Kereső toggle

Ady, a tékozló újító

Öröksége 100 év után is hat

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Bár Ady Endre szinte a Monarchiával egyidőben hunyt el, költészetével, az „új időknek új dalaival” mégis a legnagyobb modern művészek közé tartozik. Ezt előlegezte meg zaklatott sorsa, zajos sikerei, az őt már életében körülvevő rajongás és gyűlölet is.

Ady Endrét sokan próbálták besorolni az elmúlt száz évben. Emlékszünk, a kádárizmusban például a kommunizmus lánglelkű előfutáraként igyekeztek kisajátítani a költőt: „Mióta ember néz az égre, Vörös csillag volt a reménye” (Csillagok csillaga) – ezt a strófát annak idején minden diáknak fújnia kellett a másik „munkásmozgalmi” Ady-verssel együtt: „Veletek száguld, vív, ujjong a lelkem: Véreim, magyar proletárok” (Csák Máté földjén).

Tény, hogy Ady verseiben megértőbb, sőt helyenként elfogult volt az új világot hirdetők felé: „Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre, Új arcok, új szemek kacagnak az égre. Új szelek nyögetik az ős, magyar fákat, Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat. Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig, Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.” (Fölszállott a páva) A jelent ezzel szemben sokszor riasztónak látta: „Ez a szomorú magyar róna, Halálszagú, bús, magyar róna, Hány megölt lélek sikoltott Bús átkot az egekig róla.” (A lelkek temetője) Mégsem tagadta meg a nemzetét, a földet, ahová kötődik: „Tied vagyok én nagy haragomban, Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban Szomoruan magyar. Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan, Kicsi országom, példás alakban Te orcádra ütök. És, jaj, hiába mindenha szándék, Százszor földobnál, én visszaszállnék, Százszor is, végül is.” (A föl-földobott kő)

Ady 1918-ban egy irodalmi lap kérdésére azt nyilatkozta, hogy élete során egyetlen könyv volt folyamatosan mellette: a Biblia. Költészetére kétségkívül nagy hatással volt Károli Gáspár nyelvezete, de a Bibliát sokszor mégis inkább eszközként, költészetének egyik múzsájaként használta.

Verseiben találunk blaszfémiát súroló sorokat: „Csalárd legenda, betlehemi jászol (...) piros bosszu népe Kél iszonyú rajban S lép a Krisztus-hydra ezer fejére”. (Gyűlölet és Harc) Ugyanakkor meggyőzően írt az Istennel való találkozásról is: „Mikor elhagytak, Mikor a lelkem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten. (…) És megvakultak Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom, De őt, a fényest, nagyszerűt, Mindörökre látom.” (Az Úr érkezése)

Nem volt könnyű természete: tudott nagyon szeretni és gyűlölni, áldani és átkozni is. Véleményét sokszor személyes, önző szempontok befolyásolták: igyekezett kedvében járni azoknak, akik befogadták és támogatták, miközben ostorozta azt a világot, amely elutasította és kivetette őt. Versei mellett publicisztikájával is nagy hatást gyakorolt, ugyanakkor emberekről, politikusokról alkotott ítéleteiben nemegyszer fogalmazott indulatosan: Tisza Istvánt például úgy jellemezte, mint „a vad, geszti bolondot, A gyujtogató, csóvás embert, Úrnak, magyarnak egyként rongyot”. (Rohanunk a forradalomba)

Két asszony és sok nő

Ady Endre Erdély és Magyarország között, a Partiumban született Érmindszenten, 1877-ben, így maga is a „kompország” gyermeke volt, a Nyugat és a Kelet határán. Apja szorgalmas, józan életű szilágysági gazdálkodó, anyja református lelkészcsalád árvája volt. Családja anyai ágán sok terhet örökölhetett, édesanyjának idegösszeroppanása volt, egyik nagybátyja öngyilkos lett, másik nagynénje Váradon, színésznőként halt meg fiatalon. Ady így írt erről: „Ezen a mi famíliánkon valami fátum ül(...)” (A vér városa), talán ezért is szerette volna magát ettől az örökségtől teljesen függetlennek látni: „Sem utódja, sem boldog őse(…) Nem vagyok senkinek” (Szeretném, ha szeretnének).

Saját szavai szerint életének két meghatározó élménye, a haláltól való rettegés és a féktelen, testi szerelem vágya egyaránt kora gyermekkorából fakadt: „A haláltól mindig nagyon féltem. Négyéves koromban a dajkám egy kis hitvány kalendáriumképet, egy kaszás csontvázat mutatott. Azt mondta, ez a halál. Sikoltottam, majdnem epileptikus rohamok jöttek rám. A képet elégették a kályhában, de én évekig rettegtem a kályhához közeledni” – írta a Katinkáig című novellájában. Költészetét is végigkísérte a halál és az élet harca, a Szajna-partra besuhanó ősztől a félelmetes Csönd-hercegig.

Ugyanebben a novellájában azt is bevallja, hogy a leányok iránti vonzalma szintén egészen korán támadt: „Én már hároméves koromban nem voltam ártatlan. (...) Én hároméves korom óta mindig szerettem, emésztően, viharosan és sokszor.”

A sok-sok nő közül, akik átvonultak az életén, kettőt engedett közel magához: Brüll Adélt (Lédát) és utolsó éveinek társát, Boncza Bertát (Csinszkát). Ady csak a férjes asszony Lédával töltött kilenc éve alatt mozdult ki jószerivel az országból: többször hosszabb időt töltött Párizsban, a Riviérán (Monte-Carlóban a játékszenvedély is megkísértette, amíg tartott Léda pénze és türelme), megfordult Rómában, sőt a Földközi-tengeren is tettek egy hajóutat – többnyire bizarr hármasban, Léda gazdag kereskedő férjének a társaságában. Mindez nem jelentett elkötelezettséget Ady számára, aki Léda mellől is eljárt a mulatókba és bordélyokba. A többször megszakított, majd újrakezdett kapcsolatból több híres vers mellett egy halott csecsemő is született, míg végül 1912-ben minden véget ért a Nyugatban publikált Elbocsátó, szép üzenettel. A megalázó sorokat ma joggal tekinthetnénk nőgyűlöletnek, ha közben a vers nem vonult volna be a magyar irodalmi örökségbe.

Ady sok mindent elveszített Lédával, többek között azt a személyt, aki, ha csak időlegesen is, de fékezni tudta pusztító szenvedélyeit. Költészete is megtorpant, bár a lendület még vitte néhány évig. Három év múlva, 1915-ben összeházasodott ifjú rajongójával. Boncza Berta egy erdélyi földbirtokos lánya volt, még Svájcban tanult egy intézetben, amikor felkereste első leveleivel a költőt. Ady a lányt Csinszka becenéven szólította, és a vele kötött házasság anyagi megkönnyebbülést és gondos ápolást jelentett az ekkor már végzetesen beteg költő számára. Csinszkának írta egyik legszebb versét: „Már vénülő kezemmel Fogom meg a kezedet, Már vénülő szememmel Őrizem a szemedet. Nem tudom, miért, meddig Maradok meg még neked, De a kezedet fogom S őrizem a szemedet.” (Őrizem a szemed)

Ady életében a félelemhez és a féktelen szerelmi vágyakhoz korán, már kamaszként társult a bor, és joghallgató korára szenvedélyes italozó vált belőle. Ettől kezdve, bár időnként megpróbálta fékezni szenvedélyét (többnyire ilyenkor hazautazott Érmindszentre), kora és a betegségei miatt az akaratereje folyamatosan csökkent.

Adynak az italozás mellett a húszas éveiben elkapott – és utána többször kiújult – vérbaj is aláásta az amúgy sem erős fizikumát. Ennek egyik legsúlyosabb következménye a tartós álmatlanság lett, ami miatt egyre több altatót kellett használnia.

Csinszka gondos ápolása csak meg-könnyítette Ady kínjait, a betegséget visszafordítani nem tudta. Az őszirózsás forradalom hírére még felutaztak a csucsai Boncza-kastélyból Budapestre, ahol a Károlyi-párt Nemzeti Tanácsának tagjai meglátogatták a költőt, hogy tisztelegjenek előtte, de Ady ekkor már gyakorlatilag mozgás- és beszédképtelen volt. 1919. január 27-én halt meg a városligeti Park Szanatóriumban.

Olvasson tovább: