen. Ha viszont kitoljuk a teljesítőképesség határait, akkor az ember először is megismeri a saját szervezetét, a korlátait. De lelkileg is nagy hozadéka van ennek. Egyik pillanatban látod magadat mint egy hatalmas hőst, aki három napja nem aludt, de mégis állja a sarat, húzza maga után a 90 kilós szánt órákon, napokon, heteken át, a másik pillanatban meg fizikálisan, mentálisan leharcolva bőgsz, mint egy kisgyerek, teljesen összetörve – és a két szélsőség között ingázol akár napi szinten. Ebből a két szélső pontból pedig prímán látszik, hogy ki is vagy te valójában.

Hogyan tudsz visszaállni a hétköznapi viszonyokra egy ilyen megpróbáltatás után? 

- Ez gyakran elég nehéz, mert az antarktiszi lét és a civilizált élet között óriási távolság van – kezdetben, amikor még kevesebb volt a felelősségem és a kötelezettségem, ezt úgy orvosoltam, hogy rohantam vissza a természetbe, mert az valódibbnak tűnt. Azóta megtanultam, hogy nem az Antarktisz közepére vagyunk kitalálva, hanem ide, itt kell helytállnunk. Azt tapasztalom egyébként, hogy az expedíciók után a hétköznapi életben is jobban tudok funkcionálni, jobban meg tudom ítélni, hogy mi a fontos, és mi nem az. Előfordul, hogy ugyanaz a kihívás, ami korábban stresszelt, ma már nem emeli meg a pulzusomat. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem foglalkozok vele – még ha a környezetem gyakran így is gondolja.

Mindezzel nem azt mondom, hogy mindenkinek el kell vonulnia hetekre egy extrém környezetbe. Sokszor már az is segítség, ha egy-egy futás erejéig kikapcsolsz, egyszerűen csak jelen vagy a mozgásban, és próbálgatod a határaidat, ráadásul egyedül, úgy, hogy még zenét sem hallgatsz.  

Tudnál példát mondani, hogy miben változtál meg az utak nyomán?

- Amikor a mostani expedíció végén elértünk a Déli-sarkhoz, elővettem a magyar zászlót, és azzal fotózkodtam. A norvég és a brit társamnak erre nem volt szüksége, mert a zászlójuk eleve ki van tűzve: az országaik területigénylési joggal rendelkeznek az Antarktiszra nézve. Nem vagyok egy nagy magyarkodó, de ott megérintett, hogy irtó jó dolog az, hogy magyar vagyok – függetlenül minden olyan dologtól, amire itthon panaszkodni szoktunk. Például van egy csomó ország, ahonnan esélyem sem lett volna eljutni ideáig, ha ott születek meg. Úgyis mondhatnám, hogy a magyarságomhoz való viszonyom új szintre emelkedett. Néha az embernek el kell távolodnia a saját életétől, hogy tudja értékelni azt.

Vagy mondok mást. Korábban nem látogattam túl gyakran a szüleimet. Persze szeretem őket, de hát nem az én korosztályomhoz tartoznak, meg nem is a szomszédban laknak. Hét évvel ezelőtt azonban volt egy kenus utam, ahol – mondjuk úgy – megérintett az elmúlás szele. Azóta minden hétvégén elmegyek hozzájuk, és lehet, hogy csak az időjárásról beszélgetünk, de élvezem, hogy vannak szüleim és időt tölthetek velük.

Ez hasonló ahhoz, mint amikor emberek a halálos ágyukon arról beszélnek, hogy mit bántak meg az életben, mit csinálnának máshogy, ha újrakezdhetnék – annyi különbséggel, hogy ők már nem tudnak változtatni...

Amikor az ember megtapasztalja, hogy mennyire múlékony, könnyebben átértékeli a dolgokat, élesebben meglátja, mi a fontos, és mi nem az.

A mostani expedíciót csak csapatban engedélyezték a számodra. Egyedül is sikerült volna?

- Igen, a grönlandi felkészülési út alapján biztosan. Sőt, gyorsabb lettem volna. Egy csapat ugyanis maximum a leglassabb tagjának a sebességével tud haladni – itt viszont a legtöbbször én haladtam elől, és én navigáltam. Élvezhetőbb is lett volna az expedíció, mert jobban megéltem volna ezt a belső utazást. Így viszont sokat kellett dolgozni azon, hogy egy csapatként működjünk.

Nyilván szélsőséges helyzetekben olyan is kijön az emberből, ami nyugodt körülmények között nem. Hogyan tudtátok ezt kezelni?

Ez nagyon igaz: presszió alatt az emberből az is kijön, amiről nem is tudja, hogy benne van. Nem tudom, ki mondta, de nagyon igaz, hogy egy ilyen expedíció során a legnagyobb veszélyforrás, illetve ismeretlen tényező maga az ember.

A legjobb barátoddal a hétköznapok során akkor találkozol, amikor akarsz, és ha együtt töltöttetek mondjuk egy napot, utána mindketten mentek a magatok útján. Egy ilyen úton viszont hiába lennétek 30 éve a legjobb barátok, biztosan adódnának feszültségek. Ráadásul én nem barátokkal voltam, hanem olyan emberekkel, akikkel előtte soha nem találkoztam. 44 napig voltunk összezárva, annál távolabb, mint ahogy most ülsz tőlem, egy percre sem voltunk egymástól – akkor sem, amikor a Déli-sarkot meghódító hősöknek éreztük magunkat, és akkor sem, amikor iszonyú fáradtak voltunk, fájtak a sérüléseink, alig volt már élelmünk, és az is kérdéses volt, hogy be tudjuk-e fejezni az utat. Amikor érzed, hogy a másik már egy hónapja nem fürdött, és tudod, hogy ő is érzi rajtad, amikor már egy hete iszonyú idegesítőnek érzed, hogy a másik pulcsiján milyen cipzár van, akkor a türelemre és a kompromisszumkészségre ugyanolyan szükség van, mint a bakancsra, ami nélkül szinte azonnal lefagyna a lábad. Pláne, hogy a csapat tapasztalt tagokból állt ugyan, de a véleményünk gyakran teljesen különbözött azzal kapcsolatban, hogy melyik megoldás a jobb és biztonságosabb egy adott helyzetben. Volt olyan, amikor úgy viselkedtünk, mint az idős házasok, akik már ismerik egymás rigolyáit, és inkább nem szólnak, mert nem akarnak feszültséget. De persze olyan is volt, amikor órákig beszélgettünk a sátorban, könnyes szemmel hallgatva egymás történeteit.

Mi volt a legnehezebb a mostani út során?

- Nekem és szerintem a többieknek is pont ez: annak a fenntartása, hogy csapatként menjünk a cél felé. A hétköznapi emberi kapcsolatokban is vannak hullámzások, de itt sokkal nagyobbak és gyorsabbak a kilengések, és nincs meg az a lehetőség, hogy jó, akkor én most sétálok egyet, és kiszellőztetem a fejem.

Gyakran mínusz 30 fokban gyalogoltatok napokon keresztül, és volt, hogy közben az orrotok hegyéig nem láttatok. Ebben mi a legnagyobb kihívás?

- Ha az ember gyakorlott, akkor a navigáció – a GPS és a laptájoló segítségével – nem jelent komolyabb problémát. A hideggel kicsit más a helyzet. Persze ma már vannak professzionális, erre a célra gyártott ruhák, amelyek mínusz 20-25 fokig komfortosak. Azonban végig hegymenetben és erős szembeszélben haladtunk. Ha a szél ereje eléri a 40-60 kilométer per órát, akkor az ember sokkal hidegebbnek érzi a mínusz 20 fokot. Ilyenkor a szervezet belassul, ami komoly veszélyforrás.

Az extrém teljesítményexpedíciókra egy komplett iparág települt. Benneteket is bármikor kimenthettek volna, és a legmodernebb technikai eszközöket használhattátok. Ez nem von le a teljesítmény értékéből?

- Nyilvánvaló, hogy száz évvel ezelőtt, jóval embertpróbálóbb volt egy ilyen utazás. Eleve hónapokig utaztak az Antarktiszhoz, ott befagyasztották a hajót, és nyolc hónapon keresztül „teleltek” mínusz 60 fokban, teljes sötétségben. Ezt követően indultak csak el, sokszor azt sem tudva, hogy pontosan miként lehet eljutni az adott célig és vissza.

Ugyanakkor az egy mítosz, hogy unatkozó amerikai menedzserek tömött sorokban vonulnak mondjuk az Antarktiszra. Idén rajtunk kívül egy kétfős csapat érte el ezen az útvonalon a Déli-sarkot, illetve heten próbálkozhattak szólóban, közülük háromnak sikerült. Vannak ugyan célok, amelyeket más még nem valósított meg – én is tervezek ilyet –, ugyanakkor ma már alapkövetelmény, hogy legyen nálad jeladó, műholdas telefon. Ha ezek nincsenek, azt mondják, őrült vagy, vagy egyszerűen be sem engednek a területre.

Az óceán és a sarkvidék után a hegyek nem vonzanak?

- Vonzanak, de az veszélyes műfaj. Olyan, mint a motorozás, nem tudom elképzelni, hogy kipróbáljam – nem untam meg az életemet.

Cégeknél is szoktál tartani motivációs tréningeket. Miről szoktál beszélni?

- Rengeteg a párhuzam a csapatmunkától kezdve a kiégésen keresztül egészen addig, hogy miként kell egy célt meghatározni és elérni. Valamiért hitelesnek tartják, amikor ezekről beszélek – egyrészt azért, mert látják az eredményeimet, másrészt azért, mert azt mondják, hogy ha ez az átlagos srác meg tudta valósítani az álmait, akkor ők is képesek rá.

Például el szoktam mondani, hogy 13 évesen futottam az első maratonomat, és utána egy hétig nem tudtam járni. Akkor úgy voltam vele, lehetetlen, hogy csak egy kilométerrel is hosszabb távot tudjak teljesíteni. Aztán találkoztam valakivel, aki edzéseken futott maratonokat, a célja pedig a 200 kilométer volt. Ez teljesen új távlatokat nyitott előttem, rájöttem, hogy persze, fontos a tudatos felkészülés, de alapvetően minden fejben dől el, a szervezet rendkívül sokat kibír. A lényeg, hogy tűzzünk ki célokat, nem baj, ha azokat túl nagynak érezzük, vagy akár nem látjuk őket, mert a horizont alatt vannak – a határok sokszor csak a fejünkben léteznek. A célig vezető utat ilyenkor érdemes szakaszokra osztani. A 100 kilométer elsőre rettentő soknak tűnik, mint akár egy 5 éves terv is egy cég esetében. De ha azt mondod, hogy a lényeg most az, hogy a következő, 5 kilométerre lévő frissítőpontig eljussak, és közben tartsam a sebességet, ne száradjak ki, akkor ezeket a kisebb távokat újra és újra meg tudod csinálni. 10 óra – vagy öt év – múlva pedig visszanézel, és azt látod, hogy ami lehetetlennek tűnt, azt megcsináltad.

 

Olvasson tovább: