Kereső toggle

A barátságunkat adjuk nekik

Német misszionáriusok az Amazonas mentén

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az egész világot bejárta az elmúlt hetekben a szerencsétlenül járt amerikai misszionárius, John Allen Chau tragédiájának híre. Az eset kapcsán a 44 éves Torben Friesevel beszélgettünk, aki több éve él feleségével és három gyermekével Argentínában azért, hogy őslakosok felé szolgáljon a Biblia üzenetével.

 

Talán hozzátok is eljutott a szerencsétlenül járt misszionárius, John Allen Chau története. Chau saját elhatározását követve egyedül próbálta meg hirdetni a kereszténység üzenetét a kívülállók felé korábban is nagyon agresszív szentineléz ősközösségnek, a szentinelézek azonban gyakorlatilag kivégezték őt. 

Egy keresztény embernek rögtön eszébe juthat János apostol evangéliumának 21. fejezete. Itt Jézus tanítványát, Pétert – utalva annak későbbi mártírhalálára - felszólítja, hogy kövesse őt mindvégig. Amikor erre Péter visszakérdezett, hogy jó, de mi lesz a másik tanítvánnyal, Jánossal, Jézus úgy válaszolt: „Ha János életben is marad majd akár egészen a visszatérésemig, mi közöd van ahhoz?” Vagyis egy hívő embernek Istent kell követnie, függetlenül mások meggyőződésétől és teljesen eltérő életpályájától.  

Ami az ősközösségek felé történő missziót illeti, egyrészről a Biblia világossá teszi, hogy a missziós küldetés fontos dolog. Hirdetni kell az evangéliumot minden nemzetnek az egész világon, ezt Jézus maga mondja. Ez pedig különösen vonatkozik olyan úgymond „ősi” népcsoportokra, ahol nincsen egyház, nincsen lefordított Biblia. Tehát ez egy különösen fontos bibliai alapú megbízatásunk. Azt is hozzá kell tenni azonban, hogy minél jobban fel kell készülni egy ilyen küldetésre annak érdekében, hogy az minél sikeresebb legyen. És szükségünk van „hátvédelemre” is. Emberekre, akik szellemileg támogatnak, illetőleg speciális csapatmunkára, akár mentorokra is. Nem ismerem Chau útjának minden részletét, de az probléma lehet, ha valaki túlságosan is a „saját szakállára” akar véghezvinni egy ilyen küldetést. Ugye, a misszionáriusok egyik másik megnevezése a „küldött”. Tehát kell egy küldetés és valaki, aki kiküld egy ilyen személyt. Különösen így van ez, ha egy ilyen ősközösség erőszakos. Márpedig ebben az esetben ez lényegében köztudott volt.

Ez azt jelenti, hogy ti magatok is csapatban dolgoztok?

Természetesen. Mi az úgynevezett Velberter-Mission missziós csoport küldöttei vagyunk. Ez Németország legnagyobb pünkösdi-keresztény közösségéhez tartozik, amely a háttérben sokat segít nekünk. Ezen felül összedolgozunk egy helyi argentin egyházi közösséggel is, valamint kapcsolatban állunk más mentorokkal, szervezetekkel, sőt más keresztény felekezetekhez tartozó misszionáriusokkal úgyszintén. Hat főből álló missziós csapatunknak annyival könnyebb a helyzete a szentinelézekhez induló misszionáriusokhoz képest, hogy ugyan őslakosok felé szolgálunk, ám olyanok felé, akik már nincsenek teljesen leválasztva a civilizációtól. Kelet-Argentína egyik provinciájában vagyunk, a brazil és paraguayi határ mellett. Itt él visszavonultan, a városoktól és falvaktól elkülönülten a guarani népcsoport. Ők speciálisan úgynevezett „comunidad”-okban élnek, ami nem pusztán településeket, hanem életközösséget jelent. A nyugati életformától eltérően ők ugyanis nem individuálisan élik a mindennapjaikat, hanem közösségileg. Konkrét probléma, hogy a brutális kitermelések miatt az őserdők már nem nyújtanak elég lehetőséget számukra a gyűjtögetésre és a vadászatra. Közösségi szokásaikat azonban a városokban, falvakban nem gyakorolhatják. Nagyobb népcsoportról van egyébként szó, mintegy 270 ilyen comunidad létezik itt.

Mi a véleményed a BBC Chau kapcsán írt cikkéről, amelyben felteszi a kérdést, hogy a misszionáriusok tevékenysége előnyös, vagy éppen káros az ilyen ősközösségek sorsára nézve?

Egyértelmű az álláspontom, a missziós szolgálatok tevékenysége kifejezetten hasznos. Valóban állítható, hogy sokszor megváltoztathatnak egy kultúrát – úgy látom, hogy ez inkább jó irányba történik. A másik, nagyobb probléma, hogy misszionáriusok nélkül ezek a kultúrák a civilizációval való találkozás során amúgy is megváltoznának. És éppen ennél a találkozásnál teszi lehetővé a missziós munka azt, hogy ez a változás jó irányba menjen. Ilyen például, hogy a pénzgazdálkodással és a fogyasztói kultúrával, így az alkohol-, drogfogyasztással való találkozás együttesen nagyon negatív következményekkel járhat egy közösségre nézve. Ez például egy konkrét és súlyos probléma, amelynek megoldásában az evangélium hirdetése nagyon sokat jelent. Egy másik, hogy az őserdők kitermelése az életterük eltűnését is jelenti ezeknek az embereknek, amit az állam szociális segélyekkel próbál kompenzálni. De az óriási infláció és a gazdasági válság szinte teljesen értéktelenné teszik ezeket a segélyeket, ami a guaranik létfenntartását is ellehetetleníti. A misszionáriusok ehhez a helyzethez való alkalmazkodásukat és küzdelmüket is segítik.

Ti hogyan kötöttek ki egyébként dél-amerikai őslakosok között? Elektronikai technikusi munkádat és kényelmes egzisztenciátokat is feladtátok...

Először egy Robert De Niro főszereplésével készült filmben hallottunk a guaranikról. A film maga is egy missziós szolgálatról szólt érdekes módon. A feleségem vált először lelkessé a missziós tevékenység iránt. Én eleinte mindig azt mondtam neki, hogy sajnos maga Németország is egy misszióra szoruló terület. Nem kell nekünk a világ másik végére elmennünk. Aztán 2005-ben utaztunk ki először, és amikor ott voltunk, nagyon megérintett bennünket ez a munka. Ezt követően fordultunk ebbe az irányba, és tulajdonképpen 9 évig tartott a felkészülés és a szolgálatra való várakozás folyamata, mindeközben Isten hívása is egyre erősebbé vált bennünk. Ezalatt az idő alatt teológiai szemináriumokon és más felkészítőkön vettünk részt. Például itt, Cordobában egy úgynevezett transzkulturális felkészítő programon, ami négy hónapig tartott. Ez fontos volt, hogy megértsük a kultúrát és az emberek magatartását. Szintén nem volt mellékes, hogy a missziós szolgálat vezetője először elutasította a kérésünket. Ő akkoriban elvárta tőlünk, hogy először Németországban végezzünk missziós és gyülekezeti szolgálatot. Ez a tapasztalat adhatja az alapját annak, hogy valaki aztán egy idegen környezetben is megállja a helyét.

Gyakorlati oldalról a felkészülés egyik kulcsa természetesen a nyelv volt, itt a területi nyelvjárások elsajátítása is feladat. Az alapokat otthon sajátítottuk el, de igazán itt tanultunk meg spanyolul. Meg kellett szerveznünk a szolgálat finanszírozását, amelyben a Velberter-Mission külföldről segít. Ez sem volt könnyű, a rendelkezésre álló pénzügyi források sokszor nem tűntek elegendőnek. Be kellett szereznünk papírokat is arról, hogy Argentínában misszionáriusként tevékenykedhetünk. És természetesen ott volt az egészségügyi felkészülés, az oltások. Ez azonban nem jelent teljes védelmet, jelentős rizikó, hogy bizonyos fertőzésekkel és itt előforduló betegségekkel szemben nincsenek ellenanyagok.

Nem voltak félelmek bennetek az ottani körülményektől és emberektől? Mihez volt a legnehezebb hozzászoknotok?

 Feleségem mindig félt a kígyóktól, aztán itt kénytelen volt hozzájuk szokni... Nem olyan rég például az egyik farakásunk alól mászott elő egy rendkívül mérgezőnek számító kígyó, amit el kellett intéznem. Az első hónapokban Buenos Aires egyik külső kerületében laktunk, ott sokaknak volt fegyvere, elrácsozták az ablakaikat, mert féltek a rablóktól. De mi nagyon egyszerűen élünk itt, nincsenek luxuscikkeink, autónk sincs például. Így nincs mit elrabolni tőlünk. És talán mások imája is sokat segített, hogy nem volt problémánk eddig. Sőt! Sokszor tapasztaljuk az emberek kedvességét a szinte mindig tömött buszokon, vonatokon, ahol gyakran szorítanak helyet nekünk.

Amikor német ismerőseink meglátogatnak, néha sokkot kapnak az életszínvonalunk láttán. De ahogy mi itt élünk, az egyáltalán nem a legszegényebbek szintje, inkább a középosztály. Így egyébként a kommunikáció is könnyebben megy az itteni emberekkel. Segítség az is, hogy a 44 milliós Argentína lakosságának 15 százaléka evangéliumi hívő, így például pünkösdi-karizmatikus. Jól mutatja ezt, hogy nem olyan rég 500 ezer ember ment az utcákra, hogy protestáljon az abortusszal szemben.

Természetesen hozzá kellett szoknunk az itteni ételekhez, ahhoz, hogy nehéz tiszta ivóvízhez jutni, a csapból ugyanis valami más folyik, így relatíve gyakran küzdünk gyomorproblémákkal. A legnehezebb azonban a szubtrópusi klíma és az, hogy évek óta távol vagyunk a barátainktól és családtagjainktól. Nem könnyű egy idegen országban új barátokat szerezni.

Hogyan lehet megközelíteni egy ilyen népcsoportot az evangéliummal?

A guaranik nagyon spirituális emberek, nem kell nekik például magyarázni, hogy létezhet fizikai gyógyulás szellemi erők által is. Elérni azonban, hogy ne a régi sámánjaikra hallgassanak, csak lépésenként lehet. Most például volt egy ilyen eset, amikor egy friss keresztény fiatalember inkább kórházba ment, semmint az anyja által hívott sámán segítségét igénybe vette volna. Erre a lépésre nagyon büszke voltam. Ahogy arra is, amikor közülük néhányan a guaranik régi szokását, vagyis, hogy újszülött gyermekeiket sámánjaik beavatkozásával isteneknek ajánlják fel, a Krisztusba vetett hitük miatt már elutasították. A rossz tradícióktól való eltiltások helyett először azonban Krisztust kell bemutatnunk nekik.

Hála Istennek jó néhány csodát is átélhettünk, amelyek Isten erejét mutatták meg a guaranik számára. Az utóbbi időben például volt két kisgyerek, akik nagyon súlyos egészségügyi problémától szenvedtek. Az egyiknek krónikus hasmenése volt, a másik lényegében röviddel volt a halál előtt – mindketten meggyógyultak miután imádkoztunk értük.

A BBC cikkében az egyik megszólaltatott kritikus arról beszélt, hogy a misszionáriusok sokszor Isten hirdetése helyett inkább Istent játszanak, tekintélyük pedig a Nyugat technikai, gazdasági fölényéből származik az őslakosok között.

Igen, vannak misszionáriusok, akik visznek anyagi dolgokat is az őslakosoknak, de mi szinte semmit sem. Sem ruhát, sem ételt. Mi a barátságunkat, illetőleg oktatást adunk nekik. Amiben segítettünk az egy „kert projekt”, amellyel támogatjuk őket abban, hogy egy saját minigazdaságot alakíthassanak ki.

Mit gondolsz, hol lehetnek még a világban ilyen „szürke zónák”, ahol misszionáriusok még nem tevékenykedtek?

Még sok el nem ért terület van, ami a kereszténység számára cél lehet. Konkrétan hallottam például Pápa Új-Guineáról. Vagy ott van például az iszlám világ. Aktuális vitatéma, hogy sok muszlim érkezik Németországba, ami rengeteg problémát tud magával vonni. De missziós szempontból egy nagy lehetőség arra, hogy a muszlim világot megszólíthassuk. A muszlimok hívő emberek, sokan vannak, akik nyitottak az evangélium felé, amit én is tapasztaltam. Érdemes hirdetni az evangéliumot feléjük.

Olvasson tovább: