Kereső toggle

A sorsdöntő kilenc nap

Károlyi kormányzása a Tisza-gyilkosságtól a fegyverszünetig

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Megmozdult a Föld, eltűnt Magyarország, az a régi jó világ, amit a nagyapák ismertek, az a különleges jó világ, Magyarország, amelyen kívül nincs élet, ha van is, az nem olyan. Az első világháború, a mi felfogásunkban már ősként feltűnő világok pusztulását hozta, a boldog békeidők végét, „Atlantisz” elsüllyedését. Magyarországon az 1918-as Mindenszentek meghozta a Károlyi-kormányt. „Forradalom fehér virága, a sír virága…”– írja Juhász Gyula. 1918-ban Magyarországra a halottak „ünnepén” beköszöntött az őszirózsás forradalom.

Persze vannak, akiknek ez a változás a demokrácia, a köztársaság, a sajtószabadság, a szociális jogok eljövetelét jelenti a Nemzeti Tanács programja alapján, és ilyen módon a feltámadást, mint ahogy Juhász folytatja versét: „Föltámadást hoztál e tájra, szívünk dobbant szabadon a forradalomban”. Az „úri Magyarország megrendülése” sokak számára a szabadság érzetét jelentette, és a reményt a változásra. De beváltotta-e a hozzáfűzött reményeket?

A Tisza-gyilkosság elszabotált nyomozása

Október 31-én, a Károlyi-kormány kinevezésének napján lőtték le terrorista merénylők Tisza Istvánt, aki 1917 júniusáig Magyarország miniszterelnöke volt. Meggyilkolása szinte a mai napig is jobban lázba hozza a történelemmel foglalkozó közvéleményt, mint Károlyiék kinevezése. Részben azért, mert a baloldali narratíva szerint még ma sem tudjuk, kik követték el a merényletet, de az igazi feszültség valójában ennek az eseménynek a szimbolikus jellegéből fakad. Tisza, nemcsak azért, mert ő volt Magyarország háborús miniszterelnöke, hanem azért is, mert a háború előtti évtizedben az ő politikája határozta meg Magyarország sorsát, „úri Magyarország” szimbóluma volt. Kemény kézzel próbálta egyben tartani Magyarországot, konzervatív liberális oldalról akarta működőképessé tenni, és a nemesi osztály túlélését biztosítani.

Egy korszak kötődik a nevéhez, de nem volt korszakos politikus. Meghatározó a korában, de nem tudott a nemzeti nagyok közé emelkedni, talán azért, mert nem értette a korát teljesen, és így, szándékai ellenére hozzájárult a történelmi Magyarország bukásához. Például azzal, hogy nem fogta fel olyan kérdések megoldásának jelentőségét, mint a választójog kiterjesztése és a nemzetiségekkel való megegyezés, szociális kérdések és a nagybirtok-rendszer problémái. Ezt csak felerősítette rigorózus stílusa, neki (tán igaztalanul) tulajdonított úri gőgje. Ellenségei szerint egy személyben volt felelős a háborúért, a 600 000 magyar halottért. Ez volt az, ami végül is a halálát okozta. Merénylői is a háború felelősét látták benne, és úgy gondolták, hogy meg kell fizetnie ezért.

Meggyilkolását a mai napig sokan úgy mutatják be, mint forradalmi szükségszerűséget, ami által annak a sok rossznak, amit ő képviselt, el kellett tűnnie az útból, hogy a progresszivitás erői célba érjenek. Ez a felfogás akadályozza a mai napig Tisza reális megítélését. (Lehet, hogy napjainkig hat az a szociálforradalmár, anarchista, kommunista felfogás, amely az erőszakot, gyilkosságot, politikai ellenfelek fizikai megsemmisítését is elfogadhatónak tartja egy „magasabb rendű társadalmi igazság” nevében?) Valószínűleg az erre a korra jellemző anarchista felfogás mellett egy másik prózai ok is szerepet játszott: a politikai ellenfél likvidálása.

Annak ellenére, hogy egy 1920-as bírósági perben azonosították a merényletben részt vevő terroristákat (a gyilkosság elkövetésekor jelen lévő Almásy Denise grófnő, Tisza István unokahúga), sokan még a mai napig is úgy tartják, hogy nem lehet azonosítani az elkövetőket. Valóban, 100 év után mi sem vállalkoznánk ennek a kérdésnek eldöntésére, ami érdekel most minket: a Károlyi-rendszer működése a gyilkosság felderítésekor. A Tisza-gyilkosság fel(nem)derítése ugyanis, mint cseppben a tenger, megmutatja a Károlyi-éra valódi arcát.

Ugyanis a valódi nyomozást csak a gyilkosság után egy évvel lehetett elindítani, mert az őszirózsás forradalomban létrejött népköztársaság rendszere, sőt maga Károlyi is igyekezett lassítani a nyomozást (ennek oka valószínűleg a Tisza-ellenes közvélemény volt). Sőt valószínűleg Pogány Józsefnek, a Katonatanács akkori vezetőjének a feladatai közé tartozott a gyilkosság nyomainak eltüntetése (erről írt Hajdú Tibor a História 2008/9. számában). Később, a Tanácsköztársaság idején Korvin Ottó, a belügy egyik vezetője, a vörös terror egyik irányítója, egyszerűen elvitte a rendőrségről az iratokat, és valószínűleg megsemmisítette. És miközben még 1918 novemberében a Katonatanács forradalmár tagjait több ezer korona jutalomban részesítette a Nemzeti Tanács, a merénylethez köthető, később elítélt személyek több 10 000 korona jutalmat kaptak minden ismert tevékenység nélkül. (Az egyikük, Sztanykovszky Tibor még 1963-ban a Kádár-rendszerben is arra hivatkozva kapott emelt nyugdíjat az MSZMP KB döntése alapján, hogy tagja volt annak az alakulatnak, amelyik lelőtte Tisza Istvánt előállítás közben.) És ha Károlyiig nem is érnek el a gyilkosság szálai (a Katonatanácsig lehet), az mindenképpen állítható, hogy a nyomozást nem végezték az elvárható lelkiismeretességgel, sőt akadályozták a gyilkosság felderítését. Ez viszont már a törvényesség megrendülését mutatja, és összefügg a létrejövő Károlyi-rendszer legitimációs válságával.

A rendszer legitimációs válsága

Károlyi pártjának elsődleges célja a Habsburgoktól leválasztott magyar nemzeti függetlenség elérése volt. Emellett a háború magával hozta a pacifizmus programját. Ezen programon belül alakult ki együttműködésük a szociáldemokratákkal és az azok soraiban működő szovjet forradalmárokkal, akik a Katonatanácson keresztül, Landler Jenő, Kunfi Zsigmond, Korvin Ottó, Pogány József vezetésével, a kettős hatalom forradalmi taktikájával, klasszikus szovjet típusú puccsal juttatták hatalomra Károlyit (amint ezt pontosan leírja A magyar forradalmi munkásmozgalom története című, 1966-ban kiadott, a munkásmozgalom hivatalos, kádári történelemkönyvének tekinthető mű, többek között Hajdú Tibor szerzőségével).

A hatalomátvétel mikéntje nyilvánvaló legitimációs válságot hozott létre, amire rátett egy lapáttal, hogy Károlyi november 1-jén, a tüntető tömeg követeléseinek eleget téve, visszaadta a királynak miniszterelnöki megbízatását, és felesküdött a Nemzeti Tanácsra. A király elfogadta a lemondást, és jóváhagyta a Nemzeti Tanácsra letett esküt, de mindez létrehozott egy zavaros, gyenge legitimitású helyzetet. Ugyanis a Nemzeti Tanács egy senki által meg nem választott szélsőségekből álló testület volt, amely Károlyi személyes hívei mellett a parlementen kívüli szociáldemokratákból, és a szinte kis baráti körként működő polgári radikálisokból állt. Ezzel tulajdonképpen a magyarországi végrehajtó hatalom egy csinos kis gittegylet kezébe került, amely hatalmának egyetlen valódi alapja volt: az általuk befolyásolt hadsereg. (Meg is szűnt a kapcsolatuk az alkotmányosság talaján álló egyéb pártokkal.) A törvényesség megrendülése bomlási folyamatot indított el az országban tüntetésekkel, megmozdulásokkal vagy pusztán részeg katonák randalírozásával, amelyek a hatalomváltást követő hetekben jellemzőek voltak az ország több városára. A hatalom pedig nemcsak hogy semmit nem tett a rend helyreállítására, hanem valójában még erre rá is erősített a hadsereg leszerelésének a programjával. Hiába győzött látszólag a társadalmi igazság; a jólétet, a szép jövőt, az igazságosság új rendjét, mint oly sokszor egyébkor, most sem hozta el, hanem a megrendült jogszerűség feldúlta az élet kereteit, és „bűnök milliói lepték el a földet”.

A hadsereg felbomlása és a kommunisták megerősödése

Károlyit békeprogramja és antantbarátsága repítette be a hatalomba, és egy ennek megfelelő program végrehajtását indította el. Honvédelmi miniszternek kinevezték Linder Bélát, aki addig egy elég megbízható ezredesként volt ismert, viszont első beszédében rögtön arról beszélt, hogy nem akar több katonát látni. Károlyi ezt alig győzte ugyanazon a rendezvényen mondott beszédében korrigálni. Ennek a Linder-beszédnek ezt az igen kényes mondatát nyelvbotlásnak minősítették, amit a miniszter kapatos állapotának tulajdonítottak. Másnap azonban minden felhatalmazás nélkül kiküldött egy sürgönyt valamennyi hadcsoport-parancsnoksághoz a magyar hadosztályok leszereléséről a wilsoni békepontokra hivatkozva. Ez nemcsak az ország adott helyzetében volt esztelenség, hanem gyakorlatilag is kivitelezhetetlen volt. Ezt már nem lehetett a részegséggel magyarázni. Linder sokáig nem maradhatott pozícióban, november 11-én felmentették. Még annyi jutott neki, hogy november 13-án, tárca nélküli miniszterként aláírta a belgrádi fegyverszüneti egyezményt. Tevékenységének mozgatórugóit sokféleképpen magyarázzák. Leginkább a részegességével, meg azzal, hogy politikai fantaszta volt. De ha megnézzük további pályáját, az akár egészen más következtetésekre is sarkallhat bennünket. Talán szerb feleségének családja révén, talán másért, Linder később a jugoszláv titkosszolgálat ügynökeként tevékenykedett; mind a királyi, mind a titói Jugoszlávia meg is becsülte szolgálatait. (Belgrádban is halt meg 1962-ben.) Az nem bizonyítható, hogy már 1918-ban hadügyminiszterként is szerb szolgálatban állt volna, de az biztos, hogy az ekkor születő új délszláv államnak már ekkor több hasznot hajtott, mint Magyarországnak.

Miközben Linderék leszerelték a hadtesteket (a leszerelt hadosztályok nem magyar származású katonái rablócsapatokba verődve fosztogatták az országot), az időközben a Katonatanács élére kerülő Pogány József már szervezte a Nemzeti Tanácshoz hű Nemzetőrséget. Pogány formálisan a szociáldemokrata párt tagja volt, aki radikalizmusa miatt került a szociáldemokrata párt bal szélére. Később azok közé a szocdemek közé tartozott, akik a Tanácsköztársaság diktatúrájában is részt vettek. 1918-ban még tiltakozott a Katonatanácsban zajló kommunista agitáció ellen. Éppen azért állították a Katonatanács élére, hogy biztosítsák annak függését a Nemzeti Tanácstól, ám az ő vezetése alatt sem változott a helyzet, sőt a Katonatanácsból még erőteljesebb radikális központ lett. Pogány tevékenysége igazából arra irányult, hogy az újonnan létrejövő Nemzetőrséget szocialista szellemű és felfogású egységekké szervezzék.

Eközben az ország a szabadság, az anarchia, a létbizonytalanság, az eufória, a káosz és a kétségbeesés állapota között hánykolódott. Padovában megszületett a Monarchia fegyverszüneti megállapodása, amely Magyarországra nézve sok konkrétumot nem tartalmazott. Károlyi Mihály pedig küldöttségével együtt november 9-én elindult Belgrádba, hogy fegyverszünetet kössön az Antanttal. Ő maga erre az utazásra úgy tekintett, hogy ezzel beteljesítheti régi álmát, azaz megmentheti Magyarországot.

Olvasson tovább: