Kereső toggle

Túlreagálások

A lengyel „holokauszt- törvény” és a reakciók

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása
SS-katonák zsidókat tartóztatnak le a megszállt Varsóban. Mekkora volt a lengyelek felelőssége?

Jelen sorok íróját akár három év börtönre is ítélheti egy lengyel bíróság, mert a nyilvánosság előtt beszélt, írt arról (és továbbra is így fog tenni), hogy a holokauszt során lengyelek meggyilkoltak, feladtak vagy éppen kiraboltak zsidókat. Pedig ez tény.

 

Talán enyhíthet az ítéleten, hogy ugyanakkor arról is beszélt, írt a szerző (és továbbra is így fog tenni), hogy a lengyelek között található a legtöbb olyan ember, aki a holokauszt során zsidókat mentett. Mert ez is tény. A lengyel állam hozott egy olyan törvényt, amely egyfelől jogos, másfelől zavaros. Hasonló a nemzetközi közvélemény reagálása is.

A törvény maga háttérbe is került a mára már általánossá vált vitában. Pedig az egyik része teljesen jogos igényt fogalmazott meg a lengyelek részéről. Ez pedig az, hogy elutasítják azt a téves megfogalmazást, hogy „a lengyel haláltáborok” voltak a holokauszt helyszínei. Ezt a megfogalmazást az elmúlt 73 évben számtalanszor lehetett hallani közéleti szereplők, újságírók és tanárok, sőt történészek szájából is. Nyilvánvalóan a lengyelekre ez rendkívül sértően hatott, hiszen abban az időben a lengyel nép semmiféle önállósággal nem rendelkezett.

A két totalitárius diktatúra, a náci Németország és a sztálinista Szovjetunió által a második világháború kitörésének előestéjén megkötött Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka megpecsételte a lengyel állam sorsát. A nácik a megegyezés által nekik juttatott területeket két részre bontották: Nyugat-Lengyelország egy részét (Poznaň, Wroclaw, Lódź) a Harmadik Birodalomhoz csatolták, míg a középső részen létrehozták a Krakkó központú Lengyel Főkormányzóságot, amelyet tulajdonképpen egy etnikai mocsárnak szántak, amelyben szép lassan elmerülnek az általuk alsóbbrendűnek tartott fajok (zsidók, cigányok, lengyelek, egyéb szláv népek és így tovább). Ez utóbbihoz tartozott Varsó és Lublin is. A fokozatosan kibontakozó faji politika 1941 késő nyarán jutott el oda, hogy a zsidókat totálisan ki kell irtani, ezt nevezzük a holokauszt Endlösung (Végső megoldás) szakaszának. Ekkor hat olyan tábort hoztak létre, amelyben ipari módon (gázkamrákban, gázosító kamionokban) történt a gyilkolás. Ezekből kettő (Chelmno és Auschwitz-Birkenau) a Harmadik Birodalomhoz csatolt, négy (Belzec, Majdanek, Sobibor és Treblinka) a Főkormányzóság területén volt. Tehát nem Lengyelországban, mert az nem is létezett abban az időben. A táborokat a náci németek találták ki, szervezték meg és működtették (némi balti és ukrán segéderő alkalmazásával). A lengyeleknek ehhez semmi köze nem volt. Megállapíthatjuk, hogy ebben a pontban a törvény nem torzít, hanem megállapít egy tényt. Nyilvánvalóan jogos a lengyelek részéről, hogy elutasítják azt, hogy a németek által létrehozott és üzemeltetett halálgyárakat ne nevezzék lengyelnek. Roman Kowalski volt magyarországi lengyel nagykövet is többször hangot adott ennek a követelésnek a hivatali ideje során. Joggal.

A felelősség kérdése

A törvény másik része azonban már mélyen érinti a kutatás és a szólás szabadságát, amely elengedhetetlen része bármely történelmi korszak értelmezésének, megértésének. Ugyanis a jogszabály büntethetővé teszi azt is, ha valaki azt állítja, hogy a lengyelek szerepet játszottak a holokausztban, azaz a zsidók teljes kiirtására tett kísérletben. Magyarán a bűnrészesség és a felelősség mindennemű elutasítását fogalmazza meg. A történelmi tények azonban ellene mondanak annak, hogy a lengyelek között ne akadtak volna olyanok, akik támogatták a náci politikát, vagy éppen tevőlegesen részt is vettek benne (ez egyébként minden európai nemzetről elmondható). A kétezres évek elején jelent meg és kavart óriási vitát Jan T. Gross lengyel történész könyve, a Szomszédok, amelynek alcíme így szól: A jedwabnei zsidók kiirtása.

A szerző alaposan körüljárja azt az esetet, amikor 1941 nyarán a visszavonuló szovjet és a még be nem rendezkedő német uralom közötti időszakban Jedwabne település lengyel lakosai hogyan pusztították el a velük évszázadok óta együtt élő zsidó közösséget. A helyiek a férfiak agyonverése és lelövése mellett az öregeket, nőket és gyermekeket egy pajtába zárták, és rájuk gyújtották az épületet. A németek, noha szemlélői voltak az eseményeknek, nem avatkoztak be. Gross további húsz hasonló esetet kikutatott, amelyek ugyanebben az időszakban történtek. Egy következő könyvével (Félelem – Antiszemitizmus Lengyelországban Auschwitz után) pedig azokat az erőszakos eseményeket mutatja be, amivel a holokauszt-túlélők szembesültek, amikor visszatértek lengyelországi otthonukba. Olyan esetekről olvashatunk visszaemlékezéseket (Miriam Akavia), amelyekben a lengyelek kiszolgáltatták a zsidókat a náciknak antiszemita meggyőződésük vagy éppen a feljelentőnek adott jutalom miatt. 

A hírhedt auschwitzi rámpa 1944 nyarán. A halálgyárakat németek üzemeltették.

Ugyanakkor, ha megnézzük a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet honlapját, és tájékozódunk arról, hogy melyik országból ismertek el legnagyobb számban nem zsidókat, mint Világ Igazát, akkor azzal szembesülünk, hogy a legtöbben, több mint 6700-an, a lengyelek vannak közöttük. Számos hősies mentő történet ismert (többek között Stefa Dworek, Tadeusz Pankiewicz, Jan Karski). Tudott, hogy a katolikus lengyelek és a zsidó ellenállók közösen működtették a Zegóta nevű szervezetet, amely a zsidómentést szervezte 1942-től. Akkor ugyanis már a hagyományosan antijudaista katolikus lengyelek többsége is felismerte, hogy amit a náci németek tesznek, az más, mint a korábbi zsidóellenes politika. Azzal, hogy a zsidókkal kapcsolatos előítéleteik ellenére segítettek az üldözötteken, még az antiszemitáknak is bemutatták azt, hogy van egy morális vörös vonal, amelyet nem szabad átlépni. Ebben a szervezetben működött Wladyslaw Bartoszewski is, aki a kommunizmus bukását követően Lengyelország külügyminisztere volt. Ez a csoport tízezreknek nyújtott segítséget. Gyermekek sokaságát rejtették el kolostorokban és zárdákban. Tehát a történelmi tények alapján a lengyelek között, hasonlóan a többi nemzethez, voltak hősök is, akik kockáztatták az életüket azért, hogy a zsidókat segítsék a holokauszt során.

A törvényre adott reakciók egyvalamiben hasonlítanak magára a jogszabályra: túlzók és gyakran a tényeket figyelmen kívül hagyók. Az izraeli politikai élet minden szegmenséből érkeztek reakciók a törvényre. Anna Azari, a Lengyelországba akkreditált izraeli nagykövet először még nem nevezte problémásnak magát a törvény szándékát. A Rzeczpospolita című napilapnak a tervezet vitája során adott interjúban kitért arra, hogy igazából már a legcsekélyebb tudással rendelkező személy is tudja, hogy Auschwitzban lengyeleket is tartottak fogolyként és meggyilkolták őket. Ugyanakkor problémásnak érzi a törvény túl tág megfogalmazását a lengyel felelősséggel kapcsolatosan. Zbigniew Ziobro lengyel igazságügyi miniszter erre azt válaszolta, hogy a jogszabály tulajdonképpen csak azt tiltja, hogy a lengyel nemzetet kollektíven vádolják a holokausztban való részvétellel, azt nem tiltja, hogy az egyes lengyel személyek felelősségét és a népirtásban való részvételét bemutassák. Kifejtette, hogy magát a törvényt az izraeli érzékenység messzemenő figyelembevételével alkották meg.

Úgy tűnik, ez mégsem sikerült, mert az elmúlt két hétben igen éles hangú bírálatok érkeztek a zsidó állam részéről. „Semmiképpen sem fogadjuk el az igazság eltorzítását, a történelem újraírását vagy a holokauszt tagadását. Semmiképpen nem fogadjuk el a történelem újraírásának semmilyen kísérletét és semmiféle megszorítást a történelmi igazság kutatásában” – mondta Benjamin Netanjahu izraeli kormányfő. Jiszráel Kac, az izraeli hírszerzési miniszter egyenesen a varsói nagykövet hazarendelését követelte a miniszterelnöktől. Ennek indoklásával kapcsolatban úgy fogalmazott: „A lengyelek által elfogadott törvény súlyos, tagadja Lengyelország szerepét és felelősségét a zsidók elleni holokausztban.” Jair Lapid ellenzéki vezető egyenesen odáig ment, hogy a történelem kifehérítésével vádolta a lengyel törvényhozást, arra célozva, hogy zsidók százezreit gyilkolták meg anélkül, hogy német katonák jelen lettek volna. 

A vita szabadsága

Ezzel a véleménnyel ugyanakkor Efraim Zuroff, a jeruzsálemi Simon Wiesenthal Központ igazgatója sem ért egyet. Véleménye szerint Lapid megjegyzése egész egyszerűen történelmietlen. Ugyanakkor a történész azt is kifejezte, hogy a törvényt nem tartja jónak. Azzal egyetért, hogy a haláltáborokat ne nevezzék lengyelnek, a felelősség elhárításával viszont nem. A World Israel Newsnak adott interjúban kifejti, hogy nem támogatja a jogszabályt, mert az sokkal inkább szolgálja a jelenlegi lengyel kormánypárt történelemmagyarázatát, mint a valóság bemutatását. Hiszen a második világháború alatt, a balti államokhoz hasonlóan, a helyi rendőri erőket alárendelték a német hatóságoknak, és felhasználták a zsidók elleni erőszakban is. Ugyanakkor a nácik a lengyeleket is alsóbbrendűnek tartották, és mintegy hárommillió lengyel nemzetiségű embert gyilkoltak meg a második világháború során. Dr. Laurence Weinbaum, a Zsidó Világkongresszus keretében működő Izraeli Külügyi Kapcsolatok Intézete igazgatója is abból a szempontból tartja aggályosnak a törvényt, hogy az akadályozza, illetve állami ellenőrzés alá vonja a holokauszt kutatásának lengyel vonatkozású részeit. Mint mondta, így megszűrt anyagok kerülhetnek majd a közvélemény elé és az iskolai oktatásba. Weinbaum véleménye szerint az ilyesfajta cenzúra a kommunista diktatúrákra volt jellemző. Német részről siettek kifejteni, hogy Németország vállalja a teljes felelősséget a holokausztért, valamint a haláltáborok létrehozásáért és működtetéséért. Az amerikai külügyi szóvivő, Heather Nauert úgy nyilatkozott még a tervezet vitája során, hogy a törvény csorbíthatja a szólás és a történelmi vita szabadságát.

A lengyel törvényhozás megszavazta, Andrzej Duda államelnök pedig aláírta a törvénytervezetet. Így csupán az a kérdés merülhet fel, hogy milyen módon alkalmazzák majd a jogszabályt, és mit eredményez ez Lengyelország külkapcsolataiban. Minden-esetre a kavargó vélemények, amelyek jelentős része szintén nem mentes a túlzásoktól, két fontos kérdésre világítottak rá, amelyek minden olyan állam számára kihívást jelentenek, amelyek érintettek a holokausztban. Az egyik a kollektív felelősség kérdése: lehet-e egy nemzetet bűnösnek tartani azért, mert a területén, esetleg a közigazgatása vagy magánszemélyek tömegeinek támogatásával megtörtént a zsidók szinte teljes kiirtása? A másik ilyen kérdés, hogy egy nép lehet-e egyszerre áldozat és elkövető is. Ezeknek tisztázásához mindenképpen szükség van a szabad kutatásra és publikálásra, mert a tényeket csak így lehet tisztázni. A lengyel törvény körül kavargó vitában a következő hetek, hónapok hozhatják el a megnyugvást; tisztázó szándékát a reakciókra adott válaszában a lengyel kormány is kifejezte.

Olvasson tovább: