Kereső toggle

Házi ízek, jó kapcsolatok

A hosszú élet titka olasz módra

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Costantino Ambrogi egy közép-olaszországi kisváros, Grottazzolina 91 éves lakosa. Bár gyerekei és unokái aktív dolgozók, mégis saját maga műveli egyhektáros földterületét, állatokat nevel, bort termel, vendégeket fogad.

Fiatalabb korában tagja volt a városi tanácsnak és egy karitatív szervezetnek, melyen keresztül a város szegényeit segítették. Derűs optimizmusát a mai napig őrzi, szeret fiatalokkal időt tölteni, és még mindig hajnalban kel. Az életről, nehézségekről és generációs különbségekről beszélgettünk vele egy nagy fügefa árnyékában.

Mi inspirálta Önt az életben?

– Szerettem dolgozni, szenvedéllyel végeztem a munkámat, ez volt az életcélom. Fiatalkori álmom volt, hogy legyen saját földem és házam, és meg tudjam termelni a családom számára mindazt, amit elfogyasztunk. Ez meg is valósult: a kertemben sokféle gyümölcs terem; borjúkat, disznókat, pulykákat, kacsákat, tyúkokat tartottam, majd feldolgoztam; bort készítettem, mindenből a legjobb minőségre törekedtem.

Minek tulajdonítja hosszú élete titkát?

– A kemény és áldozatkész munkavégzés mellett derűs életet éltem, vidéki környezetben. A napjaim első felében állatokat dolgoztunk fel egy húsüzemben, aztán amikor hazaértem, folytattam a munkát a saját földemen. Nyugodt életem volt: a növények közötti tevékenykedés lekötötte a gondolataimat. De nemcsak dolgozni szerettem, élveztem, ha vendégül láttuk a rokonainkat, barátainkat, szívesen hívtam őket magunkhoz. Azon igyekeztem, hogy szép és igényes étkészleteket szerezzek be, ilyen módon is meg tudjam tisztelni a vendégeinket.

Milyen nehézségekkel kellett megküzdenie?

– Nehéz időszakon mentem keresztül, amikor a feleségem egészsége megrendült. 1954-ben házasodtunk, huszonkilenc évig voltunk házasok, amíg meg nem halt. Az utolsó négy-öt évben már folyamatosan rosszul volt, ingáztunk a kórház és az otthonunk között, orvosok látogatták a feleségemet, végül hazahoztuk, és itt, ebben a házban távozott az élők sorából. Ez az időszak a gyerekeimet is megviselte, a kisebbik gyerekem ekkor tizenéves volt. A holtponton átlendülni a gyári munka, a mezőgazdasági tevékenységek, a baráti és munkakapcsolatok segítettek igazán. Évről évre egyre jobban lettem, végül feldolgoztam a fájdalmat. De igaz, ebben az időben keményen dolgoztam, ez sokat jelentett.

Mit adott az életében ez a 29 évnyi házasság?

– Ez idő alatt két gyermekünk született, a fiam és a lányom megérkezésével a feleségemmel való kapcsolatom és az életem is jobb lett. Közös üdülésekre, hétvégi kirándulásokra mentünk a hegyekbe, városokat látogattunk. Ekkoriban jól kerestem, volt egy általános gazdasági növekedés a társadalmunkban, fel tudtunk építeni egy saját családi házat is. Egyébként normális családi életet éltünk. 

Említette korábban az emberi kapcsolatok fontosságát, ez pontosan mit jelentett az Ön számára?

– A családi kapcsolatok voltak a legfontosabbak. Öten voltunk testvérek, családon belül beszéltük meg egymással a problémáinkat, a bajokat, erről a barátok sose tudtak. A barátainkkal szerettünk időt tölteni, nyaraltunk, szilvesztereztünk, de ezek alkalmi jellegű kötődések voltak, a belső titkainkba, a családi élet mélyébe nem láttak bele, ezek köztünk maradtak.

Most már felnőtt unokái vannak; milyen különbségeket lát ennek a három generációnak az életében, hogyan változott meg az életmód az évtizedek során az Önök családjában?

– Az életstílus között van nagy különbség. Az én gyerekkorom a „kevés” időszaka volt: kevés lehetőség és kevés pénz volt, nem voltak jó ruháink, szórakozóhelyekre sem jártunk, sokat kellett dolgoznunk, és keveset gyarapodtunk. Gyerekeim már egy másik generációt képviselnek a lehetőségeket tekintve: iskolába jártak, megválaszthatták a munkájukat. Ez egyedülálló volt: egészen addig a felmenőim ugyanazt a foglalkozást űzték, én is azt csináltam, mint az apám. Unokáim korosztályának még több lehetőség áll rendelkezésére, tanulás szempontjából is: egyetemekre járhattak. Én keveset tanultam, gyerekeim már többet, unokáim meg egyetemeket végeztek, kulturális téren is tágult a világ. A társadalmi közeg is megváltozott: a mai fiatalok sokkal könnyebben utazhatnak, ellátogathatnak más országokba, Londonba, Párizsba, ilyen módon is több a lehetőség. Az egyéni életemben ezek az évtizedes változások úgy csapódtak le, hogy a munkavégzés során egyre jobb anyagi körülmények között élhettem.

Hogy tud élni a fiatal olasz generáció ezzel a nagy szabadsággal? Értékelik a lehetőségeket?

– Úgy gondolom, nem jó a mai fiatal generációnak, hogy túl nagy szabadsága van. Nincs vezetés az életükben, és ez családi problémákban gyökerezik. Ideális esetben egy gyereket a szülei terelnek, vezetnek az életben. Ma azonban rengeteg a megtört kapcsolat, rossz házasság, egyszülős családmodell, és a szülők nem mutatnak irányt – pedig egy kisgyerek nem tudja, merre kell haladni, ebben az apja és az anyja tudja igazán segíteni. Természetesen ma is vannak ígéretes, tehetséges fiatalok, akikre büszkék lehetünk: zenélnek, kiválóan beszélnek idegen nyelveket, de arányaiban ma kevesebb az ilyen kiemelkedő fiatal, mint ötven vagy húsz évvel ezelőtt. A fiatalok nem kapnak támogatást olyan tekintetben sem, hogy túllendüljenek egy-egy nehéz időszakon és kitartsanak a céljaik mellett. Ha például nehézségeik vannak az egyetemeken, nem csinálják végig, feladják és otthagyják, pedig a szülők melléjük állhattak volna bátorítani, hogy csinálják csak végig, jó lesz! Ezt látom ma leginkább problémának, az erős családok szétesését, az összetartás hiányát.

Közreműködött: Mariano Ambrogi

Olvasson tovább: