Kereső toggle

A nagy gázai őszinteségi roham

Seres László publicisztikája

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Régi adósságát pótolta az ENSZ Biztonsági Tanácsa, amikor a napokban végre megemlékezett az 1945. februári budai kitörés ártatlan civil áldozatairól. Értelmetlen halálukra, önfeláldozó hősiességükre csupán a Vér és Becsület és más progresszív emberi jogi szervezetek emlékeztettek évek óta anélkül, hogy a világ felfigyelt volna sorsukra. Az ENSZ főtitkára pártatlan nemzetközi vizsgálatot is követelt annak eldöntésére, ki felelt annak idején a sok ártatlan civil haláláért, hangsúlyozva, hogy bizony ide vezet az erőszak spirálja.

Elnézést kérek, valamit összekeverhettem, nem teljesen ez történt. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa a múlt heti gázai összecsapások 60 halálos áldozatáról emlékezett meg, az Emberi Jogi Tanácshoz hasonlóan független vizsgálatot követelve az ügyben, egyben meg is előlegezve azt, kié a felelősség a palesztinok haláláért: a „megszálló” Izraelé és természetesen az Egyesült Államoké, amely nagykövetsége Jeruzsálembe helyezésével „kiprovokálta” a palesztin megmozdulásokat. Ám ahogy a „kitörés napjának” áldozatairól is pontosan tudni, hogy német és magyar katonák, illetve nyilasok voltak, akiket az SS küldött a vágóhídra, úgy a 60 palesztin „civil” többségéről is tudni lehet, hogy a Hamasz és az Iszlám Dzsihád katonái voltak, akiket parancsnokaik vezényeltek a gázai határkerítéshez. Tudni pedig onnan lehet mindezt, hogy maguk a szervezetek ismerték be.

Az ENSZ-t, az Európai Uniót, az Izraellel szemben mindig ellenséges Amnesty Internationalt és Human Rights Watchot, valamint a nyugati „haladó” értelmiséget azonban teljesen hidegen hagyja, mi is történt valójában május 14-én a gázai–izraeli határszakaszon – és nemcsak aznap, hanem már jóval előtte is. Ezek az egyének és szervezetek nem a valóság megismerésében, hanem szokott rituáléik, kerek világképük fenntartásában érdekeltek. A rituálé és a világkép része az „erőszak spiráljának” elítélése (tehát a valódi felelősségek elkenése, relativizálása) éppúgy, mint a szokott tettes–áldozat viszony megerősítése és celebrálása (az „elnyomott” palesztinok itt természetesen csak áldozatok lehetnek), valamint az „aránytalan válaszcsapások” felemlegetése, mintha nem tudnák pontosan, hogy az izraeli hadsereg (IDF) szó szerint mindent megtesz azért, hogy minimalizálja a civil áldozatok számát.

Ezt a rituálét celebrálta különösen szórakoztató módon az ENSZ nevezett emberi jogi szervezetének elnöke, Zeid Raad al-Husszein, akinek valamiért sosem halljuk a hangját, ha palesztin terroristák vagy arab államok követnek el súlyos jogsértéseket; aki egészen komolyan kijelentette, hogy a halálesetek szerinte „szándékos gyilkosságok”, amelyek „egy megszálló hatalom jogsértő fegyverhasználatának” következményei. Elnök úr figyelmét sajnos elkerülte, hogy a) véletlenül sem szándékos gyilkosságok történtek, b) Izrael 2005 óta nem „megszálló hatalom” Gázában, inkább onnan irányított célzott rakétatámadások áldozata, c) a tüntetéseket a Hamasz és más hasonszőrű szervezetek irányították hetek óta, a 14-ei véres akciónak tehát nem oka, legfeljebb ürügye az amerikai követség átköltöztetése. Husszein még azt is felrótta Izraelnek, hogy csak egy katonája sérült meg könnyebben, ez is a reakcióik „aránytalanságát” mutatja.

Az ENSZ szerint az arányos izraeli válasz tehát az lett volna, ha az IDF katonái közül ott helyben hatvanan agyonlövik magukat? Vagy hagyják, hogy 40 ezer, véletlenül sem békés palesztin átvágja a biztonsági kerítést, behatoljon az országukba, és ott ki tudja, mit műveljen? Mégis melyik ország tűrné ezt? Az uniós fejlesztési pénzeket eddig terroralagutakra költő gázai terroristák a mecsetekbeli pénteki imák utáni órákra időzítették a hetek óta tartó agresszív tüntetéseiket, minden hezitálás nélkül előretolva a határkerítéshez a nőket és a gyerekeket (sőt, kisbabákat is, egyikük ott meg is halt, veleszületett szívbetegsége miatt). Hősies harcosaik bátran a nők és a gyerekek, valamint az égő gumik füsttengere mögé bújva provokálták az IDF-et életveszélyes csúzlikkal kilőtt kövekkel, molotovkoktélokkal, levegőbe küldött égő papírsárkányokkal, abban bízva, hogy az izraeliek úgysem lőnek majd nőkre és gyerekekre.

A gázai határincidens leginkább abban különbözött az eddigi támadó rohamoktól, hogy páratlan őszinteségi roham kísérte a nyilvánosság előtt. A hatvankét halottból ötven a Hamasz harcosa volt – ismerte be a terrorszervezet részéről Salah Bardawil egy palesztin tévéműsorban, hangsúlyozva, hogy „hivatalos számot” mond. A nyilatkozat után jó lett volna látni némely nyugati értelmiségi „gutmensch” (naiv jótét lélek, aki állandóan meg akarja menteni a világot) arcát, azokét, akik telekürtölik a közösségi médiát az újabb „izraeli agresszióról”, a „fegyvertelen civilek elleni újabb csapásról” szóló fake news-szal. De nem, az arcuk meg se rezdült volna, az ilyen információk kiszűrésére már bejáratott, hárító lelki mechanizmusaik vannak. Így nyilván sikeresen szűrték ki azt is (igaz, ezt már Izrael ismertette), hogy a Hamasz 15 millió dollárt áldozott a protest szervezésére.

A Hamasz egyik magas rangú vezetője, volt kormánytagja, Mahmoud al-Zahar is meglepően nyíltan beszélt az al-Dzsazíra tévének nyilatkozva: „Amikor békés ellenállásról beszélünk, átverjük a közvéleményt. Ez olyan békés ellenállás, amelyet katonai erő és a biztonsági szervezeteink támogatnak.” A szervezet gázai vezetője, Yahya al-Sinwar kijelentette: választhatták volna azt is, hogy rakéták ezreivel támadják Izraelt, ehelyett inkább levetették egyenruháikat, és elvegyültek a tömegben – a civilek, gyerekek PR-célból történő cinikus feláldozását nevezte Alan Dershowitz találóan „halottbaba-stratégiának”. Ugyanez a Sinwar még április elején meghirdette: „Ledöntjük a határt, és kitépjük a szívüket a testükből.”

Tovább is van, mondjam még? Az IDF által őrizetbe vett egyik palesztin tüntető is beismerte, hogy a „békés” tüntetéseket a Hamasz szervezi, az küldi a támadásokról szóló üzeneteket a mobilokra és a Facebookra, az osztogatja röpiratait a mecsetekben, az tolja előre pajzsként a nőket és a gyerekeket. Ugyancsak az Új Őszinteség jegyében ismerte be az Irán támogatta Iszlám Dzsihád, hogy az IDF az ő Saraya al-Kudsz nevű brigádjuk három tagját ölte meg az összecsapásokban. Ők is, akárcsak a Hamasz vezetői pontosan tudják, hogyan működik a nyugati nyilvánosság; tudják, kik azok a hasznos véleményformáló idióták, akikre szükség esetén mindig számítani lehet; tudják, hogy nincs hatékonyabb propagandafegyver a halott palesztin „civilek” látványánál; tudják, hogy a politikát befolyásoló értelmiség egy részének semmi sem fontosabb, mint a saját komfortzónája.

Ez az a biztonságos zóna, de nevezhetjük az objektív tények által nem fenyegetett „safe space”-nek is, ahonnan a szó szoros értelmében semmivel sem lehet őket kirobbantani.

(A szerző a HVG újságírója)

Olvasson tovább: