Kereső toggle

Sorozatunk az 1918–19-es összeomlásról

A zsákutca vége: a „Magyar Népköztársaság”

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A hosszú, kimerítő, embert próbáló, eddig soha nem látott mennyiségű halálos áldozattal járó „Nagy háború” nemcsak az erőforrások kimerülését, az emberi élet kereteinek megváltozását és egy technológiai miniforradalmat hozott, hanem a politikai élet kereteinek mélyreható változásával is járt – eközben pedig egy új világrend alapjait is megteremtette.

Az első világháború kapóra jött azoknak az erőknek, amelyek már évtizedek óta ábrándoztak egy új világrend kialakításáról, amely törekvéseket a jól hangzó „progresszió” jelszó mögé rejtették. A győztes hatalmaknak pedig a népek önrendelkezési jogának zászlaját lobogtatva sikerült elfedniük, hogy a háborúba ellenfeleikhez hasonlóan őket is agresszív hatalmi törekvések rántották be. Az önrendelkezési jog érvényesítésének a követelménye a hatalmi befolyás érvényesítésének olyan eszköze volt, amely hatékonyan fedte el az antant hatalmi törekvéseinek valódi arcát. Az antant programja úgy jelent meg például a Monarchia felé, mint a demokrácia, a haladás programja, amely meghozza a szabadulást az elnyomott népeknek. Az első világháborút lezáró békerendszerbe fogalmazott antantpropaganda pedig mára világképi elemmé vált. És igaz, hogy több területen a Monarchiában, és azon belül Magyarországon is szükség volt fejlődésre vagy éppen átalakulásra, de az korántsem volt igaz, hogy például Magyarország a barbárság türannisza lett volna Közép-Európában, ahogy azt az antantpropaganda beállította (különösen a bojár uralom alatt álló Román Királysággal összehasonlítva). Eközben a „progresszió” erőszakos társadalom-átalakító törekvései is hozzájárultak az emberi történelem legvéresebb évszázadának megszületéséhez, és katalizátorai voltak a legagresszívebb társadalomátalakító rendszerek, a kommunizmus és a nácizmus létrejöttének. A haladás abszolutizálása, erőszakos, háborúk vagy forradalmak által történő felgyorsítása sokszor a szerves fejlődést töri meg. Tehát az az illúzió, hogy csak a progresszió hozhatja a fejlődést, sokszor pusztán romboláshoz vezet.

A progresszió köntösébe bújtatott birodalmi gőg azonban nem pusztán a 20. század első felének sajátja. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a Macron francia elnök által a világháború lezárásának 100. évfordulójára szervezett ünnepség, amely egyszerűen a francia imperializmus diadalának ünneplését, az Új Világrend győzelmi torát és a felvilágosult progresszió abszolút érvényűségét sugározta. Az első világháború végén megkötött fegyverszüneti megállapodásokban éppúgy benne volt a revans és a megalázás szándéka, mint később a békékben. Ma ezt ünnepelni szimbolikus üzenet. Az akkor létrejött erővonalak a mai napig meghatározzák a nemzetközi rendszert, az akkor történt dolgok a mai napig élnek. Nincs ez másképp itthon sem: a magyar társadalomban 1918-ban elültetett problémák majd’ száz éve hatnak, és hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar nemzet eredeti hivatásától eltérő utakra tévedezzen. 

A belgrádi fegyverszünetben meghatározott demarkációs vonal leválasztotta Magyarország területének egyharmadát.

Megalázó fegyverszünet

Károlyiék befolyása azzal nőtt a világháború alatt, hogy a nyilvánvalóan a szembenálló háborús fél érdekeit szolgáló pacifizmust tűzték zászlajukra, és az antant politikáját képviselték. E politika sikerét elősegítette, hogy a háborús helyzet akadályozta a szükséges választójogi reform végrehajtását és a nemzetiségekkel való tárgyalást is. (Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a török idők óta először a magyar lakosság számaránya ugyan elérte az ország összlakosságának felét, de így is csak 51 százalékot tett ki.) Az uralkodó osztály annyira rettegett a nemzetiségek törvényhozási megjelenésétől, hogy elképesztően szűkre szabta a választójoggal rendelkező állampolgárok körét. Így az 1918 előtti Magyar Királyság felnőtt lakosságának mindössze 6 százaléka rendelkezett szavazati joggal. (Lásd: Korszakalkotók. Hetek, 2018. június 22.)

Az általános választójog és a nemzetiségekkel történő megegyezés kérdésének megoldatlanságában komoly szerepe volt az uralkodó osztály szűklátókörűségének, amely a háború konjunktúráját meglovagolva inkább volt elfoglalva a bálozással a süllyedő hajón, mint az ország ügyeinek rendezésével. A szintén híres bálozó Károlyi politikája, amely a német imperializmussal való szembenállásról is szólt, ebben az esetben az ország belső tartásának gyengítését is jelentette. A frontokon bekövetkezett összeomlás, a Monarchia helyzetének meggyengülése miatt sokak számára tűnt úgy, hogy a megoldás Károlyiék antantbarát politikája lesz. Sokan már nem láttak más kiutat a helyzetből, mint az antant minden feltételének teljesítését. Úgy gondolták, hogy Károlyi eddigi tevékenysége, politikája, antanthoz fűződő kapcsolatai alapján képes lesz Magyarország érdekeinek képviseletére, és az antant számára megfelelő tárgyalópartner lehet. De maga Károlyi is azzal az elképzeléssel indult el a belgrádi fegyverszüneti tárgyalásokra, hogy ő lesz az, aki a békét majd elhozza Magyarországra úgy, hogy sikerül elérni az ország területi egyben tartását is. Azonban a hiú reményekben nagyon hamar csalatkozni kellett.

„Maguk zsidók?” – fogadta őket a „felvilágosult” Franciaország katonai parancsnoka. Nagyon hamar kiderült, hogy mit jelent a gyakorlatban az antant által képviselt „demokrácia, haladás, jogszerűség”. Hogy ezt Franchet d’Espèrey parancsnokból a legyőzöttek megalázására irányuló ősi, atavisztikus ösztön vagy a Károlyi-kormány megjelenése (a küldöttség fogadására teljes katonai díszbe öltözött tábornokhoz sportsapkában, térdnadrágban, kamásliban állított be a magyar kormány) váltotta-e ki, nem tudjuk. „Hogy tudtak idáig süllyedni?” – kérdezte a tábornok, miközben átvette Jászi Oszkártól a Magyarországot vádoló iratot, és meglátta Csernyák Imre századost, akinek el volt távolítva a rangjelzése váll-lapjáról a magyar kormány nagy pacifista lelkesedésében. 

Franchet d’Espèrey francia tábornok fogadta Belgrádban a magyar fegyverszüneti delegációt.

A magyar közvélemény nem értette, hogy miért van szükség az egyezmény megkötésére, mikor november 4-én életbe lépett a padovai fegyverszüneti megállapodás, amely a Monarchia teljes fegyverletételét jelentette, és érintetlenül hagyta az ország területét. Valószínűleg azért kellett Károlyiéknak lépniük, mert a francia seregek a padovai egyezmény figyelembe vétele nélkül nyomultak Magyarország felé.

Az egyezmény gyakorlatilag pusztán a megszálló csapatok igényeit fejezte ki. Két pont volt, ami Magyarország számára kedvező lehetett volna. Az egyik szerint a megszálló csapatok nem avatkoznak be a magyar hatóságok működésébe. Ez a pont érvényét veszítette, amikor a megszálló szerb és román csapatok a belgrádi fegyverszüneti vonaltól délre (vagyis az ország területének egyharmadán) megszüntették a magyar közigazgatást és a sajátjukat állították a helyére. A másik pont a saját hat rendfenntartó hadosztály működésének engedélyezése volt, amit a magyar kormány saját leszerelési őrülete miatt fel sem tudott tölteni. Később kiderült, hogy Clemenceau francia miniszterelnök nem szívesen vett tudomást az egyezményről, mert nem akarta a magyar kormányt de jure partnerének tekinteni a békében. Mégpedig azért, mert cseh és román szövetségeseik étvágyának betöltése fontosabb volt számára, mint a stabil, igazságos béke. 

A belgrádi egyezményt végül Linder Béla, akkor már tárca nélküli miniszter írta alá, akit honvédelmi miniszteri megbízatása alól pár nappal azelőtt mentettek fel. Károlyinak is szembesülnie kellett azzal, hogy a teljes leszerelés gyakorlata nemcsak hogy olyan módon sem sikeres, hogy az antantra nem gyakorolt különösebb benyomást a teljes behódolás, hanem abban az értelemben is, hogy a leszerelés csak fokozta a káoszt az országban, hozzájárult a hatalmi rend megroggyanásához, és kisebb-nagyobb helyi felfordulások, zendülések kitörését hozta.

Eredménytelen kísérlet az őrület megállítására

Az új honvédelmi miniszter Bartha Albert lett, aki azzal tűnt ki, hogy katonailag képes volt megvédeni a szerb és román nyomulás megállítására létrehozott Bánáti Köztársaságot. Az ő sorsa azt mutatta meg a továbbiakban, hogy Magyarországon milyen törésekből, tragédiákból áll a 20. században azoknak az embereknek a sorsa, akik nem csapódnak forradalmi vagy ellenforradalmi táborokhoz. Elgondolkodtató, hogy a nemzeti, polgári középnek mennyire nincsenek meg sok esetben a mai napig sem a krónikásai, hogyan uralja le a történelmi narratívát a vörösterrort forradalmi cselekményként elfogadó, egykor kommunista vagy manapság már balliberális forgatókönyv, amelynek több köze van a baloldali aktivizmus forradalmi terrort relativizáló hagyományaihoz, mint a valódi civil, polgári értékek képviseletéhez; vagy hogyan folyik a jobboldalon a fehérterror szereplőinek szerecsenmosdatása. 

Linder Béla írta alá magyar részről a belgrádi fegyverszünetet.

Bartha azok közé az emberek közé tartozott, akik miközben hűek voltak hazájukhoz, vállalták a demokratikus értékeket és a törvényességet biztosító polgári jogrendet. Ebben a felfogásban kezdte el a hadsereg újjászervezését hivatalba lépésekor, november 9-én. Kiáltványt adott ki a határok védelméről, ugyanis felismerte, hogy Magyarországnak meg kell védenie határait, nem hagyatkozhat az ország a cseppet sem jóindulatú győztesekre. A hadseregben elkezdte a rend helyreállítását. Az alakulatokban addigra Linder és a kommunista Pogány József tevékenysége következtében kaotikus állapotok uralkodtak. A rangjelzéseket eltávolították a váll-lapokról, egymást elvtársnak szólították, röpgyűléseken tárgyalták a világ dolgait, inkább hasonlítottak egy szocialista-kommunista bajtársi egyletre, mint egy hadseregre. Bartha fellépése a rend helyreállítását célozta meg, visszaállították a rangjelzéseket, a katonai fegyelmet. Bartha bizonyos rendelkezéseit a hadseregbe küldött szocialista agitátorok hiúsították meg. Pogány József és aktivista társai felismerték, hogy bomlasztó tevékenységükre milyen veszélyt jelent Bartha rendteremtő munkája. Pogány József merényletet szervezett a honvédelmi miniszter likvidálására – Barthát autója ajtaja védte meg a gyilkos golyótól. Pogány nem is tagadta a merényletet; dicsekedve mondta: egy kommunista az eszközökben nem válogat, hogy elérje célját. Itt ismét felviláglott az őszirózsás forradalom valódi arca, és ez nem a jogszerűség alapján álló polgáré volt, hanem az eszközökben nem válogató terrorista gyilkos képe.

A „Magyar Népköztársaság”

Így érkezett el november 16-a. A király lemondása érvénytelenné tette a Habsburg-ház uralkodása alapjául szolgáló Pragmatica Sanctiót, így megnyílt a lehetőség a köztársaság (hivatalos nevén a Magyar Népköztársaság) megalapítására. Károlyi terve nagyjából az volt, hogy alkotmányozó nemzetgyűlés választása alapján megalapítják a köztársaság alapintézményeit. Ha ez megtörtént volna, akkor az események tartalma valóban megérdemelné a polgári demokratikus jelzőt.

Ez a terv a szociáldemokraták ellenkezése miatt hiúsult meg. Az ő javaslatukra a még 1910-ben megválasztott országgyűlés ünnepélyes keretek között feloszlatta magát és hatalmát átruházta a különböző delegáltakkal (például Magyar Cigarettapapír- és Hüvelygyártók Országos Egyesülete, Magyarországi Symbolikus Nagypáholy vagy Tartalékos Népfelkelő Tisztek és Szellemi Munkáskatonák Országos Egyesülete) 500 fősre kibővített Nagy Nemzeti Tanácsra, amely megbízta kormányzással a már eddig is majd három hete kormányzó Nemzeti Tanácsot. Ez a megoldás tulajdonképpen az október 31-i puccs legalizálása volt. A szociáldemokraták gondolatmenete teljesen logikus volt a saját szempontjukból: egy törvényes, akár széles körű választójog alapján megválasztott parlamentben pusztán kicsiny, ám annál zajosabb ellenzékként tudtak volna működni. Ezzel a megoldással ugyan nem sikerült egy széles legitimitású rendszert létrehozni, viszont tudták biztosítani a szociáldemokrata kisebbség hatalmon maradását. Ez viszont később egyenes utat jelentett az 1919. március 21-i kommunista hatalomátvételhez.

Bartha Albert hadügyminiszter eredménytelenül próbálta megtisztítani a honvédséget a kommunistáktól.

Itt mutatkozott meg végül az addigi magyar uralkodó osztályok teljes alkalmatlansága: tehetetlenségükben különféle csoportok kiadták a támogató nyilatkozatokat, ami valójában arról szólt, hogy ekkor, november közepén nem láttak lehetőséget a helyzet másfajta megoldására. Mások a régi, úri jó szokásukat megtartva igyekeztek ott megjelenni, ahol erőt éreztek, hogy ne maradjanak le semmilyen olyan pozícióról, amely még hasznot hozhat számukra. Megint másokat egyszerűen csak a félelem sodort abba a táborba, amelyiktől mindig is tartottak, amelynek a politikájával nem értettek egyet, és amelyről véleményt csak a szobák négy fala között mertek mondani.

A „szociális forradalom” felé

A Parlament kupolatermében Hock János kikiáltotta a köztársaságot, amelyet a tömeg közfelkiáltással fogadott el. Több beszéd elhangzott: Károlyi az antantcsapatok dübörgő menetelése közben arról beszélt, hogy a pacifizmus világprogram. Ezután Kunfi Zsigmond tette nyilvánvalóvá a szocialisták céljait: „Nekünk a politikai demokrácia csak eszköz(...), nekünk azért értékes ez a politikai szabadság, mert hisszük és reméljük, hogy ennek segítségével épp oly vértelenül, épp oly kevés áldozattal tudjuk a nagy szociális átalakulást megcsinálni, mint amilyen kevés vérrel sikerült Magyarország politikai forradalmát megcsinálni.” „Éljen a szociális forradalom!” – kiáltotta a karzat. Kunfi pedig tovább vázolta a szocialista forradalom vízióját: „A mi forradalmi munkánk még nem ért véget! Az intézmények után az embereket kell átalakítani.”

A tömeg pedig a Parlament előtt elénekelte a Himnuszt, a Marseillaise-t és az Internacionálét. A lebénult és tehetetlenségbe sodort magyar nemzet pedig megadta magát a sorsnak.

Így jutott el egyik legfontosabb céljáig az őszirózsás forradalom. Az a polgári demokratikus forradalom, amely valójában sem polgári nem volt, sem demokratikus. De mi jött ezután?

Olvasson tovább: