Kereső toggle

Exodusz vagy lehetőség?

A magyarok vándorlása és a nemzetpolitika

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Újragondolt nemzetpolitikára van szükség, amely nemcsak a Kárpát-medence magyarságát, hanem a nyugaton élő, mintegy félmillió honfitársunkat is a nemzet szerves részeként kezeli – többek között ez is témája volt egy, az elvándorlásról szervezett minapi konferenciának.

Az európai parlamenti képviselők beszámolói szerint Nyugat-Európában élő honfitársaink úgy érzik, hogy a magyar állam lemondott róluk, sőt, gazdasági és politikai okok miatt egyenesen jó is, ha külföldön maradnak. Ugyanis – vitatott becslések szerint – évi közel 1000 milliárd forintot küldenek haza, a GDP 3 százalékát. Másrészt az anyaországgal való bárminemű hivatalos ügyintézés – anyakönyvezés, választási jog gyakorlása, stb. – rendkívüli bürokratikus procedúrát jelent a számukra, ami azt a benyomást kelti a kint élőkben, hogy ők itthon már nem számítanak. A hazatérés problematikája kapcsán merült fel mindez azon a szakmai konferencián, melyet Magyarok elvándorlása – exodusz vagy lehetőség? címmel rendezett a Millennium Intézet.

Elhangzott: a nemzetközi vándorlás fokozódásával a kibocsátó országokban előtérbe kerül a diaszpóra-politika, s ezen a téren hazánk jelentős lemaradásban van. Történtek ugyan szórványos erőfeszítések, ilyen például a babakötvény kiterjesztése a külföldön született magyar gyerekekre is, de a bürokratikus akadályok miatt nem ritka eset, hogy a magyarországi anyakönyvezés egy évig is eltart.

A beszámolók szerint a Nyugaton élő magyarok nagyon hiányolják a nyelvőrzést szolgáló kinti kulturális és oktatási intézményeket, programokat is, szerintük a magyar állam összességében nem biztosít sok lehetőséget az anyaországgal való kapcsolattartásra.

A konferencia több résztvevője is kiemelte, hogy eleve nagyon fontos lenne egy új nemzetpolitika kialakítása. A hagyományosan a kárpát-medencei magyarsággal azonosított nemzet fogalmába ideje lenne bevonni a külföldön dolgozó, félmilliós diaszpórát is, és ki kellene építeni a nemzeti identitásuk erősítését szolgáló kapcsolódási pontokat. Ez a magyar kormány részéről egy felépített koncepciót és tudatos koordinációt követelne, aminek része kellene hogy legyen egy átgondolt, hazatérést ösztönző stratégia is.

Szó esett arról is, hogy egyes kelet-európai országok, így Románia vagy Lengyelország kormányai ma már komoly programokat dolgoztak ki e célból. A lengyelek például rendkívüli adókedvezményekkel is igyekeznek – a Brexit szelét is kihasználva – rávenni a hazatérésre a kinti munkavállalóikat, s mindennek köszönhetően elindult egy visszaáramlás.

Az előadók hangsúlyozták, hogy mind a magyarországi elvándorlásban, mind a hazatérésben jelentős szerepe van a hazai szakpolitikai intézkedéseknek is, különösen azoknak, amelyek a munkaerőpiacot, a bér- és lakásviszonyokat, illetve a továbbtanulási lehetőségeket érintik. Felmerült az is, hogy az EU-n belüli szabad munkaerő-áramlás a kezdetben elvárt cirkulálás helyett meglehetősen egyirányúvá vált, a fejletlenebb régiókból a fejlettebbek felé torlódik, amit uniós szintű munkaerőpiaci szabályozással, bérpolitikával vagy akár a munkaerő-áramlás korlátozásával is ellensúlyozni kellene.  

Mindezzel arra keresték a választ, hogy miként lehetne az elvándorlásból eredő veszteségeket csökkenteni. A szakértők elmondták: a nemzetközi vándorlás fokozódása világjelenség, melynek hajtóerejét az országok közti gazdasági különbségek adják, s ezt a folyamatot a kormányoknak felelősen, nem populista módon, hanem szakmapolitikai alapon kellene kezelniük. Hangsúlyozták azt is, hogy a nemzetközi vándorlás egy természetes folyamat, amit el kellene választani a menekültkérdéstől.

Magyarországon az elvándorlási hullámot más országokkal ellentétben nem a 2004-es uniós csatlakozás indította el, hanem a gazdasági válság, illetve különösen az osztrák és német munkaerőpiac 2011-es megnyitása, és ugyan a válság lecsengett, a kiáramlás végét egyelőre nem látni. Nagyon óvatos becslések szerint, melyek a 2011–2016-os időszakra vonatkoznak, a foglalkoztatottak egy százaléka vándorol ki évente (ez nálunk legalább 40 ezer fő), s a visszavándorlók arányát hosszú távon 50 százalékra teszik, de az egész migrációs jelenség mérése körül rengeteg a bizonytalanság. Hárs Ágnes szociológus szerint az, hogy a magyarok jövőképe az Eurobarometer adatok szerint saját, illetve országuk kilátásait illetően meglehetősen közömbös, egy stabil migrációs folyamatot jelez.

Az EU-n belüli szabad munkaerő-vándorlásnak kimutathatóan a közép-kelet-európai államok a legnagyobb vesztesei, melyekben a vándorlási mérleg egyre inkább negatívvá válik. A konferencián ismertetett adatok szerint 2015-ben Tallintól Szófiáig a térség elvándorlói állománya 25 millió fő volt, a bevándorlói állomány viszont csak 10 millió. A szakemberek elismerték: ebben a régióban a kivándorlás okot adhat az aggodalomra amiatt, hogy egyrészt kérdéses az elvándorlók hazatérése, másodrészt demográfiai szempontból ezt a régiót sújtja leginkább a népességcsökkenés.

 „Előrejelzések szerint 2050-ig a világ 10 legnagyobb népességveszteséget elszenvedő országából 8 Kelet-Közép-Európában van” – hívta fel a figyelmet Bartha Attila közgazdász. Utalt arra is: ilyen körülmények között hosszú távú gazdasági, társadalmi következményei vannak annak, hogy az USA szempontjából egy óriási humán tőke import valósul meg a fiatalabb és képzettebb rétegek kivándorlásával. Ez a folyamat ezeknek az országoknak különösen hatalmas veszteséget és leszakadást jelent, így kulcskérdéssé válik az elvándorlók visszatérése.

Az EU-n belül a nyugat-európai, különösen a német gazdaság növekedése gyakorol óriási munkaerő-elszívó hatást: Németországban másfél millió üres álláshelyet tartanak nyilván, ami a 2004-es adat két és félszerese. Gyakorlatilag minden népgazdasági ágazat munkaerőhiánnyal küzd, jóllehet a foglalkoztatottak száma (33 millió fő) történelmi csúcson van – mondta el Komáromi Róbert, a Német Állami Foglalkoztatási Szolgálat munkatársa, megjegyezve, hogy különösen nagy hiány van Németország-szerte a képzett idősgondozókból.

 

Olvasson tovább: