Kereső toggle

A moszkvai modell

Novgorod legyőzése és az orosz politika

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Vlagyimir Putyin várhatóan magabiztosan nyeri a március 18-ai oroszországi választásokat, ám ez nem jelenti azt, hogy az általa vezetett rendszer is ugyanolyan népszerű, mint maga az elnök. A történelmi Novgorod  Moszkvával szemben álló liberálisabb politikai öröksége ma is tovább él az orosz társadalomban.

Manapság gyakran beszélnek értelmiségi/elemzői körökben a „történelem visszatéréséről”, ami azt jelentené, hogy a múlt ismerete jelenthet magyarázatot azokra a folyamatokra, amelyek a jelenben zajlanak. A jelen a múlt folytatása, és sokszor, mintegy törvényszerű módon ugyanazok a szociális jelenségek ismétlődnek az egyes országokban, régiókban. Számomra a „történelem visszatérése” kifejezés nevetségesnek és konjunkturálisnak tűnik, és nemcsak valami történészsovinizmus, hanem a hideg számítás mondatja velem: evidencia, hogy a történelem jelenti a magyarázatot (majdnem) mindenre. Aki meg akarja ismerni egy ország/régió mai helyzetét, problémáit, és érdemben akar választ keresni a jövő lehetséges alakulására, annak elsősorban az adott térség történelmét kell ismernie. Ellentétben mindenféle híresztelésekkel, a történelem nagyon is hasznos és pragmatikus tudomány. Az más kérdés, hogy ezt az izgalmas és érdekes tudományt viszonylag kevesen tudják maradandó, évtizedes vagy akár évszázados távlatokat meghatározóan művelni, csakis azok, akik a miértre keresik a választ, és konceptuálisan tudnak valami újat alkotni (ami nagyon nehéz). 

Andrej Bogoljubszkij fejedelem (1157 – 1174)

Az 1990-es és a 2000-es években, talán a 2008-as válságig az akkori mainstream-elképzelés szerint a gazdaság volt a „minden”, emlékszem, annak idején én is ádáz vitákat folytattam közgazdászokkal, akik ezt a szellemiséget képviselték, és gőgösen lenézték a „haszontalan”, „semmire sem való” történelmet, ami legfeljebb csak valami bélyeggyűjtéshez hasonlítható úri passzió lenne (ugyan kit érdekel, mit csinált például IV. Iván?). Pedig a „hasznos” történelem: modellek, stratégiák, uralmi formák, politikai kultúra, a térségek feletti kontroll mechanizmusainak évszázadokba visszanyúló tradícióinak ismerete.

Ennek megfelelően tehát a mai Oroszország megismerésének is a legbiztosabb útja az orosz történelem ismerete (nem a tőzsdéé vagy az államháztartás hiányáé). A mai orosz hatalmi rendszer gyökerei is a középkorba nyúlnak vissza, a 12. századtól alakult ki az a modell, stratégia, uralmi forma, politikai kultúra, a térség feletti kontroll mechanizmusa, ami azóta persze transzformálódott (technikailag), sok külső hatás érte, de lényegében ma is megfigyelhető. Ez a sajátosan orosz modell az Északkeleti-Ruszban alakult ki, és általában Andrej Bogoljubszkij (1157–1174) fejedelemségéhez kötik a kezdetét. Andrej Bogoljubszkij központja a Kljazma-parti Vlagyimir városban volt, de a tatárjárás után Moszkva emelkedett ki ebben a régióban. A moszkvai fejedelmek vitték tovább Bogoljubszkij örökségét. E hatalmi modell legfőbb jellegzetessége az „egyeduralom”, tehát egyetlen személy, az uralkodó döntő akarata; ez valószínűleg részben összefüggésben áll azzal, hogy a 12. században a Rusz több területén meghonosodott a „dinasztikus kormányzás”, az a szisztéma, melynek alapján a föld az uralkodó magánbirtokának minősült (vagyis a magánbirtokú földtulajdonlás európai eredetű gyakorlata); viszont az Északkeleti-Rusz ritkán lakott területein az urbanizáció alacsony foka miatt a városi vecsék, népgyűlések nem alkothattak „fékeket és ellensúlyokat” az uralkodói hatalommal szemben; mi több, a kunok miatt állandó csatatérré változó Déli-Rusz területeiről a 12. század második harmadától nagy számban északra érkező telepeseknek, menekülteknek kellett idomulniuk egy már meglévő és működő hatalmi berendezkedéshez (tehát nem az emberek szervezik meg a hatalmat, hanem a hatalom szervezi meg a társadalmat). Andrej Bogoljubszkij újításának tartják, hogy leszámolt a kláni struktúrákkal, azt egy új elittel váltva. Az elitek folyamatos rotálása a későbbiek során is jellegzetessége marad ennek az egyeduralmi hatalmi modellnek, legyen szó IV. Ivánról, I. Péterről vagy éppen Sztálinról. Noha a több évszázados tatár uralom is hatást gyakorolt a moszkvai modellre, ez inkább csak technikai/infrastrukturális jellegű volt. A lényeget tekintve a minta készen állt már a tatárjárás előtt, valószínűleg ez az oka annak, hogy a 14–15. században, amikor már nagy számban maradtak fenn oklevelek, ezek nagy része nyilvánvalóan a magántulajdonú földbirtoklás elterjedtségéről szól. Ez az európai jellegű kulturális jelenség paradox módon éppen a „tatár iga” idején mutatható ki a legmarkánsabban. 

A moszkvai fejedelmek a 14. század nagy részében készséges kiszolgálói voltak a tatár Hordának, ez a „kollaboráns” politika abból a szempontból bölcsnek bizonyult, hogy a moszkvai földeket megkímélte a feldúlástól, de ennek az volt az ára, hogy alkalmasint maguk a moszkvai uralkodók közvetlen szerepet vállaltak saját véreik tatárok általi legyilkolásában (mint 1327-ben Tverben Ivan Kalita). A moszkvai uralkodók a későbbiek során is bensőséges kapcsolatokat ápoltak a tatárokkal; ezen együttműködés alapjait még a 12. században Andrej Bogoljubszkij apja, a Moszkva alapítójának tekintett Jurij Dolgorukij vetette meg, csak akkor még másképp hívták a kelet-európai kipcsak-törököket. Tatár segéderők rendszeresen kísérték a moszkvai csapatokat, s az első orosz cár, IV. Iván személyében (akinek anyja Jelena Glinszkaja egy hagyomány szerint tatár származású volt) egyesült a moszkvai és a dzsingiszida vérvonal. (Kicsit a csecsenek mai szerepe emlékeztet a 15–16. századi tatárokéra.) Moszkva lesz az, amely legyőzi és maga alá gyűri a többi orosz fejedelemséget. Moszkva, a moszkvai modell Oroszország magja, metropóliája, Moszkvából nő ki a mai Oroszország is.

Nem ez az egyetlen fejlődési út létezett azonban a középkori Ruszban. Moszkva legnagyobb riválisa Novgorod volt, ahol egészen más berendezkedés alakult ki. Novgorod „archaikusabb” volt Moszkvával és más fejdelemségekkel szemben abban az értelemben, hogy nem alakult ki benne a dinasztikus kormányzás. A fejedelem nem vagy alig rendelkezett földekkel, miközben a novgorodi területeken elterjedt a magántulajdonú földbirtoklás. Ez a tény már önmagában behatárolta a fejedelem mozgásterét, s hála az erős és autochtón novgorodi politikai intézményrendszernek, a fejedelmi hatalom korlátozása legkésőbb a 13. századra intézményes jelleget öltött, miközben választott tisztségviselők (a poszadnyik) révén valósult meg a politikai kontroll. Novgorodban tehát egy, a fejedelmi hatalmat korlátozó, a politikai irányítást választott tisztségviselőkkel megvalósító, a nyugati világgal szorosabb kapcsolatokat ápoló alternatíva alakult ki (ahol is a vecse, a népgyűlés töltötte be a fórum szerepét). A novgorodi politikai intézményrendszer sok kérdése persze még vitatott, és az is marad (mikortól választott tisztségviselő a poszadnyik, mennyien vettek részt a vecsén, stb.), de ez nem változtat az előbbi mondat lényegén. A novgorodi alternatíva azonban elbukott, miután hosszú küzdelem után Moszkva 1478-ban végleg legyőzte nagy ellenfelét.

Mennyiben érinti ez a mai Oroszországot? Nyilvánvaló, hogy a mai orosz hatalom is Andrej Bogoljubszkij művének folytatója (még ha sokan azt a naiv illúziót is fogalmazták meg a 2000-es évek elején, hogy Putyin és szentpétervári csapata, úgymond a pétervári Oroszország örököse lenne). De vajon él-e még Novgorod (átvitt értelemben)? Az orosz választási térképeket lapozgatva jól láthatóan elkülönülnek a politikai preferenciákban kifejeződő mentális régiók, az egykori novgorodi területeken az átlagosnál népszerűbb a szociáldemokrata és liberális irányvonal (ettől függetlenül Szentpéterváron, Moszkvában, a Volga-menti nagyvárosokban és az orosz Urálban is általában az országos átlagnál népszerűbbek a liberálisok). 

2011–2012-ben sokakat meglepett, hogy Oroszországban százezrek, főként a nagyvárosok fiatalabb középosztálybeli rétege, fellázadtak a Putyin-rendszer, személyesen Putyin ellen (előfordult, hogy kifütyülték). Erre a hatalom némi megingás után represszív intézkedésekkel válaszolt, valósággal „lefagyasztva” Oroszországot (lásd a gyülekezési jogszűkítést vagy éppen az internet kontrollját, de ma Oroszországban egy politikusra sem lehet azt mondani, hogy korrupt, hacsak nem tudja az illető bíróság előtt bizonyítani az állítását). A 2012-ben kezdődött konzervatív-demodernizáló irányvonalat az oroszországi társadalom jelentős része ellenérzéssel fogadta: a Levada független közvélemény-kutató felmérése szerint 2013-ban többen kívánták volna Oroszországban Putyin távozását, mint maradását. 2014 elejére Oroszország válságba került, a rendezetlenség felé haladó állapotból a Krím megszállása lendítette ki az elnök népszerűségét, miközben a közállapotokkal való elégedetlenség továbbra is magas szinten van (vagyis az elnök népszerű, az általa vezetett rendszer nem, ami súlyos bizonytalansági forrás a jövőre nézvest). Minden felszínes nyugatellenesség (és a nyugaton is időnként tapasztalható oroszgyűlölet) ellenére az oroszországi lakosság többsége számára továbbra is a Nyugat jelenti a mércét, a viszonyítási alapot, a nyugati kultúra, technika, életstílus a mérvadó, ami kétségessé teszi a beharangozott eurázsiai/keleti fordulat sikerét. Azt nem mondom, hogy a mai Oroszországban is Novgorod és Moszkva küzdelme zajlik, de a legyőzött Novgorod öröksége (tágabb és átvitt értelemben) ma is jelen van az orosz társadalomban, nem egyszer ámulatba ejtve azokat, akik figyelik az oroszországi történéseket.

Olvasson tovább: