Kereső toggle

Volt egyszer egy NDK

Ismerős családi krónika Németországból

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nemrégiben jelent meg magyarul Maxim Leo Volt egyszer egy NDK című könyve, amely egy német családtörténet ugyan, de Magyarországon is olyan érzése van az olvasónak, mintha hozzá közel álló történetet olvasna.

 

Leóék családjában sokat vitatkoztak. De csak ritkán személyes okokból, többnyire inkább politikáról, társadalomról, az ügyről. A zsidó Gerhard nagypapa a francia ellenállás harcosa, kém és újságíró, a hatalom vonalas képviselője. Kedvenc leánygyermeke, Anne hozzámegy a művész Wolfhoz, aki zöldre festett hajjal mászkál, és bűnbandának titulálja az NDK államot. Anne, aki tizenhét évesen lép be a pártba, úgy próbálja szeretni rebellis férjét, hogy azért ne árulja el sztálinista apját sem. A gyerek Maxim belenő az egyre jobban kiéleződő konfliktusokba. Maga előtt látja ordibáló apját, titokban a konyhában sírdogáló anyját és számára idegenné váló nagyapját. Tizennyolc évvel a berlini fal leomlása után Maxim Leo gondolatban visszatér az NDK-ba, hogy megrendítően bölcsen megírja, miként és miért bukott meg az antifasiszta atyák által alapított állam” – olvasható a neves író és újságíró, Maxim Leo magyarul is megjelent családi krónikájában, a Volt egyszer egy NDK című kötet ajánlójában.

Eric Honecker és az NDK neve a magyar fülnek egyfajta egzotikumként cseng, amely kemény diktatúraként, a szocialista tábor egyik erős bástyájaként élt a köztudatban. Ám Maxim Leo krónikáját olvasva tipikus, 20. századi közép-európai családtörténet bontakozik ki a szemünk előtt. Már csak amiatt is, mert a keletnémetek múltfeldolgozása – amely a nyugat  németekhez képest jókora fáziskéséssel, a berlini fal 1989-es lebontása után indulhatott el – nemcsak a kommunista időszakkal, hanem az azzal sok szálon összefüggő náci érával való szembenézést is kikényszeríti. Érdekes módon a Stasi közel 30 éve nyilvános irattára iránt a mai napig óriási a társadalmi érdeklődés.

A 47 éves Maxim Leo könyvének megszületését hosszas kutatómunka előzte meg: a Stasi-irattárból, családi memoárokból és a felmenőkkel folytatott beszélgetésekből összeállított krónika az elődök sorsának megismerésére és megértésére, s mind kevésbé a minősítésükre törekszik.

A második világháborút végigharcoló, a kommunista ideológiának a végletekig elköteleződő nagyszülők motivációit igyekszik megérteni, hiszen, mint mondja, a szülei és a saját nemzedéke is az antifasiszta nagyszülők „álmaiba született bele”. A leszármazottak életét, gondolkodásmódját eleve meghatározta a nagyszülők világháborús élményvilága és mentalitása, amely az eszmét fontosabbnak tartotta az egyénnél, s ha a pártállami rendszer módszereit ellenezték is, életük végéig az ügy sziklaszilárd elkötelezettjei tudtak maradni. Leo ennek okát abban a makacs reményben találja meg, amely a kelet-német szocializmusban látja a nácizmus üldözötteinek menedékét és jövőjét, szemben az NSZK-val, ahol náci háborús bűnösök életük végéig háborítatlan nyugalomban élhettek, prosperálhattak.

„Új hit a régi bajok ellen – ez volt az NDK alapító eszméje” – írja a szerző, akinek állítását talán árja nagyapja sorsa érzékelteti a legjobban, aki ugyanolyan lojalitással tűzte ki ablakába a horogkeresztes zászlót, mint később a sarló-kalapácsos vöröst. Munkásszármazású ifjúként a gazdasági világválság során vált lelkes nemzetiszocialistává, majd a Wehrmacht tisztjévé. Majd a háborús traumák és vereség után a kommunista ideológiába kapaszkodva iskolaigazgatóként mintaelvtárssá avanzsált.

Az anyai nagypapa teljesen más módon lett kommunista: nagypolgári zsidó származása folytán üldözték, részt vett a franciaországi ellenállásban, és a francia hadsereg tisztjeként tért vissza az NDK-ba, majd újság- író lett, és dolgozott a keletnémet elhárításnál is. Nem ismerték egymást az öregek, és Leo szerint nem is rajongtak volna egymásért. Könyvéből kirajzolódik a tradicionálisan eltérő apafelfogásuk is, a szeretetteljes zsidó kötődés és a rideg, poroszos tekintélyelvűség közti erőteljes különbség.

Maxim Leo családját erősen megosztotta a politikai nézetkülönbség, különösen az a felismerés, hogy a hazug diktatórikus rendszerben mind egyértelműbbé vált a kommunista eszme és az egész NDK fenntarthatatlansága. A ’80-as évekre felpuhult a kelet-német diktatúra is, a privát szféra egészen élhetőnek tűnt, ha az ember nem politizált különösebben, és kisebb-nagyobb megalkuvások révén belesimult a rendszerbe. „Az iskolában is volt egy igazság, és otthon is legalább kettő: a szüleimé. Minden pillanatban tudtuk, hogy éppen melyik az érvényes, mit kell mondani. Ez egy komplex világ volt, amiben megtanultunk kiigazodni” – mondta könyve budapesti bemutatóján Maxim Leo.

Anyjában, aki komolyan elkötelezett a nagyapa ideológiája felé, fokról fokra tudatosult a rendszer élhetetlensége, például amikor újságíróként folyamatosan szembesült a pártpropaganda hazugságaival. Legjobban akkor akad ki, amikor Maxim fia osztályából – 1984-et írunk – csak két tanulót engednek tovább érettségit adó középiskolába. Elfogadhatatlannak tartja, hogy a fiából is munkást akar a rendszer csinálni, szerinte egy kormány nem döntheti el a fiatalok életútját. Maxim a gyári szakmai gyakorlata alatt döbben rá arra, hogy szülei polgári értelmiségi világa mennyire távol áll a keletnémet munkások hétköznapjaitól. Mivel nem akar az utóbbiak nyomorúságos, kilátástalan helyzetén osztozni, az esti népfőiskolán leérettségizik, amely a rendszerkritikus tanárok gyűjtőhelye.

A ’80-as évek végére egyre inkább meggyengül a rendőrállam, s a fokozódó ellenzéki szervezkedések és tüntetések közepette a hatóságok megnyitják az addig fegyveresen őrzött berlini fal kapuját Nyugat-Berlin felé. „A fal lebontása után sok keletnémetnek lett identitásválsága, hiszen egyik pillanatról a másikra megszűnt a keletnémet állam. De az nem jellemző, hogy bármiféle nosztalgia maradt volna bennük az NDK iránt. Legfeljebb olyan értelemben, hogy a legtöbben szeretünk visszaemlékezni a gyerek- és ifjúkorunkra, hiszen a gyökerek az életkor előrehaladtával egyre fontosabbá válnak az ember számára” – fejtette ki a könyvbemutatón az író, aki francia feleségével és gyerekeivel jelenleg is Kelet-Németországban él.

Az NDK megszűnése utáni bizonytalanság jól érződött a szülei további sorsán is. Édesanyja némi kitérő után hajlandó visszatérni az újságíráshoz. Rebellis, rendszerkritikus képzőművész apja viszont, aki rég megszakította kapcsolatait náciból szigorú kommunistává vedlett apjával, sokáig nem találja helyét az új Németországban. „Miközben éjjelente álmatlanul forgolódott, már a híd alatt csövezve látta magát, hajléktalan művészként, keleti lúzerként. Hiányzott neki az a biztonság, amit korábban annyira fojtogatónak érzett. Hiányzott neki az állam a súrlódásaihoz. A Nyugatnak nem voltak élei, ellenállása. Most azt csinálhatott, amit akart, nem érkezett rá válasz, reakció. Az új állam olyan volt, mint egy bokszzsák, püfölhette, nem maradt nyoma. Ugyan kinek csinálja akkor a műveit? És főleg ki ellen?” – mutatja be Leo az apja vívódásait, akit világéletében Wolfnak szólított. Miután a gondok közepette a kreativitása kifulladt, Wolf végül a munkaügyi hivatal különböző átképzési tanfolyamaira járt. Fia szerint olyan volt, mint egy állatkerti farkas, aki egyszer csak a vadonban kénytelen boldogulni, mert az állatkert bezárt.

Az idős nagypapák mindennapi élete a maga medrében folytatódik tovább. A könyv szerzője családjával ugyanabban a hétvégi házban tölti szabadidejét, mint gyerekkorában – számára ez egy darabka NDK, ami mindent túlélt. Bevallása szerint a rendszerváltás előtti időszak már neki magának is valószerűtlenül távoli, történelemkönyvek lapjára tartozó fejezetnek tűnik, mintha nem is az élete része lett volna.

A könyvbemutatón elhangzott: ötven évvel ezelőtt az emlékiratoknak volt nagy keletje, az utóbbi egy-két évtizedben pedig előtérbe kerültek a családtörténetek. Az ember legfeljebb száz évre, három-négy generációra tud visszanyúlni a családi emlékezetben. A hosszú és viszontagságos 20. század történései ma jellemzően a családi mikrotörténeteken keresztül kapnak újabb és újabb megvilágítást. S hogy 50 év múlva milyen műfaj lesz a nyerő? Maxim Leo szerint a jelenlegi kort súlyos identitáskrízis jellemzi, s nem tart attól, hogy a későbbiekben ne lenne fokozott igény arra, hogy megértsük a gyökereinket.

 

Olvasson tovább: