Kereső toggle

Szörnyeteg a nappali közepén

Amikor nem a rossz család vagy a deviáns életvitel a magyarázat

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Csodálatos fiú a drogfüggőség drámáját nem a bűnözés, az üzlet és a társadalmi peremvidék szokásos háromszögén belül láttatja, Hanem családi körben. A tisztes polgári életmód kandallós – amerikai konyhás békéjébe rontva. A film nem okokat tár fel, csupán bemutatja, hogyan rombol minden működő értéket egy nem is túl bonyolult vegyianyag, a metamfetamin.

Kellenek néha ilyen filmek, mint az influenza elleni védőoltás, a baj előtt persze. A középosztálybeli drogos fiúnak és apjának a kálváriáját látnia kellene jó csomó szülőnek – pár erősen szponzorált, kampányszerű vetítésen mondjuk.

Hatna a dolog. Mert szó nincs mozgalmárságról, sem propaganda snittekről. Mégis nagy a csend a film végén, amikor búcsúzóul kiírják nekünk a vászonra, hogy az „ötven év alatti amerikaiaknál vezető halálnem a túladagolás”, amit nem gondoltunk volna. Tudtuk, hogy a drogok közül jó pár már „itt van a spájzban”, de közben reménykedünk ezerrel, hogy (talán) nem járták még át legalább a „mi” társadalmunk teljes keresztmetszetét, mint azt láthattuk a Trafficban, Steven Soderbergh torokszorító látleletében. A Csodálatos fiú, ha lehet, még inkább torkot szorít, bár az atmoszféra alig több egy család személyes terénél. És abban is főként az apa a főszereplő, az ő visszaemlékezései és mentőakciói teszik ki a film legnagyobb részét.  E kettő egymást váltja, többnyire összekeverve a vágások segítségével, de a történetnek ez nem árt, végig képben vagyunk, ha időnként borul is az időrend.

David Sheff egy jóravaló ember San Francisco egyik erdős negyedéből. Szép nagy gerendaházban él a családjával, mely amott átlagos lakhelynek tűnik, de azért jól megvannak. Két pici gyerek, művészféle feleség, no meg Nic, a nagyfiú az előző házasságból, egy igazi álmodozó, művészi vágyakkal és látásmóddal. A rémisztő viszont az, hogy úgy lesz belőle magához és másokhoz egyaránt könyörtelen drogos, hogy nagyjából minden rendben volt vele és körülötte. És mégis beszippantja a rettenetes, agysorvasztó vegyiszemét, a kristálymet. 

Az apa lépésenként fedezi fel a kamaszfiú sötét oldalait, és nem érti az egészet – mi sem értenénk. Flashbackek sora visz el minket kettőjük közös múltjába, és az szerencsére nem egy érzelgős mosolyalbum, de azért tele van jópofa közös rítusokkal, többnyire olyan apa-fiú élményekkel, amit mindannyian szerettünk (volna) megélni. Bár egy dolog azért beüthetett. A fiú anyja odaát él a vén Európában, a srác meg mégiscsak egy (szeretett) mostoha az új családban, ahonnét időnként repülőre pakolják, hogy a mama is láthassa. Talán ez lehet Nic sebesülési pontja, ami önmagában, az amúgy kipárnázott családban nem lenne elég a tudattágításnak gondolt gyors leépüléshez.

Az apa tehát az okokat keresi és a megoldást. Tétován rakosgat a hol szökés alatt, hol a rehabon levő fiú üres szobájában, míg egy rajzos napló kerül a kezébe – a film egyik legerősebb jelenete kerekedik ebből.  A szürreális ábrák kezdetben egész nívósak, egy érzékeny, csakis a valódit kereső kamasz alkotásai. Ám a szövegek már vészt jósolnak, hisz egyre izgalmasabb hosszú utazásnak fogja fel Nic a drogok világát.  És ahogy leépül, úgy lesznek mind kuszábbak a sorai, és sokasodnak a torz rémpofák a rajzain. Mintha a Virágot Algernonnak vagy az Ébredések mentális betegeinek visszaesését dokumentálta volna a kis füzet. 

Ezt látni, ezzel ütközni… Talán itt lehetett az egyik legkeményebb pont az apa számára. És a valóságban is bizonyára. Mert ne feledjük, igazi történetről szól a Csodálatos fiú, egy évtizeddel ezelőtti könyvsiker alapján, ahol David Sheff író és újságíró kiáltja világgá fájdalmát, majd fia megmenekülését a drogok börtönéből. Amire (nem mellesleg) a filmben látott szakértő mindössze „egyszámjegyű” esélyt adott.

No, de addig rengeteg szenvedés várt még rájuk. Köztük a bizalom, a remény állandó felépítése (vagy inkább a földről felkanalazása), a visszaesések és a függőség-generálta hazudozások, a kistestvérek meglopása meg a váratlan dühkitörések ellenére. És ha vannak is átmenetileg jó állapotok, azok annyira törékenyek, hogy az egész család végül a szüntelen stressz bugyraiba merül. Borítékolható, hogy a nevelőanyánál telik be először a pohár: a közveszélyes sihedertől a két kicsi gyermekét meg az otthonát védi. És ez már tényleg a mélység széle David Sheff számára, hiszen egyre inkább ledarálódik mindenki körülötte. Kegyetlenül nehéz húzást csinál tehát, ami majdnem a fiú életébe kerül. De végül az egyetlen helyes döntésnek bizonyult.

Elriasztó egy film ez, ahogy mondtuk, preventív célokra kifejezetten alkalmas, brutális felkiáltójel. Mert a fiú végül túlélte, sőt megírta a saját könyvét is a mélyrepülésről, láthatjuk az apja mellett ülve a tíz évvel ezelőtti stúdióbeszélgetéseken. De erre a megoldásra, a visszafelé vezető útra persze a gyötrelmes évek kétféle leírásában sincs semmiféle garancia. Mégis, ha legalább pár szülő jobban odafigyel a srácra vagy lányra, akinek életet adott, már megérte.

Olvasson tovább: