Kereső toggle

A legsötétebb óra

Churchill magányos háborúja

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Gary Oldman élete alakítását nyújtja A legsötétebb óra című moziban a legendás angol miniszterelnök szerepében. Kérdés, hogy a film képes-e arra, hogy megértesse a nézővel: Európa tényleg majdnem elbukott egy eszme miatt, ami lábbal tiporta az öreg kontinens gyökereit jelentő zsidó–keresztény civilizációt.

Sokan ma is hasonlótól tartanak, hiszen nem csak a nácizmus képes leuralni, majd fizikailag is bekebelezni földrészünket. A párhuzam igencsak vélelmezhető, és ma már nem is kell hozzá „klasszikus” háború. Az életrajzi filmeknek (Lincoln, A bukás stb.) többnyire van átvitt értelme is – meglehet ezt már a néző „érzi bele”. Amúgy ez többnyire az igényesebb alkotások sorsa, az értelmezés jogát pedig nem lehet elvitatni a műélvezőtől…

Sejtjük persze, hogy egy „Anglia arcai”-hoz sorolható jelentős brand, vagyis maga Churchill személyiségének bemutatása volt a film igazi célja, mégpedig élete nehéz napjaiban, kormányfősége kezdetén. Az életrajzi filmekben manapság az a trend, hogy az egész életút epizódokban történő „kilistázása” helyett inkább az adott nagyság egyetlen, rövidebb életszakaszát ragadják meg, és fejtik ki bővebben.

A Büszkeség és balítélet, majd az Anna Karenina nem is rossz feldolgozásait jegyző Joe Wright filmjében a parlamenti és kormányon belüli csatározásoké a főszerep. Emellett a kicsit bogaras öregúr (kinevezésekor 66 éves) különféle manírjainak bemutatása is nagy hangsúlyt kap, nem olcsó, de azért közönségbarát módon. Értve ez alatt például a fürdőkádból kikiabálva levelet diktáló, a komfortos mellékhelyiségből Roosevelt elnöknek telefonáló államférfi mosolyra fakasztó jeleneteit. Máskor viszont kiállhatatlan, zsémbes öregúrrá válik az elképesztően jól „kimaszkolt” Gary Oldman. Nem könnyű történelmi alak arcát hitelesíteni, de ez a szereparc fényévekkel megelőzi Sztálin szobormerev álarc-arcát, amit annakidején Robert Duvallra applikáltak.

Nem véletlen, hogy még mindig a főszereplőről beszélünk. Ilyen film ez, a főhős mindent visz. Anglia pár utcaképben és néhány madártávlatból fényképezett (animált?) pillanatban tűnik csak fel, tán jelezve, hogy azokban a napokban a köznapi figurák és vezetőik (szuperhős egy sincs köztük) akaratukon kívül lettek világtörténelmi alakokká egy nagy „terepasztalon” rövid, ám annál fontosabb időre.

Churchill pályafutása közel sem volt diadalmas menetelés. Ahogy a filmben többször is a képébe vágják, kényszerű kinevezéséig már több katonai kudarc „ráragadt”, s a nehéz órákban többnyire hektikus döntéseket hozott, valamint jópárszor ellentmondásokba keveredett. Mindennek vektora azonban ezekben a vészterhes időkben helyes irányba mutatott. Rágondolni is rossz, mi lett volna Európával, ha kiegyezik Hitlerrel (aki nem akarta megszállni Angliát, „csupán” a kontinenstől távol tartani). A békét, legyen az akár megalázó, többen is szorgalmazták, a lemondott Chamberlain exminiszterelnök mellett például Halifax vikomt – ez utóbbit egyenest shakespeare-i cselszövőként látjuk Churchill kormányában, belülről áskálódva. S ha a filmben nincs is szuperhős (ami jó), negatív ellenpólus igen: ez ő. Ezért a többiekéhez képest kicsit egysíkú a figurája. Jut eszünkbe, némi történelmi előismeret nélkül ez a film kevéssé érthető, bár ezt picit kipótolhatja a nyáron bemutatott Dunkirk, amelyet szintén Oscar-díjra jelöltek. Az ott részletezett Dinamó-h hadművelet, vagyis a francia partokon rekedt több százezer angol katona kimenekítése Churchill első nagy húzása volt. Ekkor máris alkalmaz némi unortodoxiát, civil bárkák, yachtok sokaságát indíttatja a túlpartra a „fiúk” kimenekítésére. Később sem logikus lapokat játszik ki. A mélyponton, amikor egész környezete Hitlerrel, a szörnyeteggel való tárgyalásra sürgeti, hirtelen ötlettel a nép közé vegyül (előtte még soha nem ült metrón), majd visszatér a karót nyelt lordok világába, és új lendületre kap. A jelenet kissé patetikus, de szívmelengető – még ha esetleg nem is igaz. Nemcsak a „nép” mellékszereplő a filmben, maga a király is az, akit VI. Györgynek senki nem szólít, inkább Bertie-nek.

S hogy mi valójában Churchill sikerének a titka? Iszákos volt és nikotinfüggő, inkább a brit kultúrfölényben, mint Istenben bízott. Minimum annyira volt „elefánt a porcelánboltban”, mint ma Trump elnök. Sokszor makacs bulldogként ábrázolták a lapokban, teljes joggal. De mégis, Angliát és nem mellékesen Európát ez az inkább a szívre, mint a józan észre hallgató, a gonoszságnak morális alapon ellenszegülő, akkor is kisebbségi magatartás mentette meg. Vannak hősök, akik egyetlen felülről kiválasztott időpontban nyújtanak rendkívülit. Se előtte, se utána, csak éppen akkor és ott. Ez a keménykalapos, sétapálcás, megállás nélkül szivarozó, túlsúlyos angol főrend történetesen ilyen volt, s ezt a film jól hitelesíti. Nem félt ellenszegülni a közhangulatnak akkor sem, ha hosszú napokig egyáltalán nem érezte a támogató többség biztonságát a háta mögött. Kétségeskedett ugyan, ki ne tenné a helyében, de nem esett kétségbe. Mindannyiunk nagy örömére.

Olvasson tovább: