Kereső toggle

Mi a siker titka?

Barabási Albert László képletbe foglalt válasza

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Van-e a sikernek korlátja? A siker vonzza a sikert? Lehet-e sikeres valaki idős korában vagy a kreativitás múlik a korral? Vannak-e a sikernek matematikai törvényszerűségei? Ezekre és hasonló kérdésekre keresi a választ Barabási Albert László fizikus és hálózatkutató legújabb könyvében.

 

barabási Albert László erdélyi származású fizikust jól ismerhetik a magyar olvasók, hiszen a 2000-es évek elején jelent meg Behálózva című könyve magyarul is, amelyben a hálózatok működését célzó kutatásai eredményeit ismertette meg egy nagyobb közönséggel populáris és jól érthető stílusban. Legújabb könyvében a sikerrel és a sikerhez vezető út törvényszerűségeivel foglalkozik, a könyv végére egy képletben foglalva össze, hogy mi vezet a sikerhez.

Barabási számos szempontból elemezte a sikerhez vezető utat, és a könyvében többek között választ ad arra a sok szülőt foglalkoztató kérdésre, hogy vajon az óhajtott elitgimnázium csakugyan olyan „dobbantót” jelent-e a diák karrierje szempontjából, mint ahogyan azt hajlamosak vagyunk hinni. Az általa ismertetett példában bostoni középiskolások sorsának alakulását figyelték meg annak függvényében, hogy bejutottak-e a Boston Latin nevű első számú elitgimnáziumba, vagy csak pár ponttal maradtak le a felvételin. A vizsgálat arra vezetett, hogy a Boston Latinról éppen csak lecsúszott – vagyis gyakorlatilag ugyanolyan képességekkel rendelkező – diákok később ugyanolyan jól teljesítettek. Akármelyik később megírt teszteredményben – PSAT, SAT – nyújtott teljesítményüket vizsgálták, annak szintje megegyezett a Boston Latinba felvett diákokéval. Ez az eredmény viszont azt mutatja, hogy bár az elitgimnáziumban nyilvánvalóan jó képzést kapnak az odajáró diákok, a gimnázium hozzáadott értéke nemigen látszik. Ez gyakorlatilag feloldja az elitgimnáziumokat körülvevő misztikumot – és ebben nincs különbség Boston vagy Budapest között –, a híres gimnáziumok eredményei azért nagyon jók, mert nagyon jó diákokat tudnak kiválogatni, akik viszont később jól teljesítenek.

Ezt a vizsgálatot két princetoni matematikus kiterjesztette egyetemekre is. Ennek során azoknak a diákoknak a teljesítményét vizsgálták, akik először valamelyik híres keleti parti egyetemre jelentkeztek, de végül egy alacsonyabb besorolású egyetemet végeztek el (ennek lehetett számos oka a tandíjtól a családi körülményekig).

A kérdés nagyon is gyakorlatias, hiszen a felmérések azt mutatják, hogy tíz évvel a végzést követően az elitegyetemeken végzettek átlagkeresete kétszer annyi, mint azoké, akik máshol szereztek diplomát. A végeredmény ebben az esetben is megnyugtató – már csak azért is, mert az elitegyetemeken csillagászati tandíjakat kell fizetni. Azok, akik először mondjuk a Harwardra vagy a Princetonra akartak jelentkezni, de végül máshol végeztek, ugyanannyit kerestek átlagban, mint az elitegyetemen végzett társaik. E két eredményből Barabási a következő konklúziót vonja le: „az iskola nem tesz naggyá senkit. Aki nagy, az eleve nagy”, illetve azt, hogy „a teljesítmény és az ambíció – azaz, hogy az ember hová sorolja önmagát – az a két tényező, amely meghatározza a későbbi sikereit”.

A siker vonzza a sikert

Barabási Albert László a könyvének harmadik fejezetében azzal a jelenséggel foglalkozik, amit Robert Merton szociológus Máté-hatásnak nevezett a Biblia Máté evangéliumának 25. részében elhangzó figyelmeztetés alapján: „mert mindenkinek, akinek van, annak adatik és megszaporíttatik…”. A Barabási által preferenciális kapcsolódásnak nevezett elv az élet minden területén működik: saját kutatásaik azt bizonyították, hogy az internet például nem egy demokratikus hálózat, ahol minden honlap és minden vélemény egyforma súllyal rendelkezik, hanem nagy csomópontokból áll. Ezt könnyű megérteni, ha tudjuk, hogy az internetes keresési algoritmusok előresorolják azokat a honlapokat, amelyekre sok link mutat, így viszont ezek a sokat látogatott oldalak még inkább látogatottak lesznek, még nagyobb csomóponttá válnak. Ennek az elvnek a működését jól bizonyítja a Barabási által idézett Arnout van de Rijt holland szociológus egyszerű kísérlete. A szociológus azonosította a Wikipedia szerkesztőinek legaktívabb 1 százalékát, összesen 2400 főt. Ezek közül kiválasztott találomra kétszázat, majd két csoportra osztotta őket. Az első százat megjutalmazta a Barnstar-díjnak nevezett elismeréssel – amelyet a szerkesztők adhatnak és kaphatnak –, a második százas csoportnak viszont nem adott ilyen díjat, ezt követően pedig várt. A díjazott személyek hatékonysága jelentősen – mintegy 60 százalékkal – nőtt, ráadásul további, és ezúttal nem csak kísérleti célból adományozott díjakat kaptak. A díjjal kitüntetett emberek tehát jóval nagyobb valószínűséggel kaptak díjakat, mint akinek ez nem volt meg induláskor. Ezt az elvet már sokan megértették, és nap mint nap alkalmazzák marketingfogásként: a könyv által említett író, R. J. Ellory a Quiet belief in Angels című könyvéről Nicodemus Jones álnév alatt gyakorlatilag ódákat zengett. A hatásvadász és nem mellesleg remek stílusban megírt könyvajánlónak meg is lett az eredménye: Ellory könyvéből több mint egymillió példány kelt el.

Einstein tévedett

Barabási Albert László a könyvben azt is megvizsgálja, hogy lehet-e életkorhoz kötni a sikert. Ehhez a kiindulópontot Einstein híres mondása adta, aki ex cathedra kijelentette, hogy „aki 30 éves koráig nem alkot valami nagyot a tudományban, az már nem is fog”. Einstein persze könnyen beszélt, 26 éves korára megírta legnagyobb cikkeit, közöttük azt is, amelyért Nobel-díjat kapott. Barabási és csapata matematikai módszerek segítségével mintegy negyvenmillió tudományos publikációt elemzett ki abból a szempontból, hogy az a szerzőjének melyik életszakaszából származik, és arra jutott, amire egy Dean Keith Simonton nevű pszichológus is, aki több mint kétezer tudós, valamint művészek és írók pályáját vizsgálta. Simonton vizsgálatai kis mértékben korrigálták Einstein tételét, az általa vizsgált híres kreatív emberek ugyanis harminckilenc éves koruk előtt érték el azokat a maradandó alkotásokat, eredményeket, amelyek miatt híressé váltak. Barabási és kollégái arra jutottak – a tudományos publikációk életkori sajátosságait elemezve –, hogy annak a valószínűsége, hogy valaki maradandó, híres dolgot fedez fel és publikál, nagyon magas a karrier első húsz évében, ezután meredeken csökken. A hálózatkutató és társai szerencsére elvégeztek egy másik típusú elemzést is, amely arra vezetett, hogy annak a valószínűsége, hogy karrierje 20. éve után publikál egy tudós vagy kutató szintén meredeken csökken. További vizsgálataik is arra vezettek, hogy az életkorral nem a kutatók kreativitása csökkent, hanem a produktivitása. Barabási ebből viszont azt a következtetést vonta le, hogy „ha kitartunk, a siker bármikor beüthet”. És valóban. Barabási John Fenn példáját hozta fel, akit 67 évesen gyakorlatilag kényszernyugdíjazott a Yale, ahol közel húsz évig dolgozott. Az egyetem elvette tőle a laborját és a személyzetet, miközben hetvenhez közeledve az áttörés küszöbén állott. Fenn átment egy másik egyetemre, amelyiket nem zavarta az életkora, kapott egy új laboratóriumot, ahol folytatta a munkát és kidolgozta az elektrospray ionizációs tömegspektrometriai eljárást, amelyért 2002-ben, a nyolcvanas évei közepén kémiai Nobel-díjat kapott. Fenn ezt követően is dolgozott, kilencven évesen publikálta utolsó cikkét és még halála előtt pár héttel is bement dolgozni a laborba. Fenn és számos, hozzá hasonlóan későn kezdő példájából és saját vizsgálataik eredményéből Barabási azt a következtetést vonta le: „hogy mennyi esélyünk van a sikerre, annak vajmi csekély köze van az életkorunkhoz. Csak az számít, hogy hajlandóak vagyunk-e újra és újra próbálkozni, hogy elérjük az áttörést”.

 

Olvasson tovább: