Kereső toggle

Megmenthető-e még Európa?

Démény Pál, világhírű népességkutató portréja

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Európa, túlélve megannyi kataklizmát, éppen a minden korábbinál hosszabb életet és nagyobb bőséget kínáló, békés jólét korában veszíti el reprodukciós képességét, és számolja fel lassanként önmagát. Pedig lenne megoldás a népességfogyás megfékezésére – állítja Demény Pál világhírű népességkutató, aki munkásságáért nemrég kapta meg a Magyar Szent István Rendet.

„Csak annak az európai nemzetnek lehet jövője, amely nem hagyatkozik külső forrásra, és önerejéből képes megújulni” – idézte Áder János köztársasági elnök a 85 éves Demény Pált kitüntetése alkalmából. Az ötvenes évek óta Amerikában élő, de gyakran hazalátogató demográfus szerint a tartós és rohamos népességfogyás végső soron olyan, mint egy kollektív nemzeti és civilizációs öngyilkosság. Áder utalt arra is, hogy ha Európa más jövőt szán utódainak, akkor ideje felébrednie és cselekednie.

Demény Pál a díjátadó után emlékeztetett arra, hogy a népességfogyás évről évre alig észrevehető folyamat ugyan, de ha a jelenlegi alacsony (1,5 alatti) termékenységi arányszám állandósul, az hosszú távon nemzeti megsemmisüléshez vezet. Demény egész életében arra kereste a választ, hogy az ember legszemélyesebb döntése, a családalapítás, gyermekvállalás miként hat a nagyobb közösségre: egy népcsoportra, egy nemzetre, egy földrészre, egy történelmi korszakra.

A demográfus hangsúlyozta: a születések száma egyéni döntések eredménye, és a döntések szabadsága alapvető, meg nem kérdőjelezhető személyes jog. Ugyanakkor ezeknek a döntéseknek összességükben harmóniába kell kerülniük a közérdekkel. Ennek elősegítése lenne a népességpolitika feladata, aminek végső célja az, hogy a tervezett gyerekek minél nagyobb számban megszülessenek.

„Magyarország európai összehasonlításban bőkezűen támogatja a családokat, növelve a gyermekvállalási kedvet” – nyilatkozta a demográfus. Elismerte: európai viszonylatban példamutató, hogy a magyar politika kitűzött célja egy olyan termékenységi szint elérése, ami hosszú távon biztosítaná a népességszám stabilizációját.

A családtámogatás kevés

Demény álláspontja ugyanakkor az, hogy a hagyományos családpolitikai eszközök fontosak ugyan, de nem hatékonyak: legfeljebb a helyzet konzerválására elegendők. Magyarul is kiadott tanulmánykötetében (Népesedéspolitika a közjó szolgálatában, 2016.) arról ír, hogy a bőkezű családpolitika nélkül még rosszabb helyzet alakult volna ki – a gazdasági válság által is erősen sújtott – Magyarországon. Demény egy televíziós műsorban elismerte azt is, hogy az elmúlt évtizedben érdemben javult a termékenységi arányszámunk (1,25-ről 1,45-re), de utalt arra is, hogy ez nem feltétlenül csak a családtámogatásoknak köszönhető, hanem nem utolsósorban a válság utáni gazdasági konszolidáció hatásának is.

A szaktekintély szerint a fejlett országokban szükségszerűen kialakult kétkeresős családmodell jellemzően egy-, legfeljebb kétgyerekes. Miután a gyerekvállalás anyagi kiadásokkal és munkaerőpiaci hátrányokkal jár, a jelenlegi családpolitikák a költségek kompenzálására, illetve a munka és család összeegyeztethetőségére törekszenek. Ezzel jó esetben is csak az egy-két gyerekes modellt tartósítják, ami hosszabb távon a népesség elöregedéséhez és kihalásához vezet. Bár a reprodukcióhoz szükséges 2,1-es termékenységi arányszám elérése Demény szerint sem reális, de megfelelő szakpolitikával elérhető lenne a születésszám érdemi növekedése, ami a halandóság csökkenésével és minimális vándorlással fenntartható társadalmakat eredményezne.

A demográfus nem győzi hangsúlyozni, hogy spontán módon nem fog a fejlett világ termékenysége visszaállni a reprodukciós szintre, sőt épp ellenkezőleg. Ezért aktív pronatalista politikákra lenne szükség, ami sokkal többet jelent szegénységpolitikánál vagy családpolitikai támogatásoknál – már csak amiatt is, mert a GDP 5 százalékát kitevő, kirívóan magas hazai családpolitikai kiadások már nemigen növelhetők, ráadásul nincs egyértelmű összefüggés az anyagi jólét és a termékenység között. Elég csak arra utalni, hogy Magyarország elmaradottabb megyéiben máig nagyobb a születésszám, mint a fejlettebbekben, tehát önmagában az anyagi biztonság nem vezet nagyobb születésszámhoz.

Reformjavaslatok

 

Demény nem híve sem az erőszakos állami beavatkozásoknak, sem a hatástalan szakpolitikáknak. Unortodox reformjavaslatai hosszú távú strukturális átalakítások, melyekkel elérhető lenne, hogy az egyéni érdek ne nőhessen a közjó fölé. Ezt szolgálná a nyugdíjak mértékének összekapcsolása a felnevelt gyerekek számával – erre irányult az a korábbi fideszes elképzelés is, amely az adófizetők tb-járulékának egy részét a nyugdíjas szülőknek utalta volna át. Egy ilyenfajta intézkedés visszaállítaná a tradicionális társadalmakban egykor meglévő kapcsolatot az időskorúak anyagi biztonsága és felnevelt gyermekeik gazdasági teljesítménye között.

Másik fő javaslata a teljes jogú anyaság intézményének megerősítése, illetve a 4 vagy több gyerekes családok kiemelt előnyökben részesítése – a nagycsalád ugyanis teljes embert kíván. „Mindenhol van egy kisebbség, amely szeretne sok gyereket vállalni, s ehhez minden segítséget meg kell adni, elsősorban a teljes jogú anyaság megfizetésével, ami a támogatott személy végzettségéhez igazodna” – írja a demográfus.

Harmadik javaslata szavazati jogot adna minden állampolgárnak, korra való tekintet nélkül. A kiskorúak szavazati jogát édesanyjuk gyakorolná. Ezáltal szerinte kiküszöbölhető lenne az egyre idősödő szavazópolgárok korösszetételéből fakadó aránytalanság, és a közpolitikában nagyobb teret kapna a jövő nemzedékek szempontja.

Deménynek a legmagasabb állami kitüntetéssel való méltánylása is azt tükrözi, hogy a magyar kormány nyitott az általa megfogalmazott javaslatokra. Már a 2011-es, Alaptörvénnyel kapcsolatos nemzeti konzultáció egyik pontjaként is felvetődött, hogy a kiskorú gyereket nevelő édesanyák választójoga megduplázódna, ám ezt meghiúsította a népakarat. Demény ennek okát egyrészt abban látja, hogy eleve hibásan volt megfogalmazva a kérdés, de ennél is nagyobb bajnak tartja, hogy a referendumot nem előzte meg széles körű társadalmi vita és tájékoztatás hazánk aggasztó demográfiai kilátásairól s e helyzet lehetséges megoldásairól.

A társadalmi diskurzus hiányával indokolja a javaslataival kapcsolatos rasszista ellenérveket is – szerinte nonszensz, hogy a nemzet több mint 90 százalékát sújtó probléma megoldását azért utasítják el, mert a társadalom alig egytizedét nem érinti a népességfogyás és öregedés problémája. „Klasszikus magyar ész és politika” – jegyzi meg a tanulmánykötetében.

Politikailag nem kifizetődő a nagycsaládosok kiemelt támogatása, akárcsak a nyugdíjak összekapcsolása a felnevelt gyerekek számával. Demény szerint elodázhatatlan a téma beemelése a köztudatba, mivel a jóléti társadalmak fenntarthatósága egy sor olyan feltételen alapul (munkavállalók termékenységének és aktivitásának növelése; nyugdíjkorhatár emelése; adóemelés; egészségügyi és nyugdíjrendszer kiadásainak csökkentése stb.), melyeknek felvállalása a jelenlegi viszonyok közt egyetlen politikai erőt sem tenne népszerűvé.

Struccpolitika

 

A demográfus szerint az európai döntéshozókat rövid távú politikai érdekek vezérlik, miközben egyre sürgetőbb lenne a jelenlegi népesedéspolitikák átalakítása pronatalista irányban. Demény szerint eddig egyedül a magyar kormány tett ilyen irányú erőfeszítéseket, viszont ezek társadalmi közmegegyezés nélkül megvalósíthatatlanok.

„Az Európát sújtó demográfiai krízis alapvetően hosszú távú probléma, ami egy nagyobb lélegzetű és nagyobb távlatú megvitatást igényelne. Az Európai Parlament fóruma lehetne ennek, de inkább marginális kérdésekkel foglalkozik. Pedig ideje volna, hogy Európa népesedési kérdése megfelelő figyelmet kapjon” – hangsúlyozta könyvbemutatóján Demény Pál. Egyik tanulmányában kifejti, hogy a témával szembeni közöny ideológiai háttere egy olyan liberális demokráciaeszmény, miszerint az állam nem avatkozik be a polgárai magánéletébe, tehát a gyerekvállalás magánügy. Emiatt a „pronatalista” kifejezés politikailag inkorrektnek számít az uniós döntéshozásban, helyette a „demográfiai megújulás” homályos fogalma használatos.

Mindeközben még a legoptimistább népesség-előrejelzések sem képesek elfedni azt a tényt, hogy a demográfiai arányok a jövőben még inkább felborulnak, és Európa mindinkább marginalizálódni fog a világ térképén – figyelmeztet a szakember. Míg az öreg kontinens részaránya a globális népességen belül 1960-ban 19,9 százalék volt, 2010-re ez az arány 10,7 százalékra süllyedt – annak ellenére is, hogy a kontinens ez idő alatt nettó 37 millió fős bevándorlási mérleget produkált. Az ENSZ előrejelzése szerint 2050-ben kontinensünk népességaránya 6,5 százalék lesz, miközben a demográfiai robbanás folytatódik, s a migrációs nyomás egyre inkább növekedni fog.

Bevándorlás

Demény könyvében rámutat arra, hogy uniós berkekben a bevándorlást tekintik kézenfekvő megoldásnak: az Európai Bizottság 2006-os demográfiai jelentésében már az volt olvasható, hogy az Eurostat előrejelzése szerint a népességszám stabilizálása érdekében Németország 2005 és 2050 között 9 millió új migránst fog befogadni, az EU-ra nézve pedig alsó hangon is 40 milliós bevándorlási többlettel számoltak.

Maga az EB-jelentés is leírta, hogy a migráció a kibocsátó országoknak előnyös, míg a befogadóknak marginális gazdasági előnnyel jár. „A Bizottság jobban tenné, ha elgondolkodna a Teremtés könyvében elbeszélt Ézsau történetén: eladná elsőszülöttségi jogát egy tál lencséért?” – írja a demográfus, hangsúlyozva azt is, hogy a kibocsátó országok demográfiai és gazdasági problémáit csak helyben lehet orvosolni. Az európai társadalmaknak pedig arra kellene törekedniük, hogy a fennmaradásukat önerőből biztosítsák, amihez hatékony pronatalista programokra lenne szükség. Ahol ugyanis 1,5 vagy annál kisebb termékenységi arányszám állandósul, ott egyértelműen veszélybe kerül az adott ország jövőbeni életképessége. Ezt csak olyan mértékű bevándorlás képes ellensúlyozni, ami a befogadó ország kulturális és etnikai identitását veszélyezteti – figyelmeztet a szakember.

 

Olvasson tovább: