Kereső toggle

„A gyerekek előtt soha nem sírok”

Roma hősnő a gyerekvédelemben

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

30 éves Lejla, aki nem messze a román határtól egy lakásotthont vezet 12-18 éves gyerekek részére, a férje kezdeményezésére lett az Aranypánt díj egyik jelöltje.

Kapinné Balázs Lejla a zsákai Micimackó Lakásotthon vezetője, ahol 8 gyermek él tartósan. Zsáka egy kisebb bihari település Berettyóújfalu vonzáskörzetében. Lejla az egyetlen roma származású szakember a kistérség 11 lakásotthonában, miközben a gondozott gyerekek túlnyomó része cigány származású.

Mindent megért

„A cigányságom előnyöm és hátrányom is egyben. A szakmámban a gyerekek szempontjából egyértelműen előnyt jelent, egyébként meg kizárólag hátrányt” – meséli Lejla, aki egyedül a gyerekek miatt tart ki immáron három éve a pályán, mivel úgy érzi, nagy szükségük van rá. A gondozottjai mamának szólítják, kötődnek hozzá, láthatóan örülnek, amikor velük van, hiszen „Lejla néni cigányosan főz, és neki mindent el lehet mondani, mert megérti”. A gyerekek szemében Lejla mint diplomás, vegyes házasságban élő roma fiatalasszony a maga módján a jobb élet reményét is megtestesíti, de beszámolóját hallgatva alapvetően a felelős és szeretetteljes hozzáállása tűnik a fő vonzerejének.

„Ezek a gyerekek hosszú évek óta élnek a gyermekotthonban, és folyamatos atrocitásokat szenvednek el egymástól és a külvilágtól is. A mentők és a rendőrök állandó vendégeink. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen amikor ezek a gyerekek bekerülnek a szakellátásba, addigra már érzelmileg súlyosan sérültek, akikkel nem a nulláról, hanem a mínusz húszról kell kezdeni mindent. Akik most vannak nálunk a lakásotthonban, egytől egyig olyan gyerekek, akikből ha nem lennének nevelésbe véve, és család állna mögöttük, jóravaló embereket lehetne faragni” – jegyzi meg Lejla, aki szerint ezeknek a kamaszoknak a többségét, akik nem javítóintézetben vannak, még simán jó irányba lehetne terelni. De ennek elengedhetetlen feltétele lenne egy-egy olyan jó nevelő, akihez hosszú időn át stabilan kötődni tudnak a gyerekek. Ebben látja a rendszer egyik legnagyobb problémáját – és akkor még a törvényi hiányosságokról vagy az alacsony fizetésekről nem beszéltünk.

Gondolatban hetente felmond

Szerinte azért is nagy a cserélődés ezen a pályán, mert nagyon nehéz a társadalmi ellenszéllel szembemenni, ami a „gyeris” gyerekek kitörését gyakorlatilag ellehetetleníti. „Tegnap voltunk aquaparkban a gyerekekkel, ahol nagyon sok bántó beszólást kaptunk. A legkisebb, 12 éves kisfiút például, aki semmi rosszat nem tett, egy anyuka egészen alpári stílusban parancsolta ki a medencéből. A gyerek teljesen összetörve jött oda hozzám. Ezek azok a helyzetek, amelyekben máig nem tudom, hogyan reagáljak szakemberként, nőként, romaként vagy szülőként – az igazat megvallva rendkívül nehéz ezeket szétválasztani” – ismeri el Lejla.

„Én a gyerekek előtt soha nem sírok, de otthon igen, mert nehezen viselem azt, amit ők átélnek. Gondolatban minden héten felmondok, de igazából képtelen vagyok ezt megtenni, és ezzel nem vagyok egyedül a szakmában” – teszi hozzá.

Náluk igazi sikertörténet, ha egy gyerek elvégzi a nyolc osztályt. Az is előfordul, hogy szakmához vagy érettségihez jut egy fiatal, ám ehhez ritka erős ambícióra van szükség, mert igencsak nehezített pálya az övék. „Van egy gyönyörű kislányom, tavalyelőtt egy gyulai szakképzőbe vették fel cukrásznak. Elkísértem őt, megkerestük a kollégiumot, ahol egészen addig nagyon normálisan viselkedett vele mindenki, míg ki nem derült, hogy én nem az anyukája vagyok, hanem egy lakásotthon-vezető, ő meg »gyeris« – onnantól kezdve borzasztó lett a légkör. A gyereknek ez egy kudarcélmény volt, félév után hazajött. Lehet, hogy a helyében én sem bírtam volna tovább” – állapítja meg a vezető.

A legjobban az a tehetetlenség zavarja, amit a generációkon át ismétlődő sorsok láttán érez. „A rendszer újratermeli magát, az ő gyerekeik is gyermekotthonba kerülnek. Van, aki már harmadszorra terhes, a babáit szülés után örökbe adja, és még nincs 17 éves. Amikor egy-egy sors menthetetlenül félrecsúszik, az számomra is nagy veszteséget jelent, hiszen mi a személyiségünkkel dolgozunk. Amikor a fiatalok kikerülnek a gyermekotthonból, sokan rájönnek, hogy hallgatniuk kellett volna ránk, de akkor már börtönben ülnek vagy egy áldatlan kapcsolatban élnek, ugyanúgy, mint a szüleik. De az is valami, ha erre ráébrednek” – mondja Lejla, akinek az eddigi életútja szintén nem volt akadálymentes.

Diplomával kamionsofőrnek jelentkezett

A saját gyerekkorára annak ellenére is szívesen emlékszik vissza, hogy maguk is óriási szegénységben éltek. A szüleinek általános iskolai végzettsége van, édesapja alkalmi munkákat végzett, ma ágyhoz kötött beteg. Édesanyja, aki takarítónő, olykor táppénzre ment, és a földeken vállalt munkát, hogy Lejlának és két testvérének cipőt, tankönyveket vehessen, míg maga papucsban járt télvíz idején is. Ennek ellenére a szülők felhúztak egy családi házat, és az édesanyja mindent megtett, hogy kitaníttassa a gyermekeit. Állandóan azt hajtogatta: egyedül ez a kivezető út.

„Anyu sokáig kórházban takarított, és milliószor elmondta, hogy mindent úgy kell végezni, hogy a munkájával tiszteletet vívjon ki magának az ember. Szerinte ha valamit nem csinálunk 100 százalékosan, akkor azt hiába csináljuk. Hát, ezt a fajta maximalizmust nem könnyű sikerre vinni a szociális szakmában” – meséli Lejla, aki az első diplomás volt a családban, majd a húga is elvégezte a szociálpedagógiai szakot, és a nővére is szakmát tanult, illetve leérettségizett.

„Nem volt a családunkban olyan, hogy alkoholizmus, gépezés, meg semmi ilyen rossz dolog, csak egyszerűen senkink nem volt, aki segíthetett volna” – emlékszik Lejla, aki már középiskolásként közösségsegítő munkákat szervezett. Nyolcévesen eldöntötte, hogy mentőtiszt lesz, sikeres gimnáziumi érettségije után felvették a Debreceni Egyetem Egészségügyi Karának mentőtiszti szakára. Aztán egy autóbaleset miatt nehéz szívvel pályamódosításra kényszerült, így tért át a test gyógyításáról a lélek gyógyítására, és végül az egyetem szociális munkás szakát végezte el. Egyetemi évei alatt önkéntes munkákban vett részt cigánytelepeken, és a szakmai gyakorlatát is a nyíregyházi Huszár-telepen végezte el.

Ezután kikerült a nagybetűs életbe. Végzettségével a szülővárosában, Berettyóújfaluban nem tudott elhelyezkedni, ezért úgy döntött, ismerőseivel együtt egy dunántúli gyárban vállal munkát. „Ott nagyon megéreztem a különbségeket: azt, hogy teher vagyok mint nő, mint cigány, sőt mint diplomás is, mivel a főnökeimnek nem tetszett, hogy nekem a műszakvezetőnél jóval magasabb végzettségem van. Amúgy jól ellettem volna ott, ráadásul a fizetésem is sokkal több volt, mint most. De elegem lett abból, hogy a diplomám miatt kelljen sérelmeket elszenvednem, amit több mint hárommillió forintos diákhitel árán szereztem meg, azért, hogy emelt fővel járhassak, és jobb életet élhessek. Így aztán tíz hónap után hazajöttünk a férjemmel együtt, akivel ott kerültünk közel egymáshoz” – mondja Lejla, aki hazatérésük után sem tudta szociális munkás végzettségét a keleti országrészben hasznosítani. Szerinte ez kapcsolatok nélkül elképzelhetetlen.

Kissé elege lett a munkahelyi kollektívákból, ezért a munkaügyi központnál kamionsofőri képzésre jelentkezett, de mivel az végül mégsem indult, maradt az ifjúság- és gyermekfelügyelői képzés. Szerencséje volt, mert volt ott egy kedves tanára, aki alkalmasnak látta őt a gyermekotthoni munkára. Amikor végzett, gyermekfelügyelő lett a Napsugár Gyermekotthonban, majd egy év múlva előléptették lakásotthon-vezetőnek Zsákára.

Hatórás munkaideje a valóságban a duplája, mert szinte soha nem tud időben hazaérni, ha meg otthon van, akkor is állandóan hívják a gyerekek vagy a munkatársak. „Hiába jár le a munkaidőm, a gyerekeket nem hagyhatom ott, amikor el akarnak mondani valamit, vagy épp a kórházban ülök velük. Ez a munka teljes embert kíván, viszont elképesztően sok örömöt is ad. A férjem büszke rám, de félt is, és őszintén szólva nem örül annak, hogy szinte minden időm le van kötve, különösen, hogy magunk is szeretnénk gyereket” – utal Lejla arra a kihívásra, amit számára a munka és a család összeegyeztetése jelent.

Férje nem roma származású, nyolc általánost végzett, és kétszer annyit keres a gyári szalagmunkával, mint Lejla. Ő volt az, aki felterjesztette feleségét a roma hétköznapi hősök Aranypánt-díjára, ahol a legesélyesebb 10 jelölt egyike lett.

Közreműködött: Jankovics Tímea

Olvasson tovább: