Sokan ma is hasonlótól tartanak, hiszen nem csak a nácizmus képes leuralni, majd fizikailag is bekebelezni földrészünket. A párhuzam igencsak vélelmezhető, és ma már nem is kell hozzá „klasszikus” háború. Az életrajzi filmeknek (Lincoln, A bukás stb.) többnyire van átvitt értelme is – meglehet ezt már a néző „érzi bele”. Amúgy ez többnyire az igényesebb alkotások sorsa, az értelmezés jogát pedig nem lehet elvitatni a műélvezőtől…
Sejtjük persze, hogy egy „Anglia arcai”-hoz sorolható jelentős brand, vagyis maga Churchill személyiségének bemutatása volt a film igazi célja, mégpedig élete nehéz napjaiban, kormányfősége kezdetén. Az életrajzi filmekben manapság az a trend, hogy az egész életút epizódokban történő „kilistázása” helyett inkább az adott nagyság egyetlen, rövidebb életszakaszát ragadják meg, és fejtik ki bővebben.
A Büszkeség és balítélet, majd az Anna Karenina nem is rossz feldolgozásait jegyző Joe Wright filmjében a parlamenti és kormányon belüli csatározásoké a főszerep. Emellett a kicsit bogaras öregúr (kinevezésekor 66 éves) különféle manírjainak bemutatása is nagy hangsúlyt kap, nem olcsó, de azért közönségbarát módon. Értve ez alatt például a fürdőkádból kikiabálva levelet diktáló, a komfortos mellékhelyiségből Roosevelt elnöknek telefonáló államférfi mosolyra fakasztó jeleneteit. Máskor viszont kiállhatatlan, zsémbes öregúrrá válik az elképesztően jól „kimaszkolt” Gary Oldman. Nem könnyű történelmi alak arcát hitelesíteni, de ez a szereparc fényévekkel megelőzi Sztálin szobormerev álarc-arcát, amit annakidején Robert Duvallra applikáltak.
2018. 02.02. (XXII/5)
