Kereső toggle

Fényesebb az aranynál

Az elfeledett 1938-as magyar vébé-ezüst

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Sokan nem is hallottak arról, hogy Magyarországnak nem egy, hanem két világbajnoki ezüstérme van. 80 évvel ezelőtt egy tehetséges csapat kis híján csodát tett Párizsban, a politika azonban úgy tűnik, ezúttal is közbeszólt.

Miközben a Puskás Ferenc nevével fémjelzett Aranycsapat történetét még a legkisebbek is álmukból felkelve mondják tollba, méltatlanul kevés szó esik arról a magyar válogatottról, ami 16 évvel Puskásék előtt már világbajnoki ezüstérmet szerzett.

Amikor a ‘10-es és ‘20-as években a későbbi világbajnok Olaszország még csak bontogatta szárnyait, a Duna-menti iskola Ausztriával, Csehszlovákiával és Magyarországgal már a világ élmezőnyébe tartozott. Hazánk annak ellenére produkált jelentős eredményeket, hogy az akkor regnáló hatalom nem igazán támogatta a labdarúgást. A Horthy-korszak csak úgy termelte ki magából a kiváló játékosokat és még kiválóbb edzőket. Utóbbiak közül sokan külföldön próbáltak szerencsét, így fordulhatott elő, hogy volt olyan idény az olasz első osztályban, amikor az élvonalbeli 18 csapatból 12-t magyar tréner irányított. Az 1930-as évekre olyan nagy nevek tűntek fel a válogatottban, mint Zsengellér Gyula, Toldi Géza vagy Sárosi György, akit sokan csak Sárosi doktorként emlegettek. Az egyre jobban formálódó nemzeti tizenegy végül a Görögországgal szembeni 11–1-es világbajnoki selejtező mérkőzéssel eredményesen kvalifikálta magát a franciaországi tornára.

Kilőtt Buddha-szobor – úton a döntőbe

Az indulást nemcsak idehaza, hanem nemzetközi szinten is nagy viták előzték meg. A tengerentúli – főként dél-amerikai – országokat ugyanis felháborította a döntés, hogy az 1938-as világbajnokságot Olaszország után ismét európai ország rendezi, holott az eredeti elképzelés szerint a kontinensek felváltva adtak volna otthont a futballtornának. Bojkottálta a rendezvényt az esélyesnek tartott Argentína, de nem vett részt a bojkott miatt Anglia és Skócia sem, Ausztriát az Anschluss (német annektálás), Spanyolországot pedig a véres polgárháború tartotta távol. Talán a nagy csapatok távolmaradása, talán a görögök elleni nagyarányú siker, de a magyar csapat és a vezetés titkon abban reménykedett, hogy meglepetésgyőzelmeket arat majd Franciaországban.

Az esélyeket még az is növelte, hogy Magyarország viszonylag szerencsés sorsolást kapott a versenyen, hiszen az első körben Holland-India (mai Indonézia) csapatát kapták Sárosiék. Dietz Károly szövetségi kapitány persze nem bízta a véletlenre a dolgot, tekintve, hogy szinte semmi információjuk nem volt a távoli ország válogatottjáról. A legerősebb keretet küldte fel a gyepre, különösen azután, hogy Párizs nem sok jó emléket adott a 14 évvel korábbi olimpián, amelyen drámai módon éppen egy hasonlóan egzotikus csapattól (Egyiptom) sikerült katasztrofális vereséget szenvednie a válogatottnak. (Lásd keretes írásunkat – A magyar foci Mohácsa) Végül az aggodalmak alaptalannak bizonyultak, Zsengellérék 6–0-ás kiütéses győzelmet arattak. Egy anekdota szerint az utolsó percekben már azon versengett a magyar csatársor, hogy kinek sikerül eltalálni azt a kis Buddha-szobrot, amit az indonéz kapus a hálója sarkába állított.

A negyeddöntőben már jóval keményebb ellenféllel került össze a magyar válogatott. Svájcnak az első körben meglepetésre az osztrák játékosokkal kiegészülő náci Németország válogatottját sikerült nagy nehezen két vállra fektetnie. (Az első meccs 1–1-re végződött a hosszabbítás után is. A kor szabályai szerint a mérkőzést megismételték, ezen a svájciak győztek 4–2-re.) Eleinte aggasztó volt, hogy a magyar támadásokat nem sikerült gólokra váltani, ám egy Sárosi fejes és egy utolsó percben vaktában eleresztett távoli lövés után 2–0-ra sikerült búcsúztatni az első európai ellenfelet is.

Az elődöntő örök emlék marad minden magyar játékos és futballszurkoló számára. A jelenlevők egybehangzó véleménye szerint egy rendkívül sportszerű és látványos mérkőzést vívott a magyar és a svéd alakulat. (Külön érdekesség, hogy mindkét gárdát magyar szakember vezette: Schaffer Alfréd, a magyar szövetség edzője és a svédeket irányító Nagy József annak idején az MTK-ban még klubtársak is voltak.) Az 5–1-es végeredmény után Sas Ferenc jobbszélső így emlékezett vissza: „A legnagyobb olasz sportújság riportere, aki személyes ismerősöm volt, a meccs után berohant hozzám az öltözőbe és szó szerint ezt mondta: »Káprázatosan játszottatok. Tudom, a döntőbeli játékotokat már nem fogom élvezni, mert sajnos megvertek bennünket is…«” 

Az olasz válogatott fekete mezben, fasiszta karlendítéssel. Kifejezetten a franciáknak szólt a performansz.

Karlendítés, fekete mez

Minden vitán felül áll, hogy Benito Mussolini olasz válogatottja a kor egyik legjobb labdarúgócsapata volt. A francia vébé előtt sikeresen megnyerték a négy évvel korábbi olaszországi tornát, majd az 1936-os berlini olimpiát is. Az olasz Duce kiválóan ismerte fel a futballban rejlő propagandaerőt, ezért minden állami támogatást megadott, hogy a labdarúgást népszerűvé és egyben eredményessé téve az olasz társadalmat a fasiszta rezsim mögé állítsa. Az olasz foci szakmai szintű felemelkedéséhez magyar edzők is hozzájárultak. A ‘38-as vébé egyik legnagyobb sztárját, Giuseppe Meazzát például pont Weisz Árpád fedezte fel. Az utcán edződő játékost a magyar szakember emelte be az Inter Milan felnőtt csapatába, ahol egyből 3 góllal hálálta meg a bizalmat.

Az olasz kapitány, Vittorio Pozzo gyors, rövidpasszos és technikás focit teremtett meg válogatott szinten is, ami nagyon jól jött a fasiszta vezetésnek. Míg a ‘34-es olasz vébé világbajnoki címének dicsfényét némileg elhomályosították a különféle korrupciós vádak (bírók megvásárlása), a francia eredményekhez már nem férhetett kétség. Habár a torna nem indult a legkönnyebben az olaszok számára. A norvégok ellen a nyolcaddöntőben mindössze 2–1 arányban, a hosszabbításban sikerült kiharcolni a továbbjutást. A játékosokat meglepte, hogy a lelátókon több ezer menekült olasz szurkoló jelent meg (a rezsim által elüldözött „rendszerellenségek”), valamint antifasiszta tüntetések is voltak a városban. Az olasz vezetés nem örült a sovány győzelemnek, jelentős nyomás alá helyezték Pozzót, hogy a politika akaratának megfelelően szabja át a keretet.

Mussolini vágyának megfelelően a negyeddöntőben Franciaország ellen a hagyományos kék-fehér mezt lecserélték a fasiszta diktatúra fekete színére. A játékosok ezzel összhangban a himnusz alatt fasiszta karlendítéssel jelezték Párizsban az olasz kormány melletti kiállásukat. A közönség hangos füttyszóval jutalmazta a performanszt. A franciákon a hazai pálya sem segített, Olaszország 3–1-gyel robogott az elődöntőbe. Itt az a brazil gárda várt rájuk, amely a világbajnokság másik nagy esélyese volt. A torna egyik megdöbbentő fordulata volt, hogy az amúgy fasiszta rendszerrel szimpatizáló brazil kapitány váratlanul kihagyta a keretből azt a Leonidast, aki később a világbajnokság gólkirálya lett. Megoszlanak a vélemények arról, hogy a lengyeleknek három és a cseheknek pedig két gólt is vágó brazil csodacsatár (állítólag az ollózás egyik feltalálója) vajon tényleg sérülés miatt volt-e mellőzve az olaszok elleni meccsen. Mindenesetre a „fekete gyémánt” becenévre hallgató labdazsonglőr hirtelen felépült a bronzmeccsre, ahol szintén vágott még két gólt.

Féltek a magyar pofonoktól

A finálét a magyarok némiképp az esélytelenek nyugalmával várták, míg az olasz válogatottnak Mussolini állítólag a következő táviratot küldte: „Győzni vagy meghalni”. Ezzel kapcsolatban Szabó Antal, a válogatott kapusa utólag poénkodott is: „Négy gólt kaptam, de legalább megmentettem az életüket”. Valószínű azért ilyen szintű fenyegetésről szó sem volt, de több forrás is arról számolt be, hogy az olasz kapitány igyekezett nyomatékosan megkérni a magyar szakvezetést, hogy az erőszakos játékáról hírhedt Toldi Gézát mellőzzék a keretből. Zsengellér Zsolt, a válogatott csatár fia úgy emlékszik vissza apja elbeszéléseire is, hogy Pozzo mester még a magyarok szállásán is meglátogatta Dietz Károlyt, hogy kieszközölje az összeállítás megváltoztatását. Nem volt ritka ugyanis, hogy a Ferencvárost erősítő középcsatár a feszültebb pillanatokban egy-egy mérkőzésen időnként kiosztott egy-két pofont. 

Egy olasz gól a négyből. A magyar csapat a végsőkig küzdött, de nem tudott csodát tenni a döntőben.

Sas Ferenc és Balogh István játékosok már máshogy emlékeztek. Utóbbi szerint a szállodájuk éttermében éppen a Budapestről érkező küldöttséggel találkoztak – köztük Szendy Károly főpolgármesterrel –, amikor felmerült a változtatás. A magyar politikusok szerint egy futballmérkőzés semmiképpen sem ronthatta el az éppen alakuló olasz–magyar–német kapcsolatokat, különösen nem a területi revíziót foganatosító bécsi döntés előtt. Éppen ezért eszközölték az amúgy oszlopos tagnak számító Toldi (alias Tank) mellőzését, mire még két, Fradihoz köthető játékos jelentette be „sérülését” és egyben távolmaradását. Turay József és Korányi Lajos sem lépett pályára, sőt állítólag még Sárosi György is belengette, hogy lemondja a játékot, de őt végül sikerült meggyőzni. Helyükre az a Polgár Gyula és Csűcs György került a pályára, akik a tornán még egyetlen percet sem játszottak, Toldi helyére pedig Vincze Jenő került.

Az persze nem volt meglepő, hogy „Karcsi bá” változtatott az összeállításon, neki igazi stratégiája volt a változtatgatás. (Ennek köszönhetően került be egy ízben az a Sebes Gusztáv is a válogatottba, aki később az Aranycsapat szövetségi kapitánya lett.) Ám többen arról számoltak be, hogy ezúttal nem az ő fejéből pattant ki a döntés. Főleg annak tükrében, hogy a csapat a svédek ellen olyan kiemelkedő teljesítményt nyújtott, hogy azzal akár az olasz csapattal szembeni, 13 éve tartó nyeretlenségi sorozatukat is képesek lettek volna megtörni. A meglepetésgyőzelem végül elmaradt, az első, olaszok elleni sikerre egészen 1952-ig várni kellett.

Hongrie! Hongrie! – zengte Párizs

Ahogyan az idei oroszországi világkupán a történelmi eredményt elérő horvát csapat, úgy annak idején a magyar játékosok is egy pillanat alatt belopták magukat a szurkolók szívébe. A párizsi lelátókon valósággal éltették Magyarországot az olaszokkal nem igazán szimpatizáló drukkerek, akik az utolsó percekig reménykedtek abban, hogy meg lehet fordítani a mérkőzés állását. A 3–1-es félidei hátrányt Sárosinak még sikerült félig ledolgoznia, az olasz válogatott azonban egyszerűen erősebbnek bizonyult, és 4–2-re győzött – így ők emelhették a magasba a trófeát.

Sajtóbeszámolók szerint a válogatott nem fogadta könnyen a vereséget, többen egyenesen féltek hazamenni. Zsengellér Gyula állítólag haza sem ment, a döntőről a következőt nyilatkozta: „Majd szétrobbantam a méregtől a mérkőzés után. Amíg élek, bosszant a dolog, hiszen a rossz összeállítás miatt nem nyertük meg a világbajnokságot. Annyira begurultam, hogy Párizsban elköszöntem a csapattól, nem is utaztam haza velük. Vagy öt napig ott maradtam, mulatókba jártam, elvertem az összes pénzem.” Odahaza sem emésztették könnyen az elbukott döntőt. A Keleti pályaudvarnál összegyűlő sokaság kétszer is félbeszakította a Magyar Labdarúgó Szövetség felszólaló elnökét a kapitány távozását követelve. Dietz Károlyt végül egy oldalsó kijáraton kellett kimenekíteni, majd rendőri kísérettel hazakísérni. Az eseményeket úgy kommentálta, hogy „nálunk már halálra keresik azokat, akik egy világbajnokságon csak a második helyre futnak be”. Dietz eredményeihez olyan szempontból kétség sem férhet, hogy az ezüstéremig úgy sikerült elnavigálnia a csapatot, hogy az osztrák Hugo Meisllel vagy épp az olasz Vittorio Pozzóval ellentétben ő szinte nulla edzői múlttal rendelkezett. Korábban rendőrfőkapitányként és ügyvédként dolgozott.

Dietz Károly további pályafutása egyébként valódi dráma volt. A világbajnokságot követően még hét mérkőzésen irányította a válogatottat, egyszer sem sikerült győznie. Miközben a Horthy-rendszerben gyanúsan néztek rá, mivel annak idején budapesti rendőrfőkapitányként ellenállás nélkül adta át a kommunista hatalomátvételkor a hatóság vezetését, a nyilasok zsidó származása miatt deportálták is. Először Sopronkőhidára, majd Dachauba került. Miután túlélte a koncentrációs tábort, a Horthy-rendszerben betöltött tisztsége miatt a kommunisták telepítették ki vidékre Budapestről, ahova csak egy komoly munkahelyi balesetet követően került vissza.

Az 1938-as világbajnoki ezüstérmes csapat története méltatlanul elhallgatott sikersztori, hiszen szakértők egyetértenek abban, hogy Sárosiék nélkül Puskásék sem juthattak volna el az Aranycsapattal a világ tetejéig. Az ‘50-es, ‘60-as évek nagy sztárjai a második világháborút megelőző futballéra gyümölcsei voltak, az akkor megteremtett sportkörülmények kellettek ahhoz, hogy a magyar válogatott 16 évvel később ismét pályára léphessen egy világbajnokság fináléjában.

„Mozart”, aki gúnyt űzött a náci vezetőkből

A korszak egyik legkiemelkedőbb alakulata volt a Hugo Meisl által irányított osztrák Wundermannschaft (azaz csodacsapat). Az alakulat egyik sztárjátékosa volt Matthias Sindelar, aki technikás labdakezelésével elámította a futball szerelmeseit. A csodacsapatnak végül a náci Németország és az Anschluss vetett véget. A német döntés értelmében az osztrák válogatottat megszüntették, annak legjobb játékosait pedig beolvasztották a saját nemzeti csapatukba. Sepp Herberger német szövetségi kapitány (aki akkor már hét éve volt a náci párt tagja) hiába próbálta győzködni a „futball Mozartjaként” ismert csatárt, ő semmiképpen sem volt hajlandó magára ölteni a horogkeresztes mezt. 
A két ország barátsága jeléül 1938 májusában még utoljára játszottak egy nem hivatalos mérkőzést egymással a felek. Az összecsapásra közel hatvanezer szurkoló látogatott ki, a náci pártvezetés az alkalmat a közelgő Anschlusst illető népszavazás kampányaként fogta fel. Sindelar a mérkőzés előtt nyomatékosította, hogy nem a megszabott fekete-fehér, hanem az osztrák nemzeti színekben, a piros-fehér-piros szerelésben kíván pályára vonulni. A két gárda, úgy tűnt, nem bírt egymással, az utolsó percekig gól nélküli döntetlen volt az állás, holott az osztrák csatár több egyértelmű gólhelyzetet is kialakított. Feltételezések szerint direkt nem rúgta be a labdát a hálóba, mintegy gúnyolódva a német ellenféllel. Végül aztán gyorsan berúgtak két gólt, amit Sindelar direkt a dísztribünön tartózkodó náci vezetők orra előtt táncolva ünnepelt meg.
Az osztrák sztárjátékos élete végül tragikusan ért véget. Nem sokkal a mérkőzést követően holtan találták barátnőjével együtt egy bécsi apartmanban. A hivatalos jegyzőkönyv szerint szénmonoxid-mérgezés végzett vele, közeli barátok szerint azonban öngyilkosok lettek. Olyan szóbeszéd is szárnyra kapott, hogy a szocdem érzelmű játékossal és párjával bosszúból a Gestapo végzett. A foci „Mozartját” a temetésekor mindenesetre óriási tömeg búcsúztatta.
 

A magyar labdarúgás Mohácsa

Lehet azon vitatkozni, hogy vajon az Andorra ellen a közelmúltban elszenvedett vereségnél érte-e nagyobb szégyen a magyar labdarúgást, de közel száz évvel ezelőtt is volt olyan eredmény, amit a hazai publikum hirtelenjében nem is tudott elhinni. 1924 tavaszán a párizsi olimpiára a magyar válogatott titkos esélyesként érkezett, a FIFA főtitkára is azt gondolta, ezúttal a magyar játékosok nyakába akasztják majd az aranyérmet. Valóságos hidegzuhany volt mindenki számára a csak „egyiptomi csapásként” emlegetett második fordulós mérkőzés, amikor Magyarország váratlanul 3–0-ás vereséget szenvedett a nagyságrendekkel esélytelenebb Egyiptom csapatától. 
A végeredmény olyannyira meglepő volt, hogy a szurkolók Budapesten azt hitték, hogy a magyar válogatott gólszáma mellől lemaradt egy 1-es szám, és az eredmény valójában 10–3 lett. De a sajtó nem hazudott, mármint, ami a párizsit illeti, merthogy a magyar szövetség korabeli beszámolók szerint szándékosan rossz eredményt közölt az utcán összegyűlő tömeggel, hogy nyugtassa a kedélyeket. Az összecsapás tulajdonképpen úgy nézett ki, hogy a magyar támadók 80 percen keresztül ostromolták a kaput, de 18 szögletnél, 9 kapufánál és 1 érvénytelenített gólnál többre nem jutottak. Egyiptom ezzel szemben mindössze négy alkalommal jutott el a magyar kapuig, ebből hármat gólra is váltott. Még a parlament folyosóin is mindenki erről beszélt. A Nemzeti Sport a „magyar labdarúgás Mohácsának” titulálta az eredményt, miközben az antiszemita lapok és politikusok a cionista kluboknál légióskodó magyar játékosokban találták meg a bűnbakot. A legpontosabb magyarázatot talán egy korábbi miniszterelnök, Friedrich István adta (egykori válogatott játékos): „Régi nemzeti hibánk, hogy minden értékünket túlbecsüljük, és nagyobbra fújjuk, mint az amilyen. Ennek következménye azután a keserves csalódás.”

Olvasson tovább: