Kereső toggle

„Mindenből szeretem kihozni a maximumot”

Doktor Aranyosi, a hétköznapi hős

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Szeretem Miskolcot. Azt mondják, hogy ez az ország keleti vidéke, szerintem viszont sok lehetőséget tartogat. Egyébként sem vagyok egy meghátráló típus: szeretem legyőzni a korlátaimat” – mondja a 27 éves Aranyosi Gergő. A fiatalember két éve végezte el a miskolci jogi kart, és ma a városi jogi osztály csapatában dolgozik. Ő a városháza egyetlen vak alkalmazottja.

„Koraszülöttként, 1991-ben jöttem a világra, és az inkubátorban töltött idő alatt váltak le a retináim, tehát születésem óta vak vagyok. Több műtétet kellett rajtam végrehajtani, hogy stabilizálják azt, amennyit úgymond látok: a bal szememmel csak nappali fényt érzékelek, a jobb szememmel pedig egyszázad százalékot látok. Ez ahhoz elég, hogy ne fussak neki semminek, valamint ahhoz, hogy nagyítóval el tudjam olvasni a nyomtatott betűket. De ettől hamar megfájdul a szemem, ezért inkább hallgatni szeretem a könyveket” – mondja dr. Aranyosi Gergő, a miskolci városháza jogi ügyintézője.

Gergő egyike volt annak a hét hallgatónak, akik 2016-ban kitüntetéssel (summa cum laude) végeztek a Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Karán. Amióta az eszét tudja, jogász akart lenni, méghozzá egyéni sugallatra, nem pedig családi indíttatásból, hiszen édesapja mentős, édesanyja gyógyszertári asszisztens, öccse pedig felszolgálóként dolgozik.

Mint mondja, nagyon hálás a szüleinek azért, hogy soha nem korlátozták őt a célkitűzéseiben, hanem mindig biztatást, támogatást kapott tőlük, és ugyanúgy kezelték, mint a testvérét – szerinte enélkül nem jutott volna el a diplomáig. „Ez szerintem különösen fontos, hogy a sérült emberekhez hogyan viszonyul a családjuk, milyen mentalitást, mintát kapnak otthonról” – hangsúlyozza a fiatalember. Ez persze azon is múlik, hogy maguk a szülők mennyire képesek feldolgozni a gyermekük hendikepjét – ha jól, akkor a gyerek is sokkal könnyebben megbirkózik vele lelkileg, amire Gergő esete is kiváló példa.

„A szüleim a mai napig a Borsod megyei Szentistvánon laknak, egy Mezőkövesd melletti faluban. Az általános iskolát a debreceni gyengénlátók iskolájában végeztem el, majd az egri Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnáziumba jártam, és azóta, közel nyolc éve folyamatosan Miskolcon élek: itt jártam egyetemre, itt dolgozom, és itt lakom” – meséli Gergő, aki ezek szerint hatéves korától önállóan, azaz kollégiumokban élt, ahonnét hétvégente járt haza.

Elmondása szerint az általános iskolában megtanították olyan alapvető dolgokra, mint a fehér bottal való közlekedés és a Braille-írás. Akkori osztálytársai további sorsát nem ismeri, de valószínűnek tartja, hogy nem sokan juthattak el a felsőoktatásig. Tény, hogy mind a gimnáziumban, mind a jogi karon, mind a városházán egyedül az életrevaló fiú tartozott a „sérült” kategóriába.  „Ambícióim mindig voltak és lesznek, mert azt tartom, hogy ahol az ember adott pillanatban tart, attól mindig van följebb. Ezért most éppen szakvizsgára készülök jogászként” – fűzi hozzá nevetve.

Gergő humán érdeklődésű diákként egész korán eltökélte magában, hogy jogász lesz, és kifejezetten törekedett arra, hogy a tanulmányait integrált környezetben folytathassa. A beilleszkedés sehol sem esett a nehezére, jellemző rá, hogy a mai napig könnyen megtalálja a hangot az emberekkel. „Nem pártolom a speciális intézményeket, mindig is jobban szerettem látók között mozogni. Ezt a közeget az élet minden területén sokkal inkább a sajátomnak érzem – talán azért, mert én sem úgy gondolok magamra, mint egy vakra” – állapítja meg a fiatalember.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható. Keresse az újságárusoknál vagy rendelje meg online a https://digitalstand.hu/hetek felületen.

Olvasson tovább: