Kereső toggle

Székely autonómia, román néplélek

Miért nem szűnik a magyarellenes hisztéria?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Akasztással fenyegette meg a székely autonómia híveit Mihai Tudose. Bár a miniszterelnök azóta távozott (nem emiatt), felvetődik a kérdés, hogy közel száz évvel az Erdéllyel való egyesülés után miért vált ki ekkora hisztériát az autonómia felemlegetése, miközben azt Románia többször megígérte és egyszer rövid időre meg is adta a székelyeknek.

Aromán miniszterelnök azzal indokolta otromba kijelentését, hogy Románia egységes nemzetállam. Ez a politikai rögeszme milliók életét keserítette az elmúlt közel száz évben, ráadásul akkor sem volt igaz, amikor majd százötven éve létrejött a „legtisztább” Románia. A mindenkori román vezetés – tisztelet a nagyon kevés kivételnek – sokat tett az etnikai homogenitás kialakításáért: lakosságcserével szabadult meg a bukovinai németektől, a dobrudzsai bolgároktól, Izrael megalakulását követően négy év alatt távozott a zsidóság túlnyomó része (a maradék húsz évvel később), a nyolcvanas években pedig fejpénzért adta el a romániai szászokat. Néhány évtized alatt a hatalom gyakorlatilag megszabadult a teljes német ajkú lakosságtól és

a teljes zsidóságtól: kettő-null az egységes nemzetállam javára. A kulturális – és a gazdasági! – veszteség viszont felbecsülhetetlen, ennek köszönhető, hogy kulturális és szellemi értelemben Nagy-Románia maradt az, ami az Ókirályság volt: egy tőről metszett balkáni ország.

Egységes nemzetállam, avagy hogyan lőjük magunkat lábon

Az 1859-ben a Moldovai és a Havasalföldi fejedelemség egyesítésével létrehozott Romániában túlnyomórészt – több mint 90 százalékban – románok éltek, ennek ellenére már az Ókirályság is nagyon diverz volt etnikailag. Dobrudzsában nagy számban éltek törökök, tatárok és bolgárok, ebben az országrészben a román lakosság sokáig kisebbségben élt. Az országban jelentős arányban voltak németek, zsidók, ukránok, a fővárosban még olaszok, franciák is. A román elit túlnyomó része kezdetben – a bojárság és a formálódó polgárság – görög származású volt, és míg a falvak lakossága gyakorlatilag teljes mértékben román származású és ortodox vallású, a városi lakosság több mint harminc százaléka nem román volt. Ennek legeklatánsabb példája a moldovai városi lakosság megoszlása, itt ugyanis nagy létszámú zsidóság élt. A legfontosabb nagyvárosokban, mint például Jászvásáron (románul Iasi) a zsidóság többségben volt. 

Román közigazgatási beosztás 1952 és 1956 között. A magyar autonómia kisebb változtatásokkal 1966-ig létezett.
Lucian Boia román történész Románia elrománosodása című könyvében megjegyzi, hogy 1900-ban Románia még a második helyen állt Európában az országban letelepedett idegen lakosság arányát tekintve. Ekkor 1000 lakosra 79 külföldi jutott; az első Svájc volt 115 külföldivel, miközben Magyarországon 13 külföldi élt 1000 lakosonként. Erdély, Besszarábia és Bukovina Romániához csatolásakor további nagy létszámú kisebbségek jelentek meg Romániában, etnikai homogenitásról tehát még nehezebb beszélni.

Az egységes nemzetállam iránti igény Nagy-Románia megalakulásakor vált tehát elementáris igénnyé. Az Erdéllyel való egyesülést követően ugyanis máig tartó törésvonal alakult ki a románságon belül is. Az erdélyi románság ugyanis mindig sokkal inkább tartozott Közép-Európához, míg az Ókirálysághoz tartozó nemzetrész a Balkán része volt. Ennek az egyik meghatározó oka az volt, hogy Erdély több mint két évszázaddal korábban felszabadult a török uralom alól, mint az 1877–78-as orosz–román–török háborút követően függetlenné vált Románia. Ahogyan Magyarország számára, a török uralom Románia esetében is évszázados lemaradást okozott. Az erdélyi és a királyságbeli románság között tehát továbbra is fennmaradt a különbség, az erdélyi román politikusok szerették is magukat megkülönböztetni a központtól. A második világháború előtt Iuliu Maniu erdélyi parasztpárti politikus II. Károly királynak írt levelében nehezményezte, hogy az Erdéllyel kapcsolatos döntéseket Bukarestben hozzák meg, az önkormányzatiság bárminemű igénye nélkül. Ez a töréspont máig tartó: erdélyi származású politikusok nehezen kerülnek a hatalom csúcsára. Ebben történt fontos változás Klaus Johannis elnök megválasztásakor, aki nemcsak erdélyi, de szászként kisebbségi származású is. Ez komoly siker, de legyünk őszinték, ha Johannis magyar lenne, nem választották volna meg.

Az egységes nemzetállam megteremtése iránti törekvés részben akár érthető is lenne, ám nem racionális: az 1918-as egyesülést követően a nemzetformáló lakosság részben jogosan érezhette úgy, hogy a létszámbeli fölény ellenére még sem birtokolja saját országát, a fontosabb pozíciókban, szakmákban, az elitben ugyanis zsidók, németek, magyarok voltak. 1923-ban azonban az alkotmányban rögzítették, hogy Románia egységes nemzetállam, és megkezdődött ennek gyakorlati megvalósítása – a legváltozatosabb módszerekkel, amelyek többségében nem volt köszönet. Perverz módon az egységes nemzetállamért a legtöbbet  Nicolae Ceauşescu tette, aki a hatalmon töltött huszonöt éve alatt megszabadult a teljes szász közösségtől, akiket ha nem is kilóra, de fejpénzért adott el a Német Szövetségi Köztársaságnak; elüldözött több mint félmillió magyart; eladta a maradék zsidóságot – aki pedig ennek megpróbált ellenállni, azt ledarálta a rendszer.

gyulafehérvári román nemzetgyűlés. Szabadságot ígértek a magyaroknak (is).
Az aranykorszakról álmodozó (Az aranykorszak – ez volt egyik könyvének a címe) kondukátor végül a rögtönítélő bíróságtól elnyerte méltó büntetését. Egy-két filozófus fejtegette csak később, hogy az eljárás jogilag nem volt helyes. A meggyilkoltak hozzátartozói, az elüldözöttek és meghurcoltak százezrei egyetértettek a statáriális ítélkezéssel, Ceauşescu módszerei és politikája ugyanis összehasonlíthatatlan bármelyik kelet-európai diktátor tevékenységével, a ma élő európai vezetőkkel való összevetése pedig teljesen értelmetlen. Ceauşescu ugyan eltűnt a történelem szemétdombján – ahova való volt –, de tevékenysége beleégett a szívekbe és a lelkekbe. A Ceauşescu-korszakban felnőtt generációk elhitték a dák-római eredet sohasem bizonyított mítoszát, azt, hogy a román vajdaságok akadályozták meg, hogy a törökök elfoglalják Európát, mint ahogyan azt is, hogy Hunyadi János jó román hazafi volt, fia, Mátyás király pedig Magyarország román királya. A Ceauşescu által követett politika pedig harminc évvel kivégzését követően is kiirthatatlan a bukaresti politikusok gondolkodásmódjából. Ennek kiváló példája az azóta megbukott Mihai Tudose, aki hűséges Ceauşescu-tanítványként kíván leszámolni a magyar autonómiával.

Nyelvében él a nemzet

A Széchenyi Istvánnak tulajdonított szállóige jelentőségét a román politikusok is hamar felismerték, de leginkább fordítva kívánták használni, abban bízva, hogy ha ellehetetlenítik a kisebbségek nyelvhasználatát, akkor ez az asszimilálódásukhoz fog vezetni. Ennek megfelelően az elmúlt száz évben a román központi hatalom számos eszközzel akarta megakadályozni például azt, hogy a kisebbségek saját nyelvükön tanulhassanak. A két háború között alkalmazott legnagyobb trükk, hogy azok számára engedélyezték mondjuk a magyar nyelven való tanulást, akik a magyar etnikumhoz tartoztak. Lucian Boia fentebb idézett könyvében megemlíti, hogy a nagyváradi Emanuil Gojdu líceumban az összes zsidó diák csak a román tagozatra járhatott annak ellenére, hogy magyar anyanyelvűek voltak. A hivatalos nézet szerint nem tartoztak a magyarsághoz, tehát nem tanulhattak magyar nyelven, csak románul. Ez vonatkozott a bukovinai német nyelvű zsidókra is. A két háború között a „bedarálás” nemcsak a magyarokat vagy a zsidókat érintette, hanem a besszarábiai oroszokat is. Az oktatási minisztérium például 1923-ban úgy rendelkezett, hogy a besszarábiai orosz diákok oktatása során „egyetlen tanító, tanár, bármilyen kategóriájú oktató sem használhatja majd az orosz nyelvet, hanem csakis román nyelven ismertetheti a leckéket a diákokkal, akikkel románul kell beszélgetnie, mint ahogyan románul kell beszélgetnie a tanári szobában is, továbbá az iskola egész területén”. Ennek a „csodamódszernek” a különböző verzióit a nyolcvanas években bevetették a magyar diákokkal szemben. Emlékszem a megrökönyödésre, amikor bejött a rendelet, hogy a magyar diákok osztályfőnöki órákon és a szünetekben is csak románul beszélgethetnek majd. Nem tudtuk elképzelni, hogy ezt hogyan lehet a gyakorlatban megvalósítani, hiszen romántudásunk nem állt azon a szinten. A kötelezően román nyelven tanult földrajz- és történelemórák megtették hatásukat. A kisebbségi lét egyik legviccesebb élménye az volt, amikor a kolozsvári állomás jegypénztáránál egy moldovai (tehát az Ókirályság területéről való) kiskatona megkért, hogy fordítsak neki a jegypénztárnál, túl gyors volt neki az erdélyi román nyelv. Elnyomott kisebbségiként ironikus volt románról románra tolmácsolni egy regáti és egy erdélyi román számára. 

Az anyanyelv használatának akadályozása száz éve néha írott, de többnyire íratlan szabálya a román politikának, így egy véget nem érő harc annak az elérése, hogy a magyar diákok magyar nyelven tanuljanak tovább.

A ceauşescui örökségnek köszönhetően az elfogadó vagy kozmopolitább román ismerősök számára sem mindig magától értetődő, hogy a magyar diákok miért akarnak magyar egyetemre járni. „Nem jobb nektek, ha az egyetemen megtanuljátok a román szakmai nyelvet? Jobban tudtok majd érvényesülni a munkaerőpiacon” – hallottam sokszor. Ez a gondolkodásmód a Ceaşescu-éra alatt nagyon elterjedt Erdélyben, sok szülő már a középiskolában is román nyelvű tagozatra íratta be gyermekeit, hogy biztosítsa érvényesülésüket. A hatalom azonban nem bízott semmit a véletlenre: a végzett magyar diákoknak az egyetem után szándékosan román nyelvű régiókban biztosított állást, azt remélve – nem teljesen alaptalanul –, hogy családot alapítanak, és a régióban maradnak.

Autonómia: az ördögtől való?

Román–török ütközet a grivicai csatában 1877-ben. Románia két évszázaddal később szabadult fel az ottomán elnyomás alól, mint Erdély.
Az autonómia kérdése a románság túlnyomó részében zsigeri ellenkezést vált ki – ami nem csoda a fentebb említett évszázados románosító politikát tekintve – ebben valamilyen magyar trükköt sejtenek. „Nehezen érthető, hogy sok román még mindig Erdély jövője miatt aggódik. Számukra a magyarok minden apró rezdülése gyanús és potenciálisan veszélyes… A magyarok elvesztették az Erdélyért vívott küzdelmet, egyetlen jelenlegi kezdeményezésük sem tekinthető az Erdély visszafoglalására indított offenzívaként” – írja Lucian Boia fentebb idézett könyvében. Valentin Stan történész pedig a YouTube-on is megtekinthető előadásában igen szórakoztatóan fejti ki, hogy a székelyeknek jár a területi autonómia, mivel ezt Románia megígérte és alá is írta az első világháborút követő békeszerződésben. „Ez volt az ára, emberek, hogy megkapjuk Erdélyt” – fogalmazott a történész. A hisztéria abból a szempontból sem érthető, hogy 1953 és 1966 között létezett székely autonómia, ami Maros, Kovászna és Hargita megyét foglalta magába.

A Magyar Autonóm Tartománynak nevezett és szovjet mintára létrehozott régióban a magyarok többek között anyanyelven intézhették közügyeiket. Az autonómiának a Ceauşescu hatalomba lépését követő területi közigazgatási felosztás vetett véget. 

A hatalomban levők hisztériája két dolognak köszönhető: egyrészt az egységes nemzetállamba vetett rendíthetetlen hit; másrészt ott motoszkál a fejekben az attól való félelem is, hogy mi történik akkor, ha esetleg nem csak a magyarok követelnének autonómiát, és nem csupán három megyének, hanem mondjuk az erdélyi románság egész Erdélynek. Románia ugyanis megérett a decentralizációra, és Erdély-szerte évtizedek óta téma egy gazdasági autonómia az egész régió számára. Nemcsak magyar, hanem román politikusokat is zavar az a helyzet, hogy míg Erdély a román GDP mintegy 60 százalékát adja, közel sem annyit kap vissza a központi költségvetésből. A gazdasági autonómia megteremtését, egyben a decentralizációs folyamatot is megakadályozta azonban az attól való félelem, hogy ez kedvező lesz a magyaroknak.

Olvasson tovább: