Kereső toggle

„Mindenből szeretem kihozni a maximumot”

Doktor Aranyosi, a hétköznapi hős

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Szeretem Miskolcot. Azt mondják, hogy ez az ország keleti vidéke, szerintem viszont sok lehetőséget tartogat. Egyébként sem vagyok egy meghátráló típus: szeretem legyőzni a korlátaimat” – mondja a 27 éves Aranyosi Gergő. A fiatalember két éve végezte el a miskolci jogi kart, és ma a városi jogi osztály csapatában dolgozik. Ő a városháza egyetlen vak alkalmazottja.

„Koraszülöttként, 1991-ben jöttem a világra, és az inkubátorban töltött idő alatt váltak le a retináim, tehát születésem óta vak vagyok. Több műtétet kellett rajtam végrehajtani, hogy stabilizálják azt, amennyit úgymond látok: a bal szememmel csak nappali fényt érzékelek, a jobb szememmel pedig egyszázad százalékot látok. Ez ahhoz elég, hogy ne fussak neki semminek, valamint ahhoz, hogy nagyítóval el tudjam olvasni a nyomtatott betűket. De ettől hamar megfájdul a szemem, ezért inkább hallgatni szeretem a könyveket” – mondja dr. Aranyosi Gergő, a miskolci városháza jogi ügyintézője.

Gergő egyike volt annak a hét hallgatónak, akik 2016-ban kitüntetéssel (summa cum laude) végeztek a Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Karán. Amióta az eszét tudja, jogász akart lenni, méghozzá egyéni sugallatra, nem pedig családi indíttatásból, hiszen édesapja mentős, édesanyja gyógyszertári asszisztens, öccse pedig felszolgálóként dolgozik.

Mint mondja, nagyon hálás a szüleinek azért, hogy soha nem korlátozták őt a célkitűzéseiben, hanem mindig biztatást, támogatást kapott tőlük, és ugyanúgy kezelték, mint a testvérét – szerinte enélkül nem jutott volna el a diplomáig. „Ez szerintem különösen fontos, hogy a sérült emberekhez hogyan viszonyul a családjuk, milyen mentalitást, mintát kapnak otthonról” – hangsúlyozza a fiatalember. Ez persze azon is múlik, hogy maguk a szülők mennyire képesek feldolgozni a gyermekük hendikepjét – ha jól, akkor a gyerek is sokkal könnyebben megbirkózik vele lelkileg, amire Gergő esete is kiváló példa.

„A szüleim a mai napig a Borsod megyei Szentistvánon laknak, egy Mezőkövesd melletti faluban. Az általános iskolát a debreceni gyengénlátók iskolájában végeztem el, majd az egri Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnáziumba jártam, és azóta, közel nyolc éve folyamatosan Miskolcon élek: itt jártam egyetemre, itt dolgozom, és itt lakom” – meséli Gergő, aki ezek szerint hatéves korától önállóan, azaz kollégiumokban élt, ahonnét hétvégente járt haza.

Elmondása szerint az általános iskolában megtanították olyan alapvető dolgokra, mint a fehér bottal való közlekedés és a Braille-írás. Akkori osztálytársai további sorsát nem ismeri, de valószínűnek tartja, hogy nem sokan juthattak el a felsőoktatásig. Tény, hogy mind a gimnáziumban, mind a jogi karon, mind a városházán egyedül az életrevaló fiú tartozott a „sérült” kategóriába.  „Ambícióim mindig voltak és lesznek, mert azt tartom, hogy ahol az ember adott pillanatban tart, attól mindig van följebb. Ezért most éppen szakvizsgára készülök jogászként” – fűzi hozzá nevetve.

Gergő humán érdeklődésű diákként egész korán eltökélte magában, hogy jogász lesz, és kifejezetten törekedett arra, hogy a tanulmányait integrált környezetben folytathassa. A beilleszkedés sehol sem esett a nehezére, jellemző rá, hogy a mai napig könnyen megtalálja a hangot az emberekkel. „Nem pártolom a speciális intézményeket, mindig is jobban szerettem látók között mozogni. Ezt a közeget az élet minden területén sokkal inkább a sajátomnak érzem – talán azért, mert én sem úgy gondolok magamra, mint egy vakra” – állapítja meg a fiatalember.

Mondjuk, az sem véletlen, hogy egy egyházi gimnázium vállalta Gergő integrált oktatását, mert az állami középiskolákban különösen hiányzik az együttoktatáshoz szükséges eszközállomány és képzettség. Annak is lehetett ösztönző hatása, hogy az egri gimnáziumból mindenki továbbtanult. Gergő egyébként sem érzi magát különlegesnek azért, mert lediplomázott – szerinte az lenne az ideális, ha a közoktatási rendszer képes lenne minden ambiciózus, jó képességű gyereknek megadni a lehetőséget arra, hogy a maximumot hozza ki magából. Utána, ha egy látássérült ember eljut az egyetemig, onnantól már könnyebb dolga van. Gergő legalábbis nem emlékszik arra, hogy a tanulással bármi gondja lett volna.

Inspiráló személyiségként a szülein kívül Vujity Tvrtkót említi, akivel 12 éves korában találkozott először egy író-olvasó találkozón, tekintve, hogy szerette Tvrtko műsorát az akkori TV2 Naplójában, és a könyveit is ismerte. A népszerű műsorvezető a találkozás hatására alapította meg a Hétköznapok Hőse-díjat, aminek első díjazottja a kiskamasz Gergő lett, aki egy olvasótévét is kapott ajándékba.

Az olvasás szeretete mögött minden bizonnyal az is meghúzódik, hogy Gergő emlékei szerint a szülei kiskorában sokat meséltek, felolvastak neki, utána maga olvasott a kézi nagyítójával, majd áttért az elektronikus könyvekre. Elismeri, hogy az elektronikus környezet neki is rendkívül megkönnyítette a tanulást és a munkavégzést, de mint mondja, ha valakinek nincs célja, nincs motivációja, akkor hiába a technikai eszköztár.

„Alapvetően minden a fejben dől el. Nálam a technológia kimerül abban, hogy a gimnáziumtól kezdve az egyetemen át a munkahelyemig bezárólag mindig elvoltam egy sima, hagyományos laptoppal, amire fel van telepítve egy képernyőolvasó szoftver. Az informatika sokat hozzátett ahhoz, hogy tanulhassak, de ez csupán eszköz” – hangsúlyozza Gergő. 

Ha teheti, szabadidejében – a képernyőolvasó szoftvernek is hála – ír és olvas. Közel öt évig volt szerkesztője az állam- és jogtudományi kar hallgatói lapjának, ahová interjúkat, könyvajánlókat, tudósításokat írt, és különösen szeretett szakcikkeket, tanulmányokat publikálni. De ilyesmire ma már kevés ideje jut.

Miután kitűnő eredménnyel diplomázott, Tvrtko hívta fel a miskolci polgármester figyelmét a fiatal jogászra, akit aztán nemsokára fel is vettek a polgármesteri hivatalba. „A lakossági megkeresésekkel foglalkozom, azaz a polgármester vagy jegyző úr részére küldött különböző témájú levelekre adott válaszokat készítem elő. Ezek elég változatos témájú megkeresések, én pedig azon vagyok, hogy mihamarabb választ kapjanak a levélírók” – meséli Gergő.

Megerősíti, hogy nem jellemző, hogy a jogot végzettek a közigazgatásban kössenek ki, ő sem ebben gondolkodott, de egyáltalán nem bánta meg. „Ez nyilván közegfüggő is: nekem szerencsém volt a vezetőimmel, mert soha nem éreztem bennük semmilyen bizonytalanságot a személyemmel kapcsolatban. Még érzékenyítő tréninget is szerveztek a kollégáimnak, mielőtt odamentem. Eléggé empatikus és jó fej társaság az ottani, hamar észrevették, hogy én a vakságommal jól elszórakozom, ezért könnyebben feloldódtak ők is” – emlékszik vissza a fiatal jogász.

Úgy vette észre, sok látássérültre jellemző, hogy bármilyen fonák helyzetből humort tud csinálni, amitől egy látó ember első hallásra lehet, hogy ledermed, de aztán többnyire együtt nevet vele.

Gergő állítja, hogy szereti túllépni a határait, de ehhez elengedhetetlenek a támogató emberi kapcsolatok. Merthogy szerinte kell némi bátorság is ahhoz, hogy egy iskolaigazgató vagy egy munkahelyi vezető egy sérült ember felé fogadókész legyen. Szó mi szó, a közigazgatásban nem tolonganak a hendikepes munkavállalók – lapunk egy korábbi körkérdésénél például kiderült, hogy a minisztériumok csak ép embereket alkalmaznak. Gergőről viszont az a hír járja, hogy őt a miskolci városháza teljes kollektívája szeretettel és féltő gonddal veszi körül.

Gergő úgy vélekedik, hogy a fizetésnél is fontosabb, hogy az ember szeresse azt, amit csinál, és jól érezze magát abban a közegben, ahol dolgozik, s ezzel koránt sincs egyedül a mai világban. Ezért nem bánja sem a közigazgatási pályát, sem azt, hogy Miskolcon maradt.

Emlékszik arra is, hogy miután megkapták a diplomájukat, a kitűnően végzett kollégák legtöbbje meg sem állt Budapestig. Ő a maga részéről szereti Miskolcot, szerinte kifejezetten élhető város. Elég gyakran közlekedik gyalogosan fehér bottal, és elmondása szerint sem közbiztonsági szempontból, sem más értelemben nem érte soha semmilyen negatív hatás.

„Azt végképp nem tudnám elképzelni, hogy külföldre menjek, elvégre még a jogi esküm is arra kötelez, hogy a tudásomat a népem számára hasznosítsam. Meg különben is: mint már említettem, minden helyzetből szeretem kihozni a maximumot” – mosolyog Gergő.

Olvasson tovább: