Kereső toggle

Álmodozók vagy árulók ?

100 éves a Károlyi-forradalom

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

100 év eltelt, és a szél még mindig a hazugságfoszlányokat hordja a levegőben. A mai napig lehet polgárinak nevezni egy eseménysort, amely felbontotta a polgári élet kereteit és a törvényes rendet.

 

Lehet-e demokratikusnak nevezni egy olyan hatalommegragadást, amely a társadalom nagyon kis részének támogatásával bírt; és lehet-e forradalomnak nevezni egy nemzetközi hálózat által támogatott szűk, fegyveres csoport révén végrehajtott erőszakos hatalommegragadást? A mai napig a kommunista történetírás által az ötvenes években alkotott szakkifejezésekkel jellemzik az 1918 őszén történteket a tudományos élet különböző színterein: egyetemi tanszékeken, intézetekben. Ezeket a meghatározásokat használják az érettségi tételekben a gimnáziumok, akadémikusok idén megjelent szakmunkái ezek értelmét magyarázzák.

Ezek a kifejezések azonban eredetileg arra szolgáltak, hogy elfedjék a történtek valós tartalmát, és a kommunista ideológia igazát láttassák bele a történtekbe. Így ezek a politikai propaganda által alkotott téveszmék a mai napig akadályozzák a történtek reális értékelését, ami egészen odáig hat, hogy politikai életünk napi gyakorlatát is befolyásolja. A mai napig lehet ábrándozni a hatalom utcai megmozdulások során elért alkotmányellenes, törvénytelen megszerzéséről. A mai napig ugyanúgy zajlik egy szűk kisebbség által szervezett politikai tüntetés felfuttatása, ugyanaz a hisztériakeltés logikája. A mai napig lehet tömeggyilkosok tetteire mentséget találni forradalmi szükségszerűségre hivatkozva, mert a mai napig él és uralkodik 1918 őszének gondolatvilága, amelynek forrása a baloldali aktivista forradalmi terror logikája.

Elmaradt konszolidáció

A népköztársaság kikiáltásával úgy látszott, stabilizálódik a helyzet. Elfogadásra került az a program, amely a nép „felvilágosodását” volt hivatott biztosítani, de újfent bizonyítást nyert, hogy önmagában mit sem ér, ha kinyilatkoztatják azokat a jogokat és programpontokat, amelyek a nép üdvét jelenthetik. A valóság az volt, hogy az országban tort ült a szabadság ruhájába öltöztetett törvénytelenség. A Nagy Nemzeti Tanács hiába hozott határozatokat az általános és titkos választójogról, vagy a sajtószabadságról vagy bármiről, ami fontos lett volna a valóban demokratikus átalakulás szempontjából; nem választatott meg az Alkotmányozó Nemzetgyűlés, amely biztosíthatta volna a törvényes átalakulást. A hatalom továbbra is egy bizonytalan törvényességű testület (Nemzeti Tanács) kezében volt. A bizonytalan legitimitás abból fakadt, hogy a Nemzeti Tanácsot hatalomhoz a Katonatanács fegyveres tevékenysége juttatta. Hiába próbálták ezt a hatalmat legitimálni azzal, hogy az utolsó törvényes választáson megválasztott országgyűlés átruházta a hatalmat a kibővített Nagy Nemzeti Tanácsra. Mivel egy választáson megszerzett mandátum át nem ruházható, a hatalomváltás törvényessé tételéhez egy újabb választás kellett volna, amit viszont a szocdemek nem akartak megkockáztatni, mert Budapesten kívül gyakorlatilag semmilyen támogatottságuk nem volt. Mivel jogilag gyenge lábakon állt az előző országgyűlés hatalomátruházása, végeredményben elégtelen aktus volt a legitimitás biztosítására. A törvénytelen helyzeten csak az Alkotmányozó Nemzetgyűlés megválasztása, az általa megalkotott alkotmány és a szükséges törvények meghozatala változtatott volna, ez azonban elmaradt.

Az így kialakult jogszerűtlen helyzet negatív hatása annak ellenére is érezhető volt, hogy a Károlyi-kormány antant kapcsolatai miatt élvezett is egy csekély bizalmat a közvélemény részéről. A központi vezetés helyzetének bizonytalansága érezhető volt helyi szinteken is: zavargások, zendülések alakultak ki több helyen, amire még rásegített, hogy Károlyiék helyi Nemzeti Tanácsok alakítására biztattak, amit a hiperaktív szocialista agitátorok ki is használtak. Azonban ezek a megalakult Nemzeti Tanácsok nem a törvényességet erősítették, hanem a „kettős hatalom” forradalmi taktikájának logikájával alapvetően a törvényesség felbomlásának a tünetei voltak.

Az antantbarát kormány mítoszának vége

A kormány helyzetét tovább gyengítette, hogy lassan kiderült, hogy azon a területen sem tudja betölteni a hivatását, ahol igazán tőle várják a megoldást. Fokozatosan vált nyilvánvalóvá, hogy az antanttal való tárgyalások és az általános békepolitika – amely vagy lelkes dilettánsok illúziója, vagy éppen a magyar érdekektől idegen nemzetközi szociáldemokrata politika – logikája alapvetően teljes csőd, és egyenesen visz az összeomlás felé. A belgrádi fegyverszüneti egyezmény és annak tárgyalása már mutatta, hogy milyen antanttal kapcsolatos illúziók alapján jár el a magyar kormány. A kormányhoz közelálló lapok ilyen cikkeket jelentettek meg: „Valószínűleg holnap érkeznek Budapestre az első francia katonák, és a legfiatalabb köztársaság székvárosa szeretettel köszönti a szabadság, testvériség, egyenlőség harcosait. Merev, gőgös német tisztek helyett kedves, joviális francia tisztek; az esetlen mázsás csizmájú német legénység után pedig a dédelgetett poiluk fogják utcáinkat benépesíteni… Intézkedni kell tehát, hogy a magyar felírások mellett az összes nyilvános helyeken szerepeljen a francia felírás is… a kereskedők írják ki: »ici on parle francais«. Az étlapokon hagyják el a német részt.” Azt, hogy a franciák programja csak jelszavak szintjén a „szabadság, egyenlőség, testvériség”, mutatták a magyar kormány egyre kétségbeesettebb jegyzékei, amikben a pacifizmusra, mint világprogramra hivatkozva, igazságot, segítséget, élelmet kér. „Ha az entente nem akarja, hogy itt zöld káderek alakuljanak, ha az entente nem akarja, hogy fosztogatás, gyújtogatás és rablás borítsa lángba Európának ezt a részét, akkor itt a tizenkettedik óra.” A feltétel nélküli behódolás azonban ekkor sem volt hatásos politika, mint a történelem folyamán már sokszor. Eközben pedig a románok és a csehek lépik át az újabb és újabb demarkációs vonalakat, nyilvánvalóvá válik, hogy a pacifizmus politikája és az egyoldalú leszerelés egyszerűen csőd.

A helyzeten csak tovább rontott Károlyinak egy 1918 elején írott levele, ami ekkor került elő, amelyet egy bizonyos Henri Guilbeaux-hoz írt felajánlva, hogy együtt dolgozzanak a világforradalom végső győzelméért. Guilbeaux egy francia forradalmi anarchista újságíró volt, Leninék franciaországi megbízottja, a Pravda franciaországi levelezője (tudósító). Károlyi, miután népes békeküldöttséggel Franciaországban járt, felvette a kapcsolatot Guilbeaux-val, látva, hogy komolyabb antantpolitikus nem fogadja, írta ezt a világforradalomról ábrándozó levelet Lenin emberének. Ion I. C. Brătianu ezt a levelet húzta elő, amikor a román hadsereg újabb demarkációs vonalakat lépett át, mondván, a románokat meg kell védeni attól a bolsevik mételytől, amelyet Károlyi és kormánya jelent. És hát a bolsevizmus az antant szemében sem számított jópontnak.

Az élet túllép Károlyin

A helyzetet 1918. január 8-a óta Wilson amerikai elnök nyilatkozata határozta meg, amely a Monarchia népeinek önrendelkezést követelt. A Monarchia 1918. szeptember végére bekövetkezett katonai összeomlása világossá tette, hogy a térségben nincs más rendezési koncepció, amely megfelelő katonai vagy politikai támogatással rendelkezik a végrehajtáshoz. A wilsoni elgondolás egyértelműen – habár ez így nem lett kimondva – vagy a Monarchia feldarabolását, vagy szövetségi állammá alakítását jelentette volna. Hogy itt nem valami spontán folyamatok zajlanak, mutatta, hogy március 26-28 (Rómában, a Monarchiával hadiállapotban álló Olaszország fővárosában) a Monarchia nemzetiségei kongresszust tartottak, elfogadva egy beadványt, amelyben minden nemzetnek egy-egy nemzetállamba való tömörülési jogát kérik, ezen államok vagy függetlenek maradnak, vagy szabadon egyesülhetnek más nemzetállamokkal. Szeptember 2-án a Monarchia nemzeti kisebbségei, immár New Yorkban, elfogadnak egy határozatot, amelyben a Monarchia felosztását és népeinek felszabadítását kérik. Október 28-án Csehszlovákia kikiáltja függetlenségét, október 29-én pedig létrejön a délszláv állam. Ezek az események mind Magyarország területének megcsonkítását célozták, mutatva az amerikai és antant politika irányát. A magyar kormány viszont olyannyira nem érzékelte a Magyarországot fenyegető veszélyt, hogy külpolitikája a békeszólamokban és a wilsoni elvekről szóló áradozásokban merült ki. A magyar kormány viselkedése olyan mértékben volt irracionális, hogy nem csodálni való, ha sokan egyszerűen árulásnak látták.

Miközben a frontról hazatérő hadosztályokat leszerelték, és ennek következtében Magyarország gyakorlatilag haderő nélkül maradt, Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter elkészítette Magyarország szövetségi állammá alakításának tervezetét.  Ezzel a tervezettel házalt az Aradon ülésező, és a román fegyveres erőt maga mögött tudó, ezért egyre harciasabb nyilatkozatokat küldözgető Román Nemzeti Tanácsnál. A tárgyalásoknak annyi eredménye volt, hogy a MÁV a miniszter utasítására ingyen különvonatokkal szállította a román nagygyűlésre a résztvevőket. Így végül Erdély Magyarországtól való elszakítását és Romániával való egyesítését kimondó román nemzetgyűlés a Károlyi-kormány segédkezésével zajlott. 

Olvasson tovább: