Kereső toggle

1918-19: Zuhanás a diktatúrába

5. rész

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az utca, ha képes is volt a hatalom megragadására 1918. október 31-én, a kormányzásra már nem – ez derült ki az év decemberére. A forradalmi szellemű Nemzetőrség, vagy a Katona Tanács befolyása alatt álló katonai alakulatok a rend fenntartása mellett legalább akkora lelkesedéssel vettek részt helyi megmozdulások szervezésében is. (Például a Felvidék megvédéséért harcoló alakulatok megsegítésére indított élelmiszervagonok elindítását a Katona Tanács akadályozta meg. Az élelmiszerszállítmány helyett inkább agitátorokat küldtek.)

Ezek a szociáldemokrata szellemiségű alakulatok jól jöttek aztán Bartha Albert honvédelmi miniszter megfegyelmezésében, akinek a fő bűne éppen az volt Pogány József, a Katona Tanács szocialista vezetője szemében, hogy nemzeti szellemű, kormányhű katonai egységeket szervezett, és ellenezte századbizalmik rendszerének létrehozását.

Pogány győzelme, Bartha veresége

A katonai egységekben létrehozott bizalmi funkciója azonos volt a később, a szocialista hadseregben alkalmazott párttitkári tisztséggel, amely arra volt hivatott, hogy a század megfelelő szocialista szellemiségét biztosítsa. Így aztán december 12-én a pesti helyőrségből több alakulatot a Várba, a honvédelmi minisztérium elé vezényeltek parancsnokaik. A hosszú vörös zászló után felvonuló katonáknak elképzelésük sem volt, hogy mi a menetelük célja, de amikor odaértek, parancsnokaik vezénylésére megéljenezték Károlyit, és az ablakon kitekintő Pogányt, aki ezzel az erődemonstrációval is bizonyította politikai erejét, és kórusban követelték Bartha honvédelmi miniszter menesztését, majd átadták írásban a követeléseiket, úgy hogy közben a puskák és ágyúk csöve a hadügyminisztérium felé meredt.  Károlyi élt a lehetőséggel, felmentette a valóban a polgári Magyarországot képviselő minisztert, akivel már kinevezése óta feszült volt a viszonya, mert Bartha már első találkozásukkor figyelmeztette Károlyit, hogy túl sok baloldali figurával veszi körbe magát. A hiú Károlyi elevenébe vágott a megjegyzés, Bartha vesztét mégsem ez okozta, hanem az, hogy útjában volt a szociáldemokratának nevezett forradalmi szocialista szervezkedésnek, amelyre már a megbénított magyar állam eszközeit vették igénybe.

A jól szervezett tüntetés az október végi események után ismét hatásos eszköznek bizonyult szervezőik kezében. Tisztán látszódott, hogy egy-egy tüntetésbe szervezett agresszív csoport a leghatásosabb eszköz arra, hogy egy kisebbséget céljai elérésében, a politikai szándék érvényesítésében segítsen. A baloldalon – mint már az előző cikkekben kifejtettük – a párizsi kommün után /Marx, Lenin, Trockij, Kautsky/ cikkei alapján kidolgozott, tudatos forradalmi taktika hatékony és alkalmas eszközzé vált egy-egy törvényes politikai rendszer szétzilálására, akár kommunista diktatúrák létrehozásáról, akár később a 68-as párizsi diáklázadásokról, akár a ma már nemzetközi hálózatok által szervezett civil aktivista megmozdulásokról volt szó. Ezeknek a módszereknek már könyvtárnyi irodalmuk van. Olyan kifinomult eszközöket ajánlanak, amelyek teljesen alkalmasak a tömegkommunikációs eszközökön keresztül a közvélemény manipulálására; illetve a polgári engedetlenségnek nevezett manipulációs eszköztárral, a törvényesség és törvénytelenség határának a feszegetésével, egy társadalom működésének jogszerű alapjainak felbontására. E módszerek ismerete nélkül teljesen érthetetlen nemcsak a baloldali forradalmi mozgalmak, de a náci szervezetek működése is.

Az egyik legfontosabb cél éppen a karhatalmi alakulatok birtoklása volt, ezért is lényeges célja a mai napig is a különféle aktivista mozgalmaknak a rendőrség vagy katonaság ideológiai befolyásolása vagy egyenesen átállítása a tüntetések során. 1918-ban mindez ott játszódott le az ország szeme láttára. Az 1919-es tanácsdiktatúra és vörösterror eszköztára 1918-ban került a radikális szocialisták kezébe az államba való beépüléssel.  E nélkül elképzelhetetlen lett volna egy olyan gördülékeny 1919. márciusi hatalomátvétel, amilyen aztán végül megtörtént.

Ennek előzménye volt, hogy 1918-ban szociáldemokraták kormányra jutva sem álltak le, mintegy előkészítve egy újabb forradalmat. Miközben már benne voltak a kormányban, különféle csoportjaik megmozdulásokat szerveztek, szórólapoztak Budapesten és szerte az országban, a nagyobb városokban. (A később a nácik által ipari méretekben használt tömegpropaganda-eszközöket is először marxista forradalmi mozgalmak kísérletezték ki és alkalmazták.) Dolgoztak a helyi Nemzeti Tanácsoknak nevezhető hatalmi gócpontoknak kialakításán, és annak az ideológiának a térnyerésén, amely a szocialista „új ember”-nek a kialakítását tette céljává, amit egyébként Kunfi Zsigmond fogalmazott meg a népköztársaság kikiáltásakor.

Kunfi Zsigmond ekkor szociáldemokrata politikus volt, aki később kommunista lett, és a Tanácsdiktatúrát is aktívan szolgálta, és nem mellékesen szabadkőműves. Az ő személye és pályája is jelzi azt az ideológiai kavalkádot, ami erre a korra jellemző.

Szabadkőművesek nemzeti és vörös zászlókkal

A szabadkőművesség működése, mivel titkos társaságról van szó nehezen leírható. Ezt az is nehezíti, hogy többféle irányzata létezett akár egy koron, illetve akár egy-egy országon belül.

Politikai tevékenységük még nehezebben tetten érhető, ugyanis az általános szabadkőműves célokat különféle korokban, különféle helyzetekben képesek voltak más-más taktikával érvényesíteni, sőt a taktikát akár pár éven belül többször is változtatni. (A kor egyik ismert szabadkőművese Friedrich István, aki először akkor bukkan fel szemeink előtt, amikor ő szolgáltatja a fegyvert az egyik Tisza István elleni merénylethez. Károlyi Mihály szerint ő volt Tisza meggyilkolásának értelmi szerzője, a Lánchídi csatában pedig a Károlyit támogató tömegben aztán ő vezényli a rohamot Károlyi hatalomra jutásáért. Később a Károlyi-kormány egyik államtitkára lett, ám egy év alatt nagyot fordul vele a világ – 1919-ben már az első ellenforradalmi kormány miniszterelnöke.)

A korban legalább 200 szabadkőműves csoport létezett az országban, amelyeknél sokszor egyértelmű volt a nemzeti elkötelezettség. Sőt a magyar történelem több nemzeti nagyja is úgy volt szabadkőműves, hogy a nemzet érdekében tevékenykedett, vagy éppen azért lépett be a szabadkőművesek közé, mert az ottani kapcsolatrendszerben gondolta hatékonyabban képviselni a nemzeti érdekeket.

Ebben a korban viszont már megjelentek olyan szabadkőműves páholyok, amelyek más irányba fejtették ki politikai tevékenységüket, sőt a magyarországi fő vezetésben – összhangban a nemzetközi szabadkőművességgel – is történt egy váltás ezen radikális politikai irányzatok felé. A szocialista, anarchista, szociáldemokrata mozgalmak vezetői tagjai között megjelentek olyan személyek is, akik a szabadkőműves társaságok tagjai is voltak, sőt voltak olyan páholyok is, mint a Martinovics-páholy, amelynek Jászi Oszkár a vezetője, amely ezeket a radikális, szociáldemokrata, internacionalista eszméket képviselték, vagy éppen generálták. Például a radikális társadalmi-politikai körnek, a Galilei-körnek anyagi támogatói közé tartoztak különféle szabadkőműves személyiségek, sőt páholyok is, de a Vasárnapi körnek is kimutathatóak a kapcsolatai a szabadkőművességgel. A kor ismert politikusai közül szabadkőműves háttérrel rendelkezett például Jászi Oszkár, Kunfi Zsigmond, vagy a fent említett Pogány József, vagy éppen a Nemzeti Tanácsból Hock János vagy Bíró Lajos.

Nem kell ahhoz szélsőjobboldali, de akár jobboldali gondolkodónak lenni, hogy az első világháborút lezáró forradalmakban és békeszerződésekben valaki egyes szabadkőműves irányzatok szerepét keresse. A hazai szociáldemokrácia több mint egy évszázadot megélt legendája, Fejtő Ferenc szerint a Monarchia és a történelmi Magyarország szétbomlasztásában a francia politikára ez idő tájt komoly befolyással bíró radikálisok és a köztük szép számmal felbukkanó szabadkőművesek komoly szerepet játszottak az események alakulásában.

A világháború után lép színre az európai szabadkőművesség egyik legtehetségesebb, éppen ezért a legsúlyosabb hatást kiváltó figurája, az apai ágon osztrák arisztokrata, anyai ágon japán szamurájcsaládból származó Kalergi gróf, a páneurópai mozgalom atyja, aki 1922-ben jelenteti meg Páneurópa című kiáltványát, amelyben úgy vélte: egy újabb világháború kizárólag az európai nemzetek önrendelkezési jogától való megfosztása révén kerülhető el a kontinensen.

Ami a hazai fejleményeket illeti: a Károlyi-féle Nemzeti Tanács intézőbizottságának majd fele szabadkőműves volt, a különféle szabadkőműves lapok (pl. a Világ) végig a Károlyi-kormány támogatására szólítottak fel, jelezték szimpatizánsaiknak, hogy ez az ő kormányzatuk. Úgy is mondhatjuk: a Nemzeti Tanács politikailag tudatos része egy szabadkőműves hátterű, szocialista, szociálforradalmár, szociáldemokrata, polgári radikális programnak a megvalósításán dolgozott. Ennek a megvalósításához mozgósították a közéleti propaganda, sajtó, tömegmegmozdulások, szórólapozások, agitációk minden eszközét.

Csapás a korai „ellenforradalmi” szerveződésekre

A stabilitást és törvényességet kívánó tömegek nem jutottak nyilvánossághoz, mert azon kívül, hogy a közélet fórumait leuralták a szociáldemokraták, sőt a sajtó is az egyébként a szólásszabadságot deklaráló Károlyi-kormány kívánalmai szerint működött, az olyan szerkesztőségeket, ahol nemzeti vagy a kor fogalmai szerinti keresztény vonalat vittek, megfélemlítették, vagy egyszerűen szétverték.

Így az első „ellenforradalmi” szerveződések pedig még a sajtómegszólalásoktól is meg voltak fosztva. Pedig az „ellenforradalmi” jelző ekkor nem valami jobboldali erőszakos, diktatórikus politikai rendszerre utalt, nem a fehérterror ideológiáját jelentette. A korai „ellenforradalmi” mozgalom képviselői a „forradalom” diktatórikus agresszivitásával szemben a törvényességet és a jog uralmát hirdették olyan vezetőkkel, mint később a 20-as években miniszterelnökként az országot helyreállító Bethlen István, vagy Klebelsberg Kunó és az 1910-es évek elején még Károlyi Mihállyal tartó Apponyi Albert.

A megtorlás nem maradt el: 1919 februárjára – tehát még a Károlyi-rendszer alatt, nem a kommunista tanácsdiktatúrában! – a magát polgári jogok képviselőjeként feltüntető kormány elkezdte letartóztatni és internálni politikai ellenfeleit, így Szurmay Sándor volt hadügyminisztert, Szterényi József volt kereskedelmi minisztert, vagy Mikes János szombathelyi püspököt, de egyéb politikai ellenfeleiknél is rendszeres házkutatásokat tartottak.

A kommunisták felemelkedése

Eközben 1918. november elejére megjelentek a moszkovita kommunisták Kun Béla vezetésével, a moszkvai központtól kapott olyan összeggel a zsebükben, amely nemcsak a mozgalom szervezéséhez, hanem ha kellett, olyan pénzek kifizetéséhez is elegendő volt, amellyel munkanélküliek, vagy elégedetlen tömegek támogatását is meg tudták vásárolni. (Például Kun Béla a Károlyi-kormány idején szívesen fizetett ki különböző segélyeket vagy bérköveteléseket, ám amikor pártjával hatalomra jutottak, egyszerűen elzavarta a kérelmezőket, akik az előző ígéreteire hivatkoztak. A kommunista taktika úgy látszik, örök.)

November végére megalakult a Kommunisták Magyarországi Pártja a XII. kerületben, a Városmajor utcában, majd a XIII. kerületi Visegrádi utcába költözött, hogy a munkásokhoz, a mozgatható tömeghez közelebb legyen. (Érdekesség, hogy a kommunista történetírás a Városmajor utcát nem tanította, kellett a munkásromantika, hogy néz ki az, hogy a magát munkásnak minősítő párt egy polgári környezetben alakul.) Már akkor a demagógia legbiztosabb terepe volt az anyagilag kiszolgáltatott munkásság.

Kun Béla és kommunistái akcióikhoz megkapták a támogatást az állami vezetésben lévő szociáldemokratáktól: Kunfi Zsigmondtól és Pogány Józseftől. Például egy alkalommal, amikor Kun Béla az egyik laktanyába ment agitálni, a felháborodott katonák nekimentek Kunnak, mire elöljáróik értesítették az elöljáróságot, erre megérkezett Pogány József, hogy intézkedjen. Kun Bélát beszállította az autójába, majd mosolyogva, beszélgetve elhajtottak a megdöbbent katonaság szeme láttára. Letartóztatás természetesen nem történt. Amikor pedig már nem tudták elkerülni a kommunisták letartóztatását, mert Kunék már fegyverrel mentek a Népszava szerkesztősége elé, majd a rendőrségen elcsattant Kun Béla arcán egy-két pofon, akkor Kunfi naponta érdeklődött, hogy a letartóztatottak jól érzik-e magukat, mindent megkaptak-e, sőt még Károlyi Mihály felesége, Andrássy Katinka is meglátogatta őket (kb. egy hónappal a tanácsdiktatúra beköszönte előtt). Nem is lehet csodálni, hogy egy-két igazi szociáldemokrata kivételével (ilyen volt például Garami Ernő) az egész szociáldemokrata társaság a kommunistákkal tartott a tanácsdiktatúra idején. A vörös terror vérengzései idején már nem lehetett tudni, ki volt szociáldemokrata előzőleg, mint Korvin Ottó, és ki kommunista, mint Szamuely Tibor.

Nem egyedül a kommunistáké a felelősség

Utólag már azt lehet mondani, hogy rendkívüli szerencséje van a szociáldemokratáknak a kommunistákkal, mert a kommunistákhoz köthető véreskezű diktatúrák jól elfedik azt a tényt, hogy a marxista forradalmi terror felfogásában legfeljebb hangsúlykülönbségek voltak (például 1918-19-ben csak az államosítások időpontjának kérdésében) az erőszakos hatalommegragadás egyik társaságtól sem állt távol.

Le kell tehát számolni a szociális jogokért őszintén aggódó tiszta szívű szocialista képével (tisztelet az ekkor igen ritka kivételeknek, mint az említett Garami Ernőnek) mert az egész marxi alapú szociáldemokrácia valójában a destrukció ideológiája. A baloldalnak és a szabadkőműves mozgalom forradalmakban szerepet játszó részének utólag nagyon jól jön a Tanácsköztársaság, mert minden rosszért a kommunistákat lehet felelőssé tenni, de az a kizárólagos gondolkodás és módszerek, amelyek minden diktatúrának alapjai, már az őszirózsás forradalomnak is a jellegzetességei közé tartoztak, sőt már ekkor elkezdődött a kizárólagos ideológiai felfogás terjesztése, kiterjedt a kultúrharc. A Károlyi köztársasági elnöksége alatt létrejött Berinkey-kormány oktatási minisztere Kunfi Zsigmond lett, aki az egyetemek fölé kormánybiztosnak Jászi Oszkárt nevezte ki.

Jászi felfüggesztette az egyetemek autonómiáját, felmentett több, komoly akadémikust, szaktudóst, köztük Ballagi Aladár történészt, az MTA tagját, Heinlein István ókortörténész akadémikust, Négyesy Lászlót, Babitsék kedvelt professzorát, Pauler Ákos professzort és Szinnyei József akadémikust, egyetemi tanárt, helyettük kinevezett olyan oktatókat, egyetemi tanárokat, akikről Károlyiék világképéhez közelebb álltak, esetleg olyanokat, akik Vasárnapi körös barátai voltak, vagy éppen szabadkőműves társai. Utóbbiak egyébként valóban képviseltek tudományos kvalitást, mint Benedek Marcell vagy Mannheim Károly, vagy Túróczi-Trostler József, de ez a lépés az autonómia súlyos megsértése volt, széles körben felháborodást is keltett.

Kunfi közoktatási miniszter tevékenysége ekkor az „új embertípus”, és „új erkölcs” kialakítását célozza meg. A vallásoktatást felfüggesztik, a nemzeti himnusz tanítását tiltják, és ezek helyett bevezetik a szexuális felvilágosítást. Eközben pedig elkezdik a történelmi tananyag átvizsgálását az új idők szellemében. A budapesti közoktatás tanácsnoka pedig felhívja a tanerőket, hogy aki az új idők felfogásába nem tud, vagy nem akar beilleszkedni, az hagyja el a pályát.

Budapesten pedig egyre több helyen jelenik meg a vörös zászló, a nemzeti színű zászlót pedig már nem nagyon merik kitenni, pedig még be sem köszöntött március 21-e, a kommunista diktatúra hatalomra jutásának a napja.

Miközben az országban folyik az új világrend, új ember kialakítása, a románok már 1918 karácsonyán Kolozsváron járnak, a csehek pedig megszállják a Felvidéket. Ezekre, valamint az élelmiszerellátás hiányainak kérdéseire semmilyen válasszal nem rendelkezik a kormány, a régóta beígért földosztás is elmarad, és végzetes halasztást szenved a békekötésre való hatékony felkészülés is.

Olvasson tovább: