Kereső toggle

A szivar füstjén át is tisztán látszik

Andy Vajna filmes pályaképe

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Azzal bizonyosan nem lehet vitatkozni, hogy a hétvégén életének 75. évében elhunyt, családjával 1956-ban Amerikába emigrált, majd ott regényes karriert kezdett Andrew G. Vajna (Andy Vajna, Vajna András) a nyolcvanas-kilencvenes évek egyik meghatározó hollywoodi producere volt. Sőt – mint ahogy azt Arnold Schwarzenegger is megjegyezte tiszteletteljes posztjában – egykori üzlettársával, Mario Kassarral valóban forradalmasították az amerikai kommersz film gyártási szerkezetét. Pontosabban izgalmas különutat találtak oda, ahol a bevehetetlennek tűnő stúdiórendszer uralkodott. És ehhez társult az az adottság, amely ahhoz kellett, hogy jó néhány fontos címmel bővítsék a legnagyobb blockbusterek bevételi listáját.

Parókabiznisz, hongkongi akciófilmek, kisebb költségvetésű, kész produkciók megvásárlása – így indult Vajna. A Magyarországon forgatott, Fábri Zoltán Két félidő a pokolban című filmjének soha fel nem vállalt remake-je, a Menekülés a győzelembe, majd az első igazán nagy dobás: Rambo: Első vér (1982). Ezzel a korszakalkotó filmmel ráadásul Vajnáék nem csak azt bizonyították be, hogy függetlenként is el lehet jutni a legszélesebb közönséghez – persze, nagyot kockáztatva, hisz a forgatókönyv évekig hánykolódott Hollywoodban, s előttük senki sem talált rajta rendes fogást. Ráadásul a Rambo nemcsak egy kasszasiker, hanem a műfaj irányát meghatározó, lélektani drámának is lebilincselő klasszikus. Később – ironikus módon, köszönhetően persze a szintén Vajna által istápolt két folytatásnak – a pszichotikusan tönkrement vietnami veterán adta az „egyszemélyes hadsereg” egyik alaptípusát, a legyőzhetetlen gyilkológépét, az úgynevezett „buta amerikai akciófilm” alapfiguráját. Pedig John Rambo az első részben éppoly törékeny belül, mint a faágak, amelyek segítségével csapdát állít az erdőben. Az Első vér ugyanis csak másodsorban csihi-puhi hollywoodi mozi, elsődlegesen az egyik legérzékenyebb háborúellenes szórakoztató mozgókép, amit valaha készítettek. S abban az időszakban merészelt kritikus fennhangon mesélni a vietnami háború amerikai társadalomra gyakorolt utóhatásairól, amikor ez még igazán provokatív témának számított.

Vajnának nem csupán Stallone köszönhet sokat (akinek Rocky Balboa mellett Rambo a leghíresebb karaktere, sőt, akciófilmes sikereihez leginkább a túlélőember szolgáltatta a dobbantót), hanem bizony Arnold Schwarzenegger is. Ugyan a Mario Kassarral közös gyártócégből, a Carolcóból Vajna a nyolcvanas évek végén kiszállt, így produceri kreditje nincs jó néhány Carolco-projektben, például a Terminátor 2-ben vagy épp az Elemi ösztönben sem, de az előkészítésben komoly erőkkel részt vett, ezért teljes joggal kötjük az ő nevéhez is. S ezt a tapasztalatot vitte tovább aztán saját külön cégébe, a Cinergibe. De ne rohanjunk előre, hisz még csak Schwarzeneggernél tartunk, akivel rendkívül jó kapcsolatot ápolt a producer, s akit a Vörös zsaru munkálatai során el is hozott Magyarországra, még az átkosban. Igen, ez az a film, ahol Schwarzi a gőzfürdőben semlegesíti Növényi Norbertet – többek között. És ez az a film, amely kedvéért Vajna felvállalta a gerillastílust, s forgatási engedély híján titokban forgatott néhány snittet Moszkvában az igazi Vörös téren.

És ez az a film például, amely nem hozott elég bevételt a Carolcónak, no meg az egészen kivételesen zseniális misztikus film noir, az Angyalszív is megbukott. A Rambo 2. hatalmas siker, harmadszorra viszont elhasal Sly. Hiába az érdekes üzleti modell, miszerint a forgatás előtt kell eladni a filmet,

s így szerezni tőkét, s hiába a sok bűvészkedés külföldi pénznemekkel és bankszámlákkal, a Carolco a rengeteg mozikba küldött produkció ellenére – részint épp ezért is – süllyed, Vajna kiszáll. És aztán jöhet a budapesti Casino és a saját cég, a Cinergi.

Készít remek filmeket – s nem csak a Cinergi egyetlen igazi kereskedelmi sikerét, a Die Hard 3-at. A Tombstone véres, pörgős, csodás western, s pont akkortájt készült, amikor Kevin Costnerrel is megcsinálták a Warnernél a Wyatt Earp-öt. A Reneszánsz ember Danny DeVitóval elhasal, Oliver Stone nagyravágyó életrajzi rendezése, a Nixon szintúgy. Valahogy semmi se jön össze maradéktalanul Vajnának. Legalábbis a fénykor távolodni látszik. A kilencvenes években járunk, s ekkor jön a dicsőséges „otthoni” kitérő.

Épp Magyarországon tartózkodik (tán épp az Evita forgatása kapcsán), amikor megnézi a budapesti József Attila Színházban A miniszter félrelép című bohózatot. A közkeletű legenda szerint pár órával később az övé a megfilmesítési jog. Kis időre rá, 1997-ben már őrült telt házakkal vetítik a filmszínházak a moziváltozatot, Kernnel és Koltaival, a későbbi szerelemmel, Dobó Katával. Könnyű kis semmiség, súlyos bevétellel – nem kérdés, anyagilag Vajna tényleg megmutatta a magyaroknak, hogyan is kell ezt csinálni. Abban az évben nálunk csak a Jurassic Park 2-t látták többen. Közel 663 ezres nézőszámát azóta se tudta lekörözni magyar filmmel senki. Vajna sem.

Pedig, miután próbálkozott még egy keveset Hollywoodban (a Terminátor 3-mal például), majd elkészíti nálunk 1956-os álomprojektjét, a Szabadság, szerelmet, s csúfosan leég az Elemi ösztön 2-vel, nem is kell olyan sokat várnia az új feladatra, kormánybiztos lesz, a Nemzeti Filmalap főnöke. A menő, szivarozó hollywoodi producer, aki majd megmondja, mi lesz a közpénzből gazdálkodó filmszakmával. Megmondta: sok közönségfilm lesz, kevesebb szerzői mozi. Kezdetben ez is a főirány, aztán jön a Saul fia. Cannes-ban Grand Prix, meg máshonnan még rengeteg másik díj, a nemzetközi forgalmazásból hatalmas bevétel – és az Oscar-díj.

Nem feltétlenül tetszik neki, ha nem volt igaza, de nem is teszi ki a lábát a tehetségek és munkatársai előtt. S ez is erény. Nem is kicsi. Meglehet, üzletember ösztönei segítik abban, hogy belássa: ami nem megy, nem kell (annyira) erőltetni. Vannak kemény konfliktusai, ezek közül a leghíresebb, hogy leginkább miatta nem készítheti el végül Pálfi György a maga Toldi-filmjét. Állítólag a Liza, a rókatündér szerinte nem vicces film. S ami ízlésének nem megfelelő, arra csak a vállát vonogatja. Nem felháborító módon, de sokszor bizony részrehajló döntéseket hoz. Filmtervek és személyek tekintetében is. Sokáig nem engedi el a „készítsünk vígjátékot”-illúziót, sőt, haláláig nem is engedi. Ennek van kínos (Pappa Pia, Valami Amerika 3.), s tolerálhatóbb, vállalható következménye (BÚÉK!).

És ott van a számos (nem vígjátékos) sikersztori. Bár akadnak olyan filmesek, akik a rendszeren kívül is bizonyítani tudják, hogy lehet fesztivált nyerni, és sok áldozat árán emlékezetes alkotást készíteni a rendszeren kívül is – de Hajdu Szabolcson kívül (Ernelláék Farkaséknál), ez nem sok mindenkinek sikerül. Hiába, pénz nélkül nehéz. Az meg ott van a Filmalapnál.

Kétségtelen, hogy a magyar film megint számít a világnak. Enyedi Ildikó megnyeri a Berlinálét a Testről és lélekről című, szó szerint álomszép filmjével, Kincsem vágtája 456 ezer nézőt ragad magával, s idén majdnem megtörtént a bravúr, hogy a magyar animáció történetében először jutunk ki az Oscarra egy egész estés filmmel. A kísérletező, igencsak eredeti Ruben Brandt, a gyűjtő egészen az úgynevezett shortlistig jut – végül a végső ötbe nem kerül be, azt az amerikaiak fenntartják maguknak. Európai animációt oda alig engednek. Ázsiait is csak ritkán.

Andy Vajna nemcsak életművével, hanem közszerepléseivel, a filmalapos tevékenységével is tökéletesen megfelel annak a képnek, amit egy átlagember a menő hollywoodi producerről gondol: igyekszik a közönség fejével gondolkodni, s minden (de tényleg minden!) lehetőséget megragad arra, hogy megvalósítsa azt, amivel szerinte ki lehet szolgálni az igényeket. Ha nem is csalhatatlan, de még nem kopott el teljesen a szimata. Nem is fél használni.

És életművének jelentős részében nem csak a külsőségek szerint felelt meg ennek a képnek.

 

Olvasson tovább: