Kereső toggle

Magyarország, Kanada, Magyarország

Egy hazatérés története

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Egyre több személyes beszámoló lát napvilágot a hazai könyvpiacon a rendszerváltás utáni magyar elvándorlásról. Ebbe a sorba illeszkedik Surányi P. Balázs Miért jöttél haza? című kötete is, melynek szerzője sikeres karriert feladva, 11 év kanadai távollét után tért haza Magyarországra.

Mint minden hazatelepülőnek, úgy Surányi Péter Balázsnak is számtalanszor nekiszegezték itthon a kérdést: „Miért jöttél haza?”, mire Péter úgy döntött, hogy könyvben írja meg visszatérésének történetét. Őt nem a gazdasági válság és nem is politikai okok késztették az ország elhagyására – viszonylagos békeidőszakban, 2001-ben ment ki Kanadába világot látni, szerencsét próbálni.

„Nem volt mit vesztenem, egyszerűen nem akartam egy poros kisvárosban megöregedni. Tiszaújvárosban nőttem fel, a betondzsungelben, és nem láttam magam előtt perspektívát” – mondja a 43 éves férfi, aki Miskolcon szerzett informatikus-mérnöki diplomát. Most megjelent könyvében szórakoztatóan ecseteli kivándorlása előzményeit, a ’80-as évek retro hangulatát, a földrajzórákon való álmodozásokat az atlasz fölött, majd a vidéki punkzenekarban eltöltött időszakot, a kilencvenes éveket, amikor minden kapható lett nálunk is, csak a pénz hiányzott hozzá.

Bár határozottan állítja, hogy nem politikai okok motiválták a kivándorlásban, könyvének nem mellékes epizódja a sorozás emléke 2000-ből, mindössze egy évvel a távozása előtt. Elkerülendő az akkor még kötelező sorkatonai szolgálatot, Péter annak bevett rendje és módja szerint kikötött a katonai pszichiáternél. „Az elmeorvos a vizsgálat közben a titkosszolgálati aktámat böngészte, amely egy 1992-es punkzenekari balhémat tartalmazta – tehát tíz évvel a rendszerváltás után a módszerek ugyanazok voltak” – jegyzi meg Péter.

Állítja: távozásának fő oka az volt, hogy őt egy olyan szakterület, az informatikai biztonság, közismert nevén az etikus hackerség érdekelte, ami az akkori Magyarországon még jórészt ismeretlen fogalomnak számított. S hogy miért éppen Kanada (majdnem Alaszka) lett a célpont? Az USA-ba bejutni régóta nagyon nehéz, az észak-amerikai szomszédoknál viszont pontrendszer működik: nyelvtudás, végzettség és egyéb beilleszkedési szempontok alapján, ha az ember elér egy limitet, automatikusan megszerezheti a letelepedési engedélyt – különösen akkor, ha egy kevésbé ismert kisváros a célpont. Így esett a választás a térképet böngészve az északabbra fekvő Winnipeg városkára.

Péter végigjárta kint a szakmai ranglétrát: minimálbéres technikusként kezdte, miután hazai végzettségét csak részben ismerték el. Ezért beiratkozott a winnipegi egyetem informatikabiztonsági szakára másoddiplomás képzésre. Mint meséli, kezdettől nagyon jól érezte magát a multikulturális közegben, rengeteg pozitív hatás érte, és nagyon sokat fejlődött szakmailag.

„Ha Kanadában látják, hogy komolyak az ambícióid, akkor minden segítséget megkapsz, hogy kihozd magadból a legtöbbet, mert minden a profitról szól. Teljesen mindegy, hogy milyen nemzetiségű vagy vallású vagy – voltak afganisztáni vagy iráni kollegáim is, akik nagyon jószívűek, segítőkészek voltak, és fantasztikusan együtt lehetett velük dolgozni” – teszi hozzá az informatikus. Szavai szerint a munkahelyi kávézgatás ott ismeretlen jelenség, akárcsak a rivalizálás, irigység, fúrás – az emberi kapcsolatokat a segítőkészség és a jóindulat dominálja.

Kanadába a világ minden tájáról érkeznek a bevándorlók, ezért a társadalom elfogadó, a beilleszkedés nem nehéz, bár megvannak a korlátok: a vegyes házasságok például nem túl gyakoriak. Még a 2005 körüli roma exodus sem vetett rossz fényt a magyarokra, mivel a kanadaiak mentalitásától nagyon idegen mindennemű előítéletesség. Péter úgy vette észre, hogy a magyarok más nációkkal keveredve képesek elhagyni a rossz szokásaikat, ám egymás között előtör a régi természet: megy a panaszkodás, mértéktelen ivás, megosztottság – nem véletlen, hogy Kanadában két Magyar Ház is van. „Egy magyar magányos, de ha ketten vannak, az már forradalom” – mosolyog Péter az amerikai közmondáson.

Kivándorlása után három évvel megkapta a kanadai állampolgárságot, útlevelet, és egy ismerőse révén képzettségének megfelelő álláshoz is jutott az egyik Big4 cégnél. Innentől felfelé ívelt a karrierje, napi 12 órákat dolgozott, utazások, tanfolyamok sűrűjébe került. Munkája révén bejárta a világot, megismerve belőle mindazt, amennyit az állandó repülőutak, hotelek, munkahelyszínek körforgásában megismerhetett, és beköszöntött az anyagi jólét időszaka.

Péternek egyúttal sikerült megtapasztalnia az európai és amerikai kapitalizmus különbségeit is: például amikor lebetegedett, semmilyen címen nem kapott egy fillért sem. „Nem volt táppénz és az alapszabadság évi tíz nap volt” – meséli, megjegyezve, hogy miután részesült az ottani sürgősségi, kórházi és háziorvosi ellátásból, megtanulta megbecsülni a hazai viszonyokat.

A soknemzetiségű közegben, ahol leginkább a közép-európaiakkal érzett lelki rokonságot, magyar mivolta az ottaniaknak nem sokat jelentett. Igazából neki sem – állítja: ha nem megy ki, soha nem kezdte volna el behatóbban tanulmányozni a gyökereit. Kint is beletelt hat évbe, mire először hazalátogatott, miután észrevette, hogy a gondolatai kezdenek Magyarország körül forogni.

Könyvében számba veszi a sok apró mozzanatot, amitől erősödött benne a nosztalgia. Hogy hiába beszél folyékonyan angolul, poénos megjegyzéseit csak magyarul értik. Konyhakerti próbálkozásait, hogy a mienkétől merőben eltérő éghajlaton magyar zöldségeket termesszen, vagy megmagyarázhatatlan vonzódását a magyar népzene iránt. 

A 33 milliós Kanadában 316 ezren vallják magukat magyarnak, de az ottani magyar kolónia átlagéletkora meglehetősen magas: a többség háborús vagy ’56-os disszidens, jóval a rendszerváltás előtt ment ki. Péter a kint töltött évtized alatt egy fiatallal sem találkozott, ezért az idősebb magyarokkal barátkozott össze. Mint írja, az emigránsok körében jól ismert folyamat, hogy az első öt évben az egzisztenciateremtés köti le az ember minden energiáját, s amikor eljut a vágyott jólétbe, hamar megszokja azt, és lassan elkezdi átértékelni a dolgokat.

„Ez az életkorral is összefügg: az ember huszonöt évesen még egy örök jelenben él, azt hiszi, végtelen ideje és energiája van. Aztán a harmincas éveiben elkezdi észrevenni a korlátait. Teltek az évek, és sorban értesültem arról, hogy rokonaim meghaltak, barátaim családot alapítottak, engem meg nyolcezer kilométeres távolság választ el tőlük. Egyre inkább éreztem, hogy a jólét önmagában kevés: kimaradok mindenből, ami fontos, elmegy mellettem az élet” – állapítja meg Péter.

2007-ben jött haza először egy hétre, amiből évenkénti látogatások lettek, melyek során felkutatta a családfáját, és bejárta egész Magyarországot. „2009 nyarán, amikor itthon voltam, megvettem Rockenbauer Pál Másfélmillió lépés Magyarországon című sorozatát – és azon kaptam magam, hogy egy éven keresztül minden este megnéztem belőle egy részt. Elkezdtek hiányozni a magyar tájak, és ezzel lazítottam. Felértékelődött minden, amit korábban észre se vettem. A végén csak dolgozni jártam vissza Kanadába” – jegyzi meg Péter.

„Kint minden idős magyar ismerősöm azon kesergett, hogy haza akar jönni, itthon akar meghalni, de addigra beleragadtak az ottani létükbe. Az aktív évek alatt ezek az érzések háttérbe szorulnak, én meg semmiképp sem akartam erre a sorsra jutni” – teszi hozzá. Úgy vette észre, hogy az identitást alapvetően a gyerekkori emlékek, ízek, illatok, helyszínek határozzák meg, s minél idősebb az ember, annál erőteljesebben.

„Gyakran találkoztam azzal, hogy a másodgenerációs kivándorlók hazajöttek. Például sokan mentek ki Kanadába a ’80-as évek elején azzal a reménnyel, hogy az utódoknak majd ott jobb lesz. A gyerekek felnőttek, és nem egy közülük hazatelepült. Ők is Skype-családok, csak épp a nagyszülők élnek kint, a gyerekek, unokák meg itthon” – meséli Péter.

Benne tíz év után érlelődött meg a döntés, hogy „inkább szegényen, de boldogan” akar élni, ezért 2012 júniusában felült a repülőre, és hazatért. Életszínvonalában nagy különbséget nem érzékelhetett, mivel addigi munkaadó cége rögtön alkalmazta őt a magyarországi irodáiban.

Elmondása szerint a mai napig nagyon szereti a munkáját, de az embertelen hajtásnak megvoltak a mellékhatásai – Kanadában volt olyan informatikus kollegája, aki kikészült, és elment postásnak. „Ez nem szokatlan ebben a szférában: sokan élnek gyógyszereken, mások esténként megisznak egy üveg bort, sokan meg – köztük én is – pánikrohamokat kapnak. Itthon eltűntek a pánikrohamok, mert eljutottam egy olyan szintre, hogy határokat szabjak és nemet mondjak” – szögezi le a férfi.

Így aztán tavaly egy év szabadságot engedélyezett magának, könyvet írt, zenélt, majd elhelyezkedett egy másik Big4 cégnél. Hétközben a fővárosban él és dolgozik, hétvégente pedig hazajár a rokonaihoz és barátaihoz Tiszaújvárosba zenélni, kikapcsolódni. Nem zavarja a kétlaki élet, mint mondja, jól érzi magát így a bőrében. Ez annak fényében különösen érthető, hogy a családalapítás egyáltalán nem szerepel a tervei között.

Arra a felvetésre, hogy Magyarországon 2001 óta sokat erodálódtak a politikai és társadalmi viszonyok, és nem lehetett könnyű visszaszokni a hazai kerékvágásba, úgy reagál: nagyjából tudta, mit miért tesz, amúgy pedig a helyzet a világon sehol se túl rózsás.

„Nem riaszt ilyen értelemben, ami itt van. Azért is jöttem vissza, hogy jobb hellyé tegyük ezt az országot, mert ki fogja megváltoztatni, ha nem mi?” – kérdezi Péter. Hozzáteszi: nem bánta meg, hogy kiment, újra végigcsinálná az egészet, és minden friss diplomásnak csak javasolni tudja, hogy töltsön külföldön 2-3 évet – szakmailag sokat fog fejlődni, megtanul egy nyelvet, sok kapcsolata lesz – de utána jöjjön vissza.

 

Olvasson tovább: