Kereső toggle

Ez nem az én József Attilám

Művészet és magánélet

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása
A rendhagyónak szánt előadás plakátja. Valóban az igazi József Attilát állítják a nézők elé?

Mondjad, Atikám! címmel megy a Pesti Színházban a fiatal, tehetséges színész, rendező, író Vecsei H. Miklós József Attila-estje, melyben a monodrámát egy személyben író és rendező Vecsei a 80 éve halott költő előtt tiszteleg.

Mint ahogy több, eddig megjelent kritika is hangsúlyozza, nem hagyományos előadóestről van szó, és nem is egyszerűen a költő életének bemutatásáról. Vecsei az általa elolvasott, áttanulmányozott több ezer oldalnyi vers, orvosi dokumentum, visszaemlékezés, tanulmány és monográfia felhasználásával megpróbálkozott az „igazi”, az ember József Attila bemutatásával, mégpedig úgy, hogy a költő bőrébe bújva egyes szám első személyben mondja el saját életét. Mégpedig végtelenül őszintén tárva föl a költő életének nagy vonalakban jól ismert tragikus eseményeit, elemeit: a családot elhagyó apát, a korán elveszített mamát, a rengeteg elutasítottságot, az életét végigkísérő anya- és szeretethiányt és szerelmi csalódásokat, majd pedig az egyre jobban eluralkodó betegséget.

Az egész darab, a rendezés és az előadás előtt is kétségtelenül kalapot kell emelni: színészileg óriási teljesítmény, a rendezés úgy modern, hogy nem válik hatásvadásszá, és Vecsei valóban döbbenetes átéléssel és profi alakítással vonja hatása alá a nézőt.

És mégis… Ahogy szó szerint az első perctől az utolsóig egy nyomorúságos, először főleg a szegénységtől, később a szeretethiánytól is egyre jobban szenvedő, egyre nyomorultabbá váló költő lényegében emberi ronccsá zsugorodik… Ahogy látszólag semmi egyéb nem tölti ki az életét, mint a szeretet, illetve a darab szövege alapján inkább a szexuális aktus utáni vágyakozás, melyet a gyerekkori, a szexualitással kapcsolatos idő előtti, ezért rombolóvá váló élmények alapoztak meg. Ahogy a néző szeme előtt kibontakozik és eluralkodik a költőn a betegség…

Ledöntött nagyság

Amikor az előadás végén föláll az ember és a gyomrában csömört érez, sajnálat, együttérzés és szomorúság tölti el, de egyben az az érzés is, hogy igazából ehhez nekem mi közöm van? Ez a József Attila nem a mi és még csak nem is az én József Attilám. Ne tessék félreérteni: nem arról van szó, hogy az embert kimozdították a komfortzónájából, és most haragszik, hogy hagyják békén, nem akarja az igazságot látni! Nem! Éppen ellenkezőleg! Aki ismeri József Attila költészetét, aki ismeri verseit, melyek valóban a világ és az emberi élet mérhetetlen mélységeit tárják fel, és fogalmazzák meg a megfogalmazhatatlant, az tudja, hogy aki ezeket a sorokat leírta, annak volt emberi méltósága, volt a személyiségében erő, és nem utolsó sorban igenis kellett, hogy legyenek az életében boldog pillanatok.

„Ebben a megváltott világban

egy pillanatom nem volt nemes;

sem langyos, édes, kellemes,

mint disznónak a pocsolyában”

– írja ugyan a költő, de hát ki nem tudja, hogy az ilyen sorok az adott hosszabb vagy rövidebb életszakasz sommás megállapításai? Ha ez igaz lenne, akkor nem születhettek volna meg fennkölt, könnyed és humoros sorai sem.

A következtetés, amit érezhetünk a darab végén, hogy hát tényleg, itt volt ez a zseni, akinek a sorsa végzetszerűen haladt a kikerülhetetlen befejezés, az öngyilkosság felé. De nem szabad elhinnünk, hogy ez így igaz. Az embernek mindig vannak választási lehetőségei. Ez ember mivoltából fakad, akiben pontosan így jelenik meg az istenképűség, amit azonban napjainkban nagy divat figyelmen kívül hagyni. Ezzel a megállapítással nem vádolni akarjuk a költőt, sokkal inkább felemelni, jelezni, hogy elsősorban éppen költészetével sikeresen vette fel a küzdelmet a sorsát megnyomorító erőkkel szemben. „Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe beléfogóznom” – írja Szürkület című versében. Mint ahogy Radnóti is a hexameterekbe kapaszkodott a haláltáborban…

Az ember gyengeségeinek, elesettségének leleplezése, a nálunk nagyobbnak a sárba való lerántása mindig is örömöt okozott sokaknak. Félreértés ne essék, a Mondjad, Atikám! nem ilyen hátsó szándékkal készült, és nem is ilyen durva módon hat. Mégis lerántja a költő-zsenit mindenféle magaslatról, és nem látunk belőle mást, mint a megrendítően sajnálatra méltó áldozatot.

Apropó, áldozat: Asperján György Fogadj szívedbe című életregényéből átvéve, Vecsei stációkra osztja az életanyagot, minden résznél kivetítve a Jézus kereszthalálának egyes szakaszaira való utalást, ezzel Jézus Krisztus keresztre feszíttetésével állítva párhuzamba a költő életét. Szenvedéstörténet és szenvedéstörténet között azonban különbség van. A „nagybetűs” szenvedéstörténet, Jézus Krisztusé, ugyanis üdvtörténeti jelentőségű. Ő az emberiség bűneiért halt meg. A „drága Attila” (Radnóti) azonban, akármennyire szeretjük, akármekkora költő is volt, még saját magát se tudta megváltani szegény, nemhogy másokat.

Az előadás tehát „lecsupaszítja, és elborzasztóan nyers őszinteséggel tárja elénk a talán mindenki fejében egységesen élő József Attila alakban megbúvó igaz József Attilát” – állítja Vecsei előadásáról az egyik kritikában Jasinka Ádám. De valóban az igazit? 

Vecsei H. Miklós

Ne gondoljuk, hogy ha kiteregetjük, nem a város (J. A.), hanem a költő minden szennyesét, tudatalattijának legkínosabb, legnyersebb tartalmait, akkor közelebb kerülünk igazi valójához! Vagy tényleg azt gondoljuk, hogy az ember legrosszabb énje a valódi énje? Mert egyre inkább divattá, sőt erénnyé válik a magánéletet, sőt a régebben szégyennek tartott dolgokat a nyilvánosság elé tárni. Akkor ezzel felfedeztük az ember igazi lényegét? Jobban értjük őt, ha megmutatjuk legalantasabb vágyait? Vagy talán felfedeztük a spanyol viaszt azzal, hogy a zseni is esendő ember?

Tudom, nem először vetődik fel ez a kérdés, volt már vita például arról, a nyilvánosságra tartozik-e egyáltalán József Attila Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben című, szabad asszociációkra épülő írása, mely eljárás a pszichoanalízis módszereként használatos. Kérdéseket gerjesztettek Nyáry Krisztián: Így szerettek ők I., II. című kötetei is, melyek híres írók és költők szerelmi életéről tartalmaznak eddig többnyire ismeretlen részleteket. Nyáry Krisztián egyébként arra biztatja olvasóit, hogy fedezzék fel maguknak az általa tárgyalt szerzők nagy műveit is. Tehát könyvével saját bevallása szerint magasztosabb célja van. Csakhogy valószínűleg naivitás, ha elhisszük, hogy a magánéletükbe való „bekukkolás” következménye az lesz, hogy az olvasók leveszik a polcról (ha van otthon még könyve valakinek egyáltalán) az író, költő műveit.

Önálló életre kelt alkotás

„Az irodalmi műveket – általában a művészetet – nem lehet pusztán a szerzői életrajzok alapján értelmezni; sőt a műélvezőt gyakran félrevezetik az életrajzi tények. De nem tudjuk kirekeszteni mindazt, amit az alkotóról tudunk, és minél több értesülésünk van a mű keletkezési körülményeiről, a korról, a szokásokról, annál árnyaltabban, annál összetettebben látjuk a művet magát is” – jegyzi meg Kálmán C. György irodalomtörténész Nyáry könyvei kapcsán. A művészi alkotás pont attól az, ami, hogy önálló életre kel, elválik alkotójától és konkrét keletkezési körülményeitől, mert valami olyat fogalmazott meg, ami vagy igazán fontosat mond az emberi életről, vagy/és olyan gyönyörűen, meglepően, újszerűen, ahogy még sose hallottuk. És ehhez az életrajzi tények bizonyos mértékű ismerete még hozzá tud tenni. Frappánsan fogalmaz Cserhalmi Imre, Anna Pasternak: Lara, Zsivago doktor eltitkolt szerelme című könyvéről írt kritikájában a másik oldalról is: „A mű él tovább, nem az alkotója, akinek a konkrét sorsa már csak legfeljebb a mű fényében-árnyékában érdekes. Akit például Ady Endre költészetétől távol tart, hogy a költő alkoholista és nemi beteg volt (és akadnak ilyenek), az talán nem is érdemli meg, hogy ennek a zsenialitásnak az értékeivel gazdagodjék.”

Nem arról van szó tehát, hogy ne kéne tudnunk bizonyos, éppenséggel dehonesztáló, de jellemző tényeket egy-egy híres alkotóról. Nem arról van szó, hogy titkolózni vagy pláne bármit is meghamisítani vagy megszépíteni kellene, de értsük meg, hogy az alkotás, az életmű nem azonosítható az alkotó magánéletével! És egy bizonyos szint után nem többet fogunk róla tudni, hanem kevesebbet. Ha túl közel megyünk egy festményhez, a képből textilanyag és festékfolt lesz, ha beledugjuk a fejünket a trombitába, nem fogjuk élvezni a szimfóniát, ha a filmen a kamera túl közeli képet mutat, akkor nem a szereplő arckifejezését fogjuk látni és értelmezni, hanem a pattanásait.

A vers részben őszinte és inspirált, részben tudatos és szerkesztett. Természetes, hogy a versekből összeálló költőkép nem egészen azonos a hús-vér emberrel. De a versben nem is az a fontos, hanem az, amit ma nekem magamról, az emberről, a világról mond. Ha már csak a szerzőjéről tud mondani valamit, akkor mit sem ér, mondhatni kukába vele!

Úgyhogy nekem ne mutassák be egy nagy tehetség, egy zseni magándémonait, nem vagyok kíváncsi rá! Hagyják meg, hogy azt vehessem át tőle, amit ő maga is közölni, átadni akart nekem. Attól pedig ne féltsük gyermekeinket, fiataljainkat, hogy túlságosan idealizált képet alkotnak nemzeti nagyjainkról, melyet pontosítani, árnyalni kell, mert leginkább semmilyen képet sem alkotnak róluk, s értékvesztett világukban a nagyság, a minőségi alkotás önmagában sajnos nem vált ki tiszteletet. Inkább a művek, az alkotások dekódolását tanítsuk meg nekik, hogy megértsék azt az üzenetet, amit ezekbe a palackpostákba rejtve dobtak a víz színére szerzőik, hogy az emberi lét legfontosabb üzenetei eljussanak tőlük távolabbi korokba is.

Olvasson tovább: