Kereső toggle

Élet a havasokban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"Betemetett a nagy hó

erdőt, mezőt rétet.

Minden, mint a nagyanyó

haja, hófehér lett.

Minden, mint a nagyapó

bajsza, hófehér lett,

csak a feketerigó

maradt feketének."

 

Kányádi Sándor verse

Ez a mondóka jár a fejemben egész nap, ami nem csoda, hiszen a Biharerdő egyik fennsíkján haladunk előre, néha hátra, ahogy azt a nagy hó engedi. Szép nagy tájegység ez a Szilágysági domboktól az Érchegységen át egészen a Zarándi- és a Torockói-hegység lábáig, amely egykor egybefüggő erdő volt, ami miatt Erdőntúl valóban erdőntúlnak, vagyis Erdélynek számított. A völgyekben meghúzódó településekkel és a hegyek máig elszigetelt lakóival, a mócokkal, románokkal, magyarokkal vegyes ez a táj, akár egy falusi bolt. Nyáron élettel telik meg a havas, nyájak, csordák, ménesek, na és turisták lepik el, de ősszel kiürül, csak a legkitartóbbak maradnak, sokszor egyedül is, mert ezt szokták meg, nekik még az apró falvak is lármás helyek. 

A bihari hegyek lassan bontakoznak ki a hajnali homályban, egészen Belényesig kell autózni, mire oszlik az éjszaka, és szinte mellbe vág bennünket a közeli hegyek látványa. Albac, azaz Fehérvölgy az úti célunk, az Aranyos völgyébe kell felkapaszkodni, keresztül a Vertop vagy Vârtop hágón. Valamikor komoly bányavároska volt, ma egy nagy falu, ahol összegyűlik az Aranyos folyó vize – és a bihari fennsíkok népe. A falu közepén befordulunk Kolozs megye irányába, Gyálukaluluj felé, ahol vár bennünket Vasilie, akivel bemerészkedünk a havasok közé. Vasilie pásztor, aki a hegyek között tölti a nyarat, ismeri a völgyeket, mint a tenyerét. A fiatal férfit még sok nyárral ezelőtt ismertem meg, amikor a Hideg-Szamos forrását kerestük egy túra alkalmával. A teljes elveszéstől mentett meg bennünket akkor, és az elmúlt évek alatt többször is jártunk nála sajtot venni. Látogatásunk célja ezúttal nemcsak csevegés, hanem a Horea völgyében lakó nagymama meglátogatása, és némi élelmiszer és egyéb használati cikk felvitele. A mami, Jolánka, a nyolcvan felé közelít, és nem hajlandó a faluba költözni, neki az szűk, mondja a családnak, akik rendre aggódnak érte. Ide, a havasokba még nem ért el a villany, petrólemlámpa adja a fényt, fával fűtenek, és kenyeret is csak egyszer egy héten hoz fel a család. Komoly hó esett az elmúlt napokban, a fenyők alsó ágáig ér, és csak egy traktornyom mutatja, merre visz az út Jolánka tanyájához. Aztán a négykerékhajtás is megáll a hóban, marad a gyaloglás, hegynek fel úgy húsz percig, amikor egy kisebb falka kutya ront elő az egyik hajlatból. Apróbbak, nagyobbak, színre, méretre mind eltérő, de a dühös csaholás Vasiliét látva szelíd farkcsóválásba megy át. Az ő kutyái, nyáron a közeli esztenán őrzik a nyájat, ilyenkor meg a mamát. Csemegével kínálja őket, avas tepertővel, az a kedvencük, és bizony jó adag kutyaeledel is van a hátizsákban, amit cipel az unoka. A töpörödött nénike, Jolánka, a tornácról jön elénk, és bárhogy szabódom, elveszi a kezemből a pungákat, majd korát feledtető sietséggel terel bennünket a házhoz. Igazi hegyi házikó, bár a modernizáltabb fajta, mert nem szalma fedi a tetejét, hanem bádog, de a falain látszik: közel százéves. Takaros rend és meleg van a konyhában, azaz abban az egy helyiségben, amely konyha, spájz, hálószoba és nappali egyben, mert más helyiség nincs, csak egy pince alattunk. Egy kőből és sárból rakott vasplatnis kályha melegít, az asztalon pedig egy patinás petróleumlámpa világít. Zseblámpa is akad néhány, de abban a néni nem bízik, a petróleumot használja, azt ismeri. Beszélgetünk, az unoka fordít, de a néha hosszú monológokat elbeszélő mami szavait csak egy-egy mondatba sűríti, „jól van a mami így, és itt érzi magát jól”. Néha lejön a faluba, ha ünnepi istentisztelet van, mert a hegyi élet megtanít mindenkit arra, hogy csak az Istenben bízhat. Mára csak néhány idős ember él a völgyekben, a fiatalok beköltöztek Havasnagyfaluba vagy Fehérvölgybe, és csak májustól jönnek ki a jószágokkal, amikor meghízik a fű, mondja fogatlan szájával nevetve. Gyengének titulálja azokat, akik nem élik tovább a régi világ rendje szerint az életüket, és a kényelemért elhagyják a szülői házat. Aztán kacagva mutat Vasilie felé, ő tudja, hogy a fiú felköltözik majd a helyére, ha ő elmegy a túlvilágra. Nincs ilyenkor egyéb dolga, csak magát kell ellássa, meg varrogat, eteti a pajtában a tyúkjait, szunyókál a tűz mellett – és mindennap kimegy az esztenához, hogy körbejárja. Jószág nem marad fenn télire, mert nincs biztonságban, meg nincs, aki ellássa. A medvéről is kérdezem, de azt mondja, azzal neki nincs ismeretsége, az a maga útjait járja. Néha megkapargatja ugyan a pajtaajtót, mert érzi a tyúkok szagát, de életében csak egyszer találkozott medvével, akkor is kikerülték egymást. Vasilie megjegyzi, hogy olyan szigorú a mami, hogy még a medve is fél tőle, de aztán kiböki, hogy a Bihar-hegységben kevés medve él, az jobb szereti a székelység lankáit, ott könnyebben jut élelemhez.

A mamit nem hallom panaszkodni, többet nevet, mint mi ketten, csak egyszer komolyodik meg, amikor a favágókról esik szó, akik a szemben lévő hegyen termelik ki az erdőt. Nem jó emberek, mert pusztítanak, azaz tarvágást csinálnak, bezzeg ha az ő esze szerint gondolkodnának, akkor nem vágnának ki mindent, csak ami megérett a vágásra. Régen okosabban éltek az emberek szerinte, nem tették tönkre a világukat, mert tudták, hogy kell a következő generációnak is a rét, az erdő, a kaszáló. Nem szereti a várost a mama, mondja évődve Vasilie, szédül a betonon. Elvitte már Nagyváradra, bement vele a bevásárlóközpontba, és a mami elszörnyedt, így azonnal hazaindultak. Olyan sokkot kapott, hogy a völgy szélén szólalt csak meg, azt mondta, többet őt ne vigyék oda, mert megrémült attól, amit látott. Megvan mindene, ami kell, krumpli, bab terem a kertben, a befőttek a pincében, kukoricaliszt puliszkának és friss kenyér – mindez bőven elég az élethez, különben is, annyit eszik csak, mint egy madár, mondja. A család felhozza, ami kell, de csak azt eszi, amit kedvel. Így szeret élni, ettől egészséges, itt boldog, mondja és mosolyogva hallgatja, ahogy az unokája mindezt nekem lefordítja, majd magyarul megköszöni, hogy ellátogattam hozzá. Búcsúzunk, mert a nap lassan eltűnik a hegy mögött, itt este van, nekünk pedig még egy órát kell az aszfaltozott útig döcögni a hóban. Hazafelé azt tárgyaljuk Vasiliével, tudnánk-e mi így élni. Vasilie hajlik rá, hogy igent mondjon, hiszen öt-hat hónapot itt él ő is az esztenán. Én ráfelelek: kemény élet ez, csak az olyan idős emberek tudják élni, mint az ő mamija, akit bizony sokkal keményebb fából faragtak, mint bennünket.

Olvasson tovább: