Kereső toggle

Drónok harca

Kütyük, amelyek elsötétítik az eget

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A 21. század hadviselésének egyik stratégiai területe a mesterséges intelligenciával felvértezett drónrajok fejlesztése. Az etikai kérdéseket is felvető technológia hasznosításában jelenleg Kína jár az élen – megelőzve az Egyesült Államokat.

A történelem egyik első és egyben legnagyobb drónja 1944 augusztusában szállt fel a nyugat-angliai Fersfield repülőteréről, hogy megtámadja Hitler egyik „kedvenc” fegyverét, a London elpusztítására tervezett, 140 méter hosszú, V3-nak nevezett szuperágyút. Ez egy masszív erődítménybe ágyazott speciális löveg volt, ami szuperszonikus sebességre gyorsítva a La Manche csatornán túlra tudta küldeni több tonnás lövedékeit. Mivel a normál bombák számára a bunkere teteje áttörhetetlen volt, a csodafegyver egy másik csodafegyvert szült, ami a drónhadviselés első pusztítónak ígérkező fegyvere lett. Az Aphrodite Projekt számára az inspirációt a japán kamikaze pilóták jelentették, akik gépüket irányított rakétaként használva csapódtak bele az amerikai hajókba, ezzel megsokszorozva a bomba erejét. Az elért eredményeket látva – a 2. világháború során közel ötven hadihajót süllyesztettek el – a brit mérnökök is nekiláttak megalkotni a saját „öngyilkos” bombázójukat, amit viszont már nem a pilóta, hanem egy kísérőgépben ülő irányítótiszt vezetett volna neki a kiválasztott célpontnak.

Egy erre a célra gondosan bedrótozott B–24-es bombázóval emelkedett a magasba a kilenc közül a legidősebb Kennedy fiú, a későbbi amerikai elnök bátyja, Joseph P. Kennedy, akinek mindössze annyi lett volna a feladata, hogy még Anglia fölött élesítse a távirányítású rendszert, majd kiugorjon a gépből. Innentől a 25 tonnás repülő bombát a fedélzetére szerelt két kamera segítségével vezették volna tovább, a képet – digitális jelátvitel nem lévén – két kis hatótávolságú televíziós csatorna sugározta volna a felettük repülő irányítóközpontba. Amikor Kennedy megkapta az utasítást, hogy hagyja magára az öngyilkos bombázót, az események egy szempillantás alatt tragikus fordulatot vettek: abban a pillanatban, hogy a kapcsolót átbillentette, a távirányításúvá vált B–24-es első dolga az volt, hogy – mai napig nem ismert okból – felrobbantsa magát. A detonáció olyan erős volt, hogy még a kísérőgép is megsérült, a többszörösen kitüntetett ifjú Kennedy testét pedig sosem találták meg. Mivel Hitler ágyúja végül működésképtelennek bizonyult, és a 14 Aphrodite-misszió közül egy sem járt sikerrel, a légierő tábornoka, Carl A. Spaatz véget vetett a drónhadviselés első hullámának.

Új háborúk, új drónok

A folytatásra egészen a vietnami háborúig kellett várni, amikor is bemutatkozott a Ryan Firebee, az első sorozatban gyártott UAV, vagyis pilóta nélküli repülőgép. Ez már nem egy tíztonnás monstrum volt, hanem egy napjaink drónjaihoz hasonló, kisméretű szerkezet, amit egy apró sugárhajtómű vitt a cél felé. Szemben elődjével, a kis piros Firebee feladata nem a célpont felrobbantása, hanem lefotózása volt. 

Joseph, a legidősebb Kennedy fiú. A veterán pilóta a történelem egyik első drónkísérletének áldozata lett.

A felderítő drónokra nagy szükség volt Izraelben is, ahol az egyiptomi és szíriai légvédelem feltérképezésére vásároltak 40 darabot az USA-ból. Bár az izraeliek ekkor még maguk sem tudták, a jóm kippúri háború idején ezzel több tucat pilótájuk életét mentették meg, mivel a felettük elszálló kis drónokra az arab légvédelem úgy tüzelt, mintha vadászgépek lennének, és a méregdrága föld-levegő rakéták sorra repültek el a Dávid-csillagos Firebee-k mellett.

Ettől fogva a drónok terjedése megállíthatatlan volt, komplett „családok” jöttek létre az amerikai légierő kötelékében, amelyek az öbölháborúban, majd az ezredforduló után az iraki és afganisztáni konfliktusban is bizonyíthattak. 2012-ben már kilencezer repült belőlük, és a számuk azóta is folyamatosan növekszik, 2013 és 2015 között közel kétmillió órát töltöttek a levegőben. A Predatorok 1994-es megjelenésével pedig a felderítő funkció helyére újra a katonai csapásmérés lépett, és a biztonságos központban ülő „joystick pilóták” a páncéltörő rakéták, illetve a gépágyúk tüzét a világ bármely pontján rá tudják irányítani az ellenségre. Bár a szovjetek is próbálkoztak, a  nyomasztó amerikai dominanciát sokáig csak az izraeli légierő tudta megtörni, akik egyenesen rajongóivá váltak az új fegyvernemnek. Az elmúlt három évtizedben 40 különböző típust fejlesztettek, amelyek az egészen alacsony magasságtól kezdve a sztratoszféra alsó határáig betöltötték a légteret. Sikerüket mutatja, hogy még az Egyesült Államok is importált közülük néhány egészen kreatív fejlesztést, például a Pioneer nevű könnyű kisrepülőgépet, ami a masszív amerikai változatokkal szemben alig észrevehető az ellenséges radarképernyőn.

A relatíve kis pénzből gazdálkodó zsidó állam felismerte, hogy nem a több millió dolláros, robusztus szuperdrónokban van a jövő, hanem a nagy mennyiségben és olcsón legyártható, egyszerű szerkezetekben, amelyek leginkább a kereskedelmi forgalomban elterjedt civil drónokra hasonlítanak. A kütyügyártásban verhetetlen Kína is ezen a ponton tudott bekapcsolódni a versenybe, mivel azon túl, hogy pontról pontra lemásolta tengerentúli riválisának szerkezeteit, nekilátott a potenciálisan milliós nagyságrendű dróngyártásnak, hogy ne csak néhány, nagyobb gépből álló köteléket, hanem több ezres, automatizált hi-tech sáskarajt küldjön az ellenségre. Ez a koncepció érdekes módon Nikola Tesláig vezethető vissza, aki először irányított távolról, rádióhullámmal különböző gépeket, például egy aprócska motorcsónakot. A zseniális, de különc tudós szerint a nem túl távoli jövőben az ember nélküli repülőgépek hatalmas rajokban fognak támadni a harcmezőn, és elpusztítanak mindent, ami az utukba kerül.

Kínai géphadsereg

A hadászati célú drónrajok megjelenése a mesterséges intelligenciára épülő szoftverek elterjedésének és a radikálisan miniatürizálódó szenzoroknak köszönhető. Ezek az aprócska szerkezetek arcfelismerővel, több kamerával és egy robbanótöltettel, vagy kicsinyített sorozatlövő fegyverrel felszerelve átformálhatják a háború menetét, mivel pusztán a mennyiségük is megnehezíti a hatékony elhárítást. Tavaly decemberben, a Fortune Global Forum záróeseményén Kína 1180 drónt engedett a levegőbe, amelyek amellett, hogy az éjszakai égbolton kirajzolták az ország térképét, különböző légimutatványokat hajtottak végre. A Guinness-rekordban részt vevő gépek összköltsége nem érte el az 1,7 millió dollárt, ami csupán a harmada egyetlen amerikai MQ–9 Reaper – a Predator utódja – árának. A Financial Times 2017-es információi szerint Kínában a kereskedelmi dróngyárakat fokozott felügyelet alá vették, és a gyártósor tervezésekor nemcsak a piaci igényeket, hanem a néphadsereg elvárásait is figyelembe vették. Ha az állam kéri, ezek a futószalagok rövid idő alatt képesek átállni hadászati célú dróngyártásra. 

A több száz apró harci gépet már nem ember, hanem a mesterséges intelligencia irányítja.

A mennyiségi gyártás pedig könnyen Kína oldalára billentheti a néhány éve elstartolt drónverseny mérlegét, mivel az éves szinten 50 milliárd dollárosra becsült kereskedelmi ágazat gépeit szinte mind a szorgos kínai kezek gyártják. Hiába érvel Peter Navarro, Donald Trump kereskedelmi tanácsadója, hogy Peking csupán olcsó „utánzatokat” gyárt, ezek a „kínai kacatok” nagyságrendekkel olcsóbbak, mint a méregdrága amerikai társaik, miközben képességeik alig maradnak el tőlük. Az ár-érték arány és az Obama-adminisztráció szigorú exportpolitikája miatt Philip Finnegan, a fegyverkereskedelem piacát is kutató Teal Group igazgatója szerint az a paradox helyzet állt elő, hogy a NATO-tagállamok, valamint az USA szövetségesei több kínai vagy izraeli drónt vesznek, mint amerikait: „Izraeli cégek erős pozíciót szereztek, de például a Közel-Keleten nyilvánvaló okokból nem tudnak terjeszkedni. Ezt a piaci rést is végül Kína szerezte meg.”

A rajokba szerveződő géphadsereg azonban etikai kérdéseket is felvet. A fegyverpárti lobbisták körében közkedvelt érv, hogy „nem a fegyverek ölnek, hanem az emberek”. Ez még akkor is igaz, ha tízezer kilométeres távolságból, egy finom reggeli kávé mellett nyomják meg a tűzparancsot, mivel az ellenséges célpontot megsemmisítő döntés mégiscsak egy hús-vér ember kezében van. Egy több száz, vagy akár ezres méretű drónrajt azonban már nem lehet egyesével irányítani, hanem a szempontok megadásával a gépek arcfelismerő szoftverére kell bízni, hogy ölnek vagy inkább életben hagynak. Az etikai kérdéseken azonban nemcsak a kínai, hanem az amerikai cégek is könnyedén túlléptek, különösen, hogy Donald Trump elvi kérdésnek tekinti, hogy a fegyverpiacot újra a hazai drónok uralják.

A mesterséges intelligencia által egyben tartott géprajok fejlesztését a hadseregen belül a DARPA (Defense Advanced Research Projects Agency) fogja össze, akik minden szárazföldi egységet szeretnének ellátni kísérődrónokkal, hogy így növeljék az egység tűzerejét és hatásfokát. A gyalogosok a hátizsákjukban hordanák a gépet, és a levegőbe dobva indítanák útnak a célpont felé. A másik bevetési módszer a drónbomba, amit repülőgépekről dobnának le, és zuhanás közben szórná ki magából a halálos kütyüket, amelyek csapatba szerveződve és egymással folyamatosan kommunikálva kezdenének neki a vadászatnak.

Az Egyesült Államok gyártókapacitása azonban továbbra is messze elmarad a riválisától, a teszthez használt drónokat házon belül, 3D-s nyomtató segítségével szerelték össze, és jelenleg még sorozatgyártásban sem tudnának havi néhány ezernél többet készíteni belőlük. Kína viszont, köszönhetően a kiterjedt elektronikai iparának, néhány hét alatt képes sötétre festeni az eget a drónjaival, amikből ha ki is lőnek százat, az automatizált sáskaraj továbbra is halálos marad.

Olvasson tovább: