Kereső toggle

Vér, verejték, viszki

Winston Churchill, a szabálytalan nagyság

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„V” jelet formázó két ujj, szivar, viszki, keménykalap, bonmot-k. Akár egy rajzfilmsorozat főszereplője is lehetne valahol Mr. Bean, Chaplin és a Rózsaszín Párduc között. A történelem talán legnagyobb hatású szónoka, irodalmi Nobel-díjas, az angol történelem legjelentősebb személyisége – aki nem mellékesen megnyert egy világháborút.

 

Sir Winston Leonard Spencer Churchill 1939-re, 65 éves korára a brit politikai élet levitézlett alakja lett. Igazi romantikus személyiség volt, aki szabálytalan nagyságával, fantáziadús akcióival, csökönyösségével politikai, katonai katasztrófákat, társadalmi, pénzügyi válságokat, tönkretett pártokat hagyott maga után. Persze nem ilyen egyértelműen lehangoló a helyzet, de a harmincas évekre valahogy így gondolkozhatott az angol közvélemény Churchillről. Tehetségét, formátumát és hatását elismerte a brit közvélemény, de úgy látszott, hogy nyughatatlan természete és a Brit Birodalom történetén nevelkedett kalandos fantáziája miatt nehezen illeszkedett kora politikai kereteibe.

Főúri angol család sarja, akinek szülei – a brit elit nevelési szokásai folytán – számára nehezen megközelíthető, távoli eszmények maradtak. A Brit Birodalomról szóló történeti munkák mellett tulajdonképpen két eszménykép határozta meg a pályáját: a miniszter apa, Lord Randolph Churchill és a 18. század elejének meghatározó hadvezér-politikusa, John Churchill, ismertebb nevén Marlborough hercege.

A fiatal Winstonon az iskolában még nem látszott, hogy ígéretes tehetség lenne. Ma valószínűleg enyhe diszlexia vagy diszgráfia miatt felmentést kapna bizonyos beszámolási formák alól – akkoriban inkább négyszer buktatták. Később aztán ezekből a bukdácsolásokból merített: ekkor ivódott belé az angol nyelv szerkezetének mély ismerete, ami jó alapul szolgált szónoklataihoz – a második világháborúban ez bizonyult a leghatásosabb fegyverének az ország mozgósításában.

A beilleszkedés nem volt az erőssége: miután családja megdöbbenéssel vett észre rajta verésnyomokat, átvitték a Harrow Schoolba, amely Eton mellett Anglia egyik leghíresebb középiskolája. Az intézmény ösztönző atmoszférája, amely feszes napirenddel is segítette a diákokat abban, hogy Istentől kapott tálentumaikat megfelelő sáfársággal tudják hasznosítani, Churchill számára komoly támogatást jelentett. Még a második világháború nehéz időszakaiban is szívesen visszalátogatott egy-egy iskolai ünnepségre, ahol meghatottan énekelte az iskola indulóit. 

Az ifjú Churchill 1895-ben, 21 évesen.

A konzervatív liberális

A középiskola után a sandhursti katonai főiskola következett. Pályafutása tisztként indult, mellette anyagi okokból haditudósítást is vállalt: Szudán, Kuba – itt lett a szivar rabja –, majd a búr háború, ahonnan egy legendás szökés után nemzeti hősként érkezett haza. A haditudósítói bevételek biztosítottak anyagi alapot politikai pályájához. A hírnév is innen van, ami mandátumhoz segítette. 25 évesen képviselő lett, főrendi származásúként természetesen a Konzervatív Pártban. Azonban hiába néztek rá úgy, mint apja politikusi örökségének folytatójára, egy pártbéli puccskísérlete után átült a liberálisokhoz. Akkoriban a liberálisok tagságát még nem a nemváltók adták, hanem a nonkonformista gyülekezetek képviselői, ám az anglikán vallású, előkelő származású fiatalember így is különleges, a párt stílusától elütő, nem kicsit feltűnő jelenség volt.

Amikor a liberális párt kormányra került, Churchill jó taktikai érzékkel végrehajtott pártváltása előbb államtitkári, majd miniszteri széket eredményezett. A liberális évek alatt több miniszteri megbízást látott el, például David Lloyd George pénzügyminisztersége mellett Churchill nevéhez fűződik a nyugdíjbiztosítás bevezetése, ami nem kis jelentőségű esemény volt.

Az első világháború beköszönte a liberálisok számára duplán tragikus volt, hiszen egy pacifista pártnak kellett levezényelnie a háborús hadműveleteket. Churchill számára azonban nagy lehetőség adódott: az Admiralitás Első Lordjaként az angol történelem hősi tettein nevelkedett fantáziáját a Brit Birodalom szolgálatába állíthatta. Példaképéhez, Marlborough hercegéhez méltó terv volt egy új front nyitása Törökországban, a Gallipoli-félszigeten. A partraszállás azonban kudarcot vallott, és 25 ezer brit katona halálával járt. Hogy mi volt a kudarc oka? Voltak, akik a merész terv irrealitásával magyarázva Churchill nyakába varrták a fiaskót, szerinte azonban a bizonytalankodó katonai végrehajtás volt az ok. Akárhogy is volt, Churchillnek évekig hordoznia kellett az első világháború legnagyobb angol katonai vereségének terhét. Amikor megjelent az első világégést feldolgozó könyve A nagy világválság címen, társaságában szarkasztikusan meg is jegyezték: Winston írt magáról egy könyvet, és elnevezte világválságnak.

A gallipoli kaland után távozni kényszerült a kormányból, majd 1916-ban visszakerült az akkor alakult Lloyd George-kabinetbe, ahol hadfelszerelési miniszterként elsősorban a Szovjetunió elleni intervenciót szervezte, hogy ott tudják elfojtani a bolsevizmust, ahol született, a hazájában. 

Már ekkor és a továbbiakban is anekdoták özöne szólt poénjairól. Egyik leghíresebb, amikor Lady Astor, akinek feminista nézetei Churchill elutasítását váltották ki, odakiáltotta neki:

– Uram, ha ön volna a férjem, mérget kevernék a teájába!

Churchill megsemmisítő válasza nem késett:

– Asszonyom, ha ön lenne a feleségem, én ki is innám!

A győztes világháborút követően Churchillt néhány sikertelen parlamentbe jutási kísérlet után, 1924-ben ismét a Konzervatív Pártban találjuk. Erről a rá jellemző humorral ezt nyilatkozta: „Bárki pártot válthat egyszer, de a visszatérés bizonyos leleményességet igényel.” Az új konzervatív kormányban pénzügyminiszter volt – úgy, hogy a pénzügyekhez bevallottan nem értett. 1925-ben az ő döntése volt – tanácsadói javaslatára – az aranyalaphoz való visszatérés, ami Keynes, a későbbi Nobel-díjas közgazdász szerint konkrét oka volt a nagy gazdasági világválságnak. 1926-ban, az általános sztrájk idején a tömegbe lövetésre buzdította a kormányt.

Kőműves képviselő

1929-ben a kabinet megbukott. Churchill az új egységkormányba már nem került be, és lassan kívül került a politikai élet centrumán. Úgy tűnt, hogy végleg elbúcsúzhat attól az álmától, hogy valaha hazájának miniszterelnöke lesz. A harmincas években a képviselőség mellett írói honoráriumából vásárolt házában, a Chartwell House-ban írt, festegetett. Kitanulta a kőműves szakmát (épített egy rózsalugast a kertjében), és lejárt sörözni a helyi ipartestületbe, ahová felvételt nyert mint kőműves. A békés időszaknak a náci birodalom fenyegetése és az angolok rövidlátó békepolitikája vetett véget. Churchill ettől kezdve küldözgette catói üzeneteit az angol politikai elitnek, amellyel a náci veszélyre figyelmeztetett.

Churchill komolyan érdeklődött olyan államvezetési modellek iránt, amelyek segítik a társadalom hatékonyabb megszervezését a modern kor civilizációs bomlási folyamataival szemben. Így kezdetben érdeklődéssel követte Mussolini, majd Hitler felbukkanását is. Hitler és a nácik antiszemitizmusából megértette, hogy itt egy olyan barbár politikai erő hatalomra jutása történt, ami az egész európai kultúra elpusztításával járhat. Churchill, aki zsigereiben hordozta az egész Brit Birodalom történelmét, érzékelte azt a veszélyt, amit a nácizmus jelent Nagy-Britannia hagyományaira, kultúrájára, civilizációs értékeire. Az ő szemében a Brit Birodalom képviselte azt a szabadságot, alkotmányos rendet, amelynek keretein belül biztosított annak a kultúrának a fennállása is, amely a keresztény és az antik görög–római eszményeket képviselve az európai civilizáció alapját adja. A másik, ami történelmi tanulságokra érzékeny angolként zavarta: az európai egyensúlyt felborító német újrafegyverkezés. 

Churchill, Roosevelt és Sztálin a Jaltai Konferencián. Az angol miniszterelnök a politikai szövetségkötés mestere volt.

Ezek a figyelmeztetések egy aggódó, befolyásos körökön kívül rekedt, idősödő politikus zsémbelődéseinek tűntek egy olyan korban, amikor Hitler nyilatkozatai az európai békekorszak bekövetkeztéről szóltak. Úgy tűnt, hogy a nagy európai béke és biztonság kiépítése zajlik Hitler vezetésével és Chamberlain részvételével. Az általános és közelebbről meg nem határozható békevágy kábító légkörében normálisan működő veszélyérzete – utólag már látszik – csak ennek az idős, konzervatív politikusnak volt.

Jókor, jó helyen

A müncheni négyhatalmi egyezmény már megmutatta a brit békepolitika kudarcát. A müncheni konferenciáról hazaérkező Chamberlain az őt fogadó lelkes és ünneplő tömeg előtt a repülőtéren boldogan lobogtatta meg a „tartós békét garantáló” egyezményt. Churchill válasza erre az volt, hogy a megállapodással annyit sikerült elérni, hogy Hitler nem egyben, hanem részletekben fogja csillapítani hódítói étvágyát.

A második világháború kezdetén Churchill visszakerült a kabinetbe, és kinevezték az Admiralitás Első Lordjának. Innentől legnagyobb politikai ellenfelének alárendelve dolgozott teljes lojalitással. Sorra készítette a különféle tervezeteket és javaslatokat Chamberlain keze alá – azért is, mert tudta, hogy ezzel hazáját és a királyt szolgálja, és azért is, mert a hűség erkölcsi értékével tisztában volt. Ennek a gyümölcse meg is lett: a brit kormány újabb kudarca (a norvégiai események) és Franciaország németek általi megtámadása után a közvélemény 1940 májusában Chamberlain lemondását követelte.

Ez után került hatalomra Churchill mint az ellenállási politika szimbolikus alakja. Az a szabálytalan, nagy formátumú ember, akinek békeidőben nem igazán lehetett megtalálni a helyét, aki körül állandó zavarok, felfordulások voltak, mintha hirtelen belekerült volna abba a helyzetbe, amire született. Mintha a békeidőben valószínűtlennek ható képességei, stílusa, személyisége egyből a helyére került volna akkor, amikor a szigetország, az európai kultúra, sőt az egész emberiség alapértékeinek a védelme volt a tét.

Az elkövetkezendő három hétben Churchill legendás beszédeivel felrázta az angol közvéleményt, ahogy mondták róla, „mozgósította és csatába küldte az angol nyelvet”. A dunkerque-i akció sikere, amelyben 300 ezer brit katonát mentettek ki civil hajók segítségével, szintén Churchill terve volt, és már megadta a hitet a győzelemben. Később az angliai légicsata alatti helytállás lehetőséget biztosított annak a szövetségi politikának a kiépítésére, amely az oroszok és az amerikaiak bevonásával, az Atlanti Charta 1941-ben történő kiadásával lehetővé tette a második világháború megnyerését. Ez Churchill óriási politikai műve: a győzelmet ez az átgondolt politikai stratégia hozta.

A helyzet változott, nem az értékrend 

Churchill integet az ünneplő tömegnek a Németország elleni győzelem napján, 1945. május 8-án.

Churchillt többször érte vád a pártváltásai miatt, de amikor az egykori antibolsevista intervenció szervezője a Szovjetunióval kötött szövetség mellett érvelt, bizonyította, hogy álláspontja változtatásának két oka van: az értékrend változatlansága és a helyzet változása. „Nincs a kommunizmusnak következetesebb ellenfele, mint amilyen én voltam az elmúlt huszonöt évben. Egyetlen szót sem vonok vissza abból, amit erről mondtam. De a most szemünk elé tárulkozó látvány mellett mindez eltörpül.

A múlt minden bűnével, őrületével és tragédiájával együtt a semmibe vész. Látom az orosz katonát, amint szülőföldjének mezsgyéjén áll, és azt a földet védelmezi, ahol anyja és felesége szeretteik életéért, a család kenyérkeresőjének, hősének, oltalmazójának hazatéréséért imádkozik – ó, igen, mert van pillanat, amikor mindenki imára fakad –, látom az orosz falvak tízezreit, amelyekben verejtékes munkával préselik ki az anyaföldből mindazt, ami kell az élethez, de ahol még elevenek az ősi emberi örömök, s ahol a lányok kacagnak és a gyermekek játszanak.”

De ez történt akkor is, amikor a sztálini Szovjetunió háború utáni magatartását látva felhívta a figyelmet a vasfüggöny leereszkedésére Európában. Ez nem a hidegháború meghirdetése, hanem a szovjetek által beindított hidegháború felismerése volt.

A háború után nem volt hálás a brit közvélemény. A választásokat a munkáspárti Clement Attlee nyerte, aki a Churchill vezette háborús kabinet tagja volt. Nagy-Britannia anyagi biztonságra vágyott, amit a munkáspárti ígéretek látszottak biztosítani. A következő választást viszont ismét Churchill és a konzervatívok nyerték, soraikban már egy későbbi legendával, Margaret Thatcherrel. De Churchillt ekkor már inkább az európai béke foglalkoztatta.

1953-ban Nobel-díjat kapott. Szerencsére nem Nobel-békedíjat – pironkodhatna a későbbi díjazottakon (Arafat, Obama) –, hanem irodalmit, mégpedig A második világháború című, kétezer oldalas műve elismeréseként.

Végül 1965-ben halt meg, 91 éves korában. Halála előtt még volt egy emlékezetes beszélgetése Billy Grahammel, akivel együtt imádkoztak. A beszélgetés során Churchill Jézus visszajöveteléről faggatta az evangélistát.

Olvasson tovább: