Kereső toggle

EU- a neoliberalizmus fogságában?

A neoliberális konszenzus és a Nyugat alkonya

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az európai parlamenti választások közeledtével mind aktuálisabb ismét a vita, hogy az Európai Unió megreformálható-e, illetőleg, hogy milyen elgondolásokon, avagy ideológián nyugszik konstrukciója. Egy ismert vád, hogy az EU „neoliberális projekt”, melynek vizsgálatával érthetőbbé válnak egyúttal az európai demokrácia és a nemzetállam dilemmái is.

A nyugat alkonya

A történetet érdemes a XX. század elején alkotó két német gondolkodóval, Max Weberrel és Osvald Spenglerrel kezdeni. A társadalomtudós Weber úgy vélte, hogy a részben a protestáns etika által megalapozott racionális gondolkodás döntő hatást gyakorolt a kapitalista gazdaság kialakulására. Weber a modern társadalmak egyik döntő momentumának tartotta ezenkívül a „racionális” állam kialakulását is, vagyis a közügyek minél ésszerűbb és gazdaságilag is minél hatékonyabb megtervezését és megszervezését. Weber ehhez a változáshoz azonban hozzákötött egy ellentmondásosnak tűnő másik jelenséget is, - híressé váló kifejezésével élve - a világ „elvarázstalanodását”. Itt jön a képbe Spengler, aki rendkívül sokat vitatott, az első világháború után megjelent A Nyugat alkonya című művében a nyugati kultúra végső 100 évéről írt.

Spengler kritikai hangvétellel értekezett a marxista és evolucionista elméleti alapokon szőtt elgondolásokról, amelyek a társadalmak folyamatos csúcsrafejlesztésére törekszenek.  Hogy hogyan jön képbe mindez a neoliberalizmus és az EU-t körülövező elméleti, politikai viták kapcsán, a későbbiek során válik világossabbá. De már most le kell szögezni, számos gondolkodó tartja úgy, hogy a globalizmus programjával összefonódó neoliberalizmus végső soron egyszerűen a kapitalizmus egy „új minősége”, a „csúcsrafejlesztés” következő állomása. Nem ideológia, pusztán közgazdaságtani – történelmi – szükségszerűség, választási lehetőség híján. A neoliberális globalizáció középpontjában – hangzik a hivatalos magyarázat - a tőke és a piac totalizálása áll, melynek következtében a társadalom-, és gazdaságpolitikák központi paradigmájává a versenyképesség válik.

Ugyan az ideális liberális gazdasági és állammodellről is vannak valamelyest eltérő elképzelések, fő, a „kisebb államról” szőt felfogása szerint ez az állami szektorok privatizálását, egyúttal a 80-as évektől fokozatosan az ún. jóléti és szociális államodellek „megtámadását” és a híres Keynes vs. Hayek közgazdászvitában utóbbi elképzeléseinek előtérbe helyezését jelenti.

A minimál államról szóló vita újra és újra fellángol, így legutóbb a tekintélyes Neue Züricher Zeitung gazdasági szakértője, Gerhard Schwarz írt arról, hogy az utóbbi idők politikai küzdelmei valójában az „istenpótlékhoz”, vagyis az állam erős kezeihez, a „paternalisztikus” gondoskodáshoz való visszamenekülést, és a személyes felelősségtől való félelmet mutatják. Míg a keresztény hálózat, a Christ of Church által alapított Pepperdine Egyetem közgazdász professzora, Gary M. Galles ugyancsak az állam szerepének radikális korlátozása mellett érvelt. Galles az USA felemelkedését is ennek tulajdonítja. Mások szerint azonban a neoliberális program valójában jóval több, mint az állam és piac szembeállítása.

Neoliberális konszenzus

„Ez végsősoron a piac politikai megkonstruálásának, az üzemgazdasági logika univerzalizálásának a folyamata, ami a társadalom minden pórusába, így a politikába is behatol” – írta már a kilencvenes években Bernd Röttger társadalomkutató a neoliberalizmus és globalizmus összefonódásának következményéről. Röttger szerint azok a magyarázatok, amelyek ezt a folyamatot visszaviszik egészen pl. 1869-ig, a Szuezi-csatorna és a Pacific Union vasúthálózat megépítéséig, a XX. század utolsó évtizedeiben a társadalmi formációkban a neoliberális restrukturálás következményeként bekövetkező „kríziszerű változásokról” terelik el a figyelmet. Kezdőpontként sokkal inkább előbb a második világháború végén létrejövő  Bretton Woods-i rendszer, majd pedig még inkább annak felbomlása szolgált. Előbbi ugyanis megalapozott egy addig példa nélküli pénzügyi rendszert, amelyben egy, a részes államok felett álló szervezet szabályozta a pénzügyi folyamatokat. Felbomlása pedig lehetővé tette, hogy ez az „együttműködés” egy még magasabb szintre juthasson el.

Ez végül a nagy jelentőségű ún. Washingtoni Konszenzus 1989-től zajló nyélbe ütésével következett el. (Amelynek létrejöttéhez kezdetben az „új jobboldal”, vagyis még olyan konzervatív vezetők, mint Margaret Thatcher és Ronald Reagan is hozzájárultak.) A Washingtoni Konszenzus fő témái a fejlődő, elsősorban latin-amerikai országok segítése, illetőleg a privatizáció, a kereskedelmi és befektetési liberalizáció, stb. voltak, utóbb azonban a konszenzus ideológiai csatározások céltáblájává vált.

„A tudás globalizációja sosem jelentette a neoliberalizmus általános elfogadását” – írta  kissé szabadkozóan visszatekintve már 2008-ban az egyeztetések egyik fő alakja, John Williamson angol közgazdász. Williamson szerint a főbb neoliberális eszmék közül elsősorban a privatizáció talált általános elfogadásra, az azóta szerzett tapasztalatok – így pl. a kilencvenes években lezajlott magyar privatizáció visszásságai – alapján azonban ma már annak módja is fontos vitapont lenne szerinte. A Washingtoni Konszenzus döntően járult hozzá a legfontosabb nemzetközi gazdasági intézmények – Világbank, IMF, WTO (ILO), stb. – „újratervezéséhez” és azok neoliberális gazdaságpolitikai célokhoz, így a dereguláció, liberalizáció, privatizáció programjaihoz való bevetéséhez. És ezen a ponton érkezünk el a demokrácia, a nemzetállam és az EU ügyéig.

Világalkotmány és globális kormányzás

A XX. század második felében létrehozott nemzetközi, pl. emberi jogi bírói fórumok ismert problémája, hogy döntéseik sok esetben „átnyúltak” a nemzetállamok joghatóságán és közvetlenül érintették azok állampolgárait. Günther Teubner jogtudós írta le egy 2012-es munkájában, hogy a nemzetközi bírói fórumokhoz hasonló helyzetet élvezhetnek egyes nemzetközi szervezetek, amilyen pl. a WTO (Kereskedelmi Világszervezet) is, amely a hozzá tartozó ügyekben egyfajta ítélkező szervvel is rendelkezik. Ezeknek a nemzetállamok „fölé” szervezett bírói fórumoknak, szervezeteknek a szupra-, illetőleg transznacionálissá váló tevékenysége erősen jogi jellegű, sőt – Teubner megfogalmazása szerint – immár egy új világméretű alkotmányozás részeiként jelennek meg.

„Ez az új (világ)alkotmányozás a fegyelmező neoliberalizmus jogi-politikai képmása.” – vélekedett erről a jelenségről már a kétezres évek legelején Stephen Gill, a kanadai York Egyetem professzora. Gill szerint a globális alkotmányozási folyamat egy verseny-, és piaccentrikus nemzetközi és transznacionális jogállamiságot eredményez, amely azonban már nem felel meg a demokrácia klasszikus felfogásának. Az akár tudatos, akár véletlenszerű rendszerszintű súlyponteltolódás számos szakember szerint inkább hasonlít egy globális bírói kormányzásra, így lassanként – akár hosszabb távon, akár átmenetileg – a demokráciából ún. „jurisztokráciába” való átmenetről beszélhetünk. A legfőbb érintett szervek közé a NAFTA és az IWF mellett a WTO és maga, az EU tartozik. Utóbbi ráadásul a WTO lényegében egyetlen önálló államisággal nem rendelkező tagja, így jobban kitett tagsági kötelezettsége merev teljesítésének, vagyis a gazdasági liberalizálás végrehajtásának. Van azonban mélyebb dilemma is a neoliberális program és a demokrácia viszonyában.

A Washingtoni Konszenzus és a nemzetközi szervezetek, így a WTO és az IWF neoliberális programja nagy kritikusának a Nobel-díjas közgazdászt, Joseph Stiglitzet szokás tekinteni. Tíz évvel ezelőtt megjelent művében Stiglitz ugyan messze nem vetetette el a konszenzus minden célját és elemét, azonban annál inkább a konszenzus során elfogadott standardok – így az állami bürokrácia leépítése, a kereskedelem liberalizációja, az állami vállalatok privatizálása, stb. ajánlásai - gyakorlati alkalmazását. Szerinte a szervezetek ezeket a standardokat öncélnak és nem eszköznek tekintették, ráadásul bizonyos esetekben a várakozásokhoz képest éppen ellenkező eredményhez vezettek. Így például az ajánlásokat ignoráló Kína erősen fejlődött az elmúlt évtizedekben, míg a magukat az ajánlásokhoz tartó számos afrikai és latin-amerikai ország csak szűkös növekedést tud felmutatni.

Stiglitz szerint az állam visszaszorítása sem vezet el minden esetben a kívánt eredményekhez, sőt az állami szabályozó szervezetek eltűnése, illetőleg a korrupt privatizáció egyes esetekben, pl. Oroszországban helyi monopóliumok, vagy oligopóliumok kialakításához, valamint az országon belüli jövedelmi egyenlőtlenségek drasztikus növekedéséhez vezetett, ami éppen a piacgazdaság kialakulását lehetetlenítette el. Ez erős figyelmeztető napjaink egyes privatizációs trendjei vonatkozásában is. Az amerikai közgazdász ezen túlmenően jelzett egy másik döntő tendenciát, az utat egy globális – ún. „közgazdasági” – kormányzás irányába, amely azonban nélkülözi a demokratikus legitimációt. Ráadásul – intézményrendszere útján – sajátos ideológiát tol előre. Stiglitz szerint a megfelelő globális együttműködés feltétele ezeknek a problémáknak a felülvizsgálata és megváltoztatása, mert a globalizáció „nem elkerülhetetlen”, az együttműködést a kiábrándulás ellehetetlenítheti. Stiglitz alig néhány héttel ezelőtti megjegyzése szerint ugyan Donald Trump komoly akadállyá vált a WTO számára, azonban – jegyezhetjük meg – az EU vonatkozásában ilyen változtatást jóval nehezebb lesz nyélbe ütni.

Pénz és vér

Ennek fő okát – a fentieken túl – egyesek, így például Dieter Prokop és Jürgen Roth publicisták az európai gazdaság potenciáljának ötven százalékát kitevő és az egységesítésben érdekelt konszernek lobbimunkájának tulajdonítják. Roth A csendes puccs című 2015-ben megjelent – zsurnalisztikai szintű - könyvében egyenesen odáig ment, hogy szerinte az EU-t jelenleg egy gazdasági és politikai vezetőkből álló titkos elit határozza meg. A megavállalatok vélt, vagy valós üzelmeitől függetlenül régi kérdés, hogy az EU-t vajon eredetileg is egy neoliberális projektnek tervezték-e? És, hogy lehet-e ezt korrigálni az EU demokratikus hiányosságainak, így a közös ügyek európai szintű megvitatása korlátainak (pl. közös nyelv hiánya) ismeretében?

A demokratikus problémákat ráadásul tovább bonyolíthatja – Richard Münch szociológus szavaival – a „liberalizmus európai rezsimjének, az individuum új kultuszának” az Európai Unió Bírósága vezetésével történő kialakítása. Ez alapvető – helyhiány miatt ehelyütt nem részletezhető – társadalmi változásokat eredményez a „gazdasági és politikai európaizálás” céljából, kiüresítve a nemzetállamokat, egyúttal új transznacionális eliteket és egy ún. „deterritorializált” kormányzást létrehozva. Mivel ez kevésbé jelent majd egy adott terület feletti uralmat, ezért kevésbé is demokratizálható – jegyzi meg Münch, aki szerint félő azonban, hogy a demokratikus vita háttérbe szorulásával az intézményi verseny kerülhet előtérbe, ami azonban túlságosan egyoldalú szempontokhoz (pl. teljes foglalkoztatottság) és a hatalommal szembenálló erők demokratikus tértől való „elszabadulásához” vezethet.

Érdemes ehelyütt ismét a fentebb említett Spengler néhány – talán szándékosan misztikusan megfogalmazott – érdekes és kissé áthallásos jóslatával foglalkozni. A nyugati kultúra bukásának okait vizsgálva Spengler úgy találta, hogy a demokráciát a pénz tette lehetővé, egyúttal a pénz is semmisíti meg, miután megöli annak „szellemét”. Mint minden más civilizációban – jegyzi meg Spengler – a „pénz diktatúrája” a nyugati kultúrában is annak végéhez közeledve elér egy „fausti” csúcspontot, amikor már képviselői akarják írni a törvényeket saját érdekükben, felhasználva a demokráciát is. A történelemfilozófus szerint ekkor jön el az utolsó küzdelem, mely során a politikai hatalom – oldalára állítva az embert saját rabszolgájává tevő gépi (technikai) hatalmat – felülkerekedik a gazdasági hatalmon, Spengler szavaival a kard győzedelmeskedik a pénz felett.

„A civilizáció végső alakját az utolsó harcban ölti fel magára, a harcban pénz és a vér között. (...) A világvárosi gazdaság (...) hosszú diadalmenete után az élet politikai oldala mégis erősebbnek bizonyul. (...) Sorsunkat egy olyan kultúrában éljük, melyben a pénz utolsó győzelmét ünnepli és örököse, a cézár halkan és feltartóztathatatlanul közeleg.” – jósolta Spengler A Nyugat alkonya második kötetének írásakor, 1922 környékén.

(a szerző államjogász)

 

Olvasson tovább: