Kereső toggle

Egy diktátor végnapjai - Mugabe országát adta a hatalomért

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Engem csak Isten távolíthat el a hatalomból” – jelentette ki egy ízben a 37 éves uralma után a héten lemondatott Robert Gabriel Mugabe. Zimbabwe 93 éves elnöke nem a katasztrofális, marxista–rasszista gazdaságpolitikája, hanem felesége hatalmi ambíciói miatt bukott meg.

Nemzeti hős, aki kiharcolta az ország függetlenségét, magasan képzett kiváló vezető – Zimbabwében sokan a legválságosabb időkben is így tekintettek Mugabe elnökre. Ma már viszont egyre többen vannak azok, akik szerint a ravasz politikus nem több mint egy afrikai diktátor karikatúrája, aki egy egész országot tett tönkre azért, hogy hatalmát megőrizhesse.

Jezsuiták, marxizmus

Robert Gabriel Mugabe 1924 februárjában született, alig néhány hónappal azt követően, hogy hazája – akkori nevén Dél-Rodézia – hivatalosan is brit gyarmaturalom alá került. Ácsként dolgozó apját korán elveszítette – a családfő egy dél-afrikai jezsuita misszióhoz ment dolgozni, de rejtélyes módon soha nem tért haza. Robertet és három testvérét így anyjuk egyedül nevelte fel. A helyi jezsuita iskola igazgatója pártfogásába vette a tanárai által „okos fiúként” jellemzett Mugabét, és arra tanította, hogy mindenkit egyenlő bánásmód illet meg, és hogy mennyire fontos az oktatás ahhoz, hogy az emberek a bennük rejlő képességeket hasznosítani tudják. A tehetséges diák nem is tétlenkedett: 1951-ben Dél-Afrikában diplomázott történelemből és angol irodalomból, amelyhez később közgazdaságtudományi diplomát is szerzett. Ghánában egy katolikus főiskolán tanítva ismerkedett meg első feleségével, Sarah Hayfronntal, akivel 1961-ben házasodtak össze. Ekkoriban már marxistaként határozta meg magát és támogatta a ghánai kormányt, hogy minél szélesebb társadalmi rétegek számára tegyék elérhetővé az oktatást.

1960-ban menyasszonyával szülővárosába hazalátogatva egy nagyon megváltozott Rodéziában találta magát: a brit birodalomról levált országban a kizárólag a fehér kisebbséget képviselő kormány fekete családok tízezreit telepítette ki, a fehér népesség pedig erőteljes növekedésnek indult. Sorozatosak voltak a tüntetések a többségi feketék jogainak korlátozása miatt. Mugabe maga is felszólalt egy, a fővárosban, Harare-ben rendezett demonstráción, amelyen több ezren tiltakoztak az ellenzéki vezetők letartóztatása miatt. Mugabe a hatóságtól fenyegetve arról szónokolt, hogy Ghána hogyan vált függetlenné – a marxizmus segítségével.

Néhány héttel később a Nemzeti Demokrata Párt (National Democratic Party – NDP) titkárává választották, és egyből munkához is látott: ghánai mintára létrehozott egy militáns ifjúsági szervezetet, amely az ország „fekete függetlenségét” hirdette. Bár az NDP-t a kormány betiltotta, támogatói egy új mozgalmat alapítottak Zimbabwei Afrikai Népi Unió (Zimbabwe African People’s Union – ZAPU) néven, amelynek vezetője, Joshua Nkomo már az ENSZ-ben lobbizhatott a többségi uralom mellett. A politikai szerepére rátalált Mugabe azonban egyre türelmetlenebb volt, és 1961-ben belengette a gerillaháború elindítását. Állítólag egy rendőrnek is szemébe mondta: „Elfoglaljuk ezt az országot, és nem egyezünk ki ezzel a hülyeséggel.”

Két évvel később Mugabe Nkomo korábbi követőivel közösen új pártot alapított Zimbabwei Afrikai Nemzeti Unió (Zimbabwe African National Union - ZANU) néven. Mugabét még abban az évben letartóztatták, számára tizenegy év börtön következett. Célját azonban nem adta fel, a rácsok mögül is irányította a brit uralom elleni gerillaakciókat.

Harc a fehérek ellen

1974-ben Ian Smith miniszterelnök az enyhülés jeleként elengedte Mugabét a szomszédos Zambiába egy konferenciára – ám a gerillavezér visszaszökött hazájába, és ezzel kezdetét vette az évtized végéig tartó gerillaháború. 1980-ra Rodézia kormánya átadta a hatalmat a fekete többség képviselőinek. Kikiáltották a Zimbabwei Köztársaságot, amelynek első miniszterelnöke – vitatott körülmények között – Mugabe lett, aki régi riválisával, Nkomóval szemben indult a hatalom megszerzéséért. Sikerét 1985-ben is megismételte. A két párt támogatói között rendszeresek voltak a véres, sok ezer áldozattal járó összetűzések. Mugabe nem volt rest visszanyúlni a függetlenségért vívott háború gerilla – és egyben marxista – hagyományaihoz: észak-koreai támogatással létrehozta az Ötödik Brigád nevű fegyveres szervezetet, amelynek számláján leszámolások, kivégzések, merényletek sora éktelenkedik.

A miniszterelnök emberei még misszionáriusok egy csoportját is megölték. Végül az Ötödik Brigád – és a több ezer civil áldozat – Nkomót is meggyőzte a kiegyezés szükségességéről: belőle miniszter lett, Mugabe pedig immár elnökként gyakorolhatta tovább uralmát.

A következő években a gazdaság némi növekedésnek indult, és megvalósult az ország elmúlt négy évtizedének talán egyetlen pozitív politikai programja: iskolák és kórházak épültek, így egyre több szegény család számára váltak elérhetővé az oktatás és az egészségügyi szolgáltatások. Afrikán belül a mai napig Zimbabwében a legmagasabb – 89 százalék – az írni-olvasni tudók aránya.     

Mugabe azonban nem tudott szabadulni a marxista politikai világnézettől: továbbra is fennen hirdette, hogy a hazafias szocialista erőknek a két főgonosz ellen kell harcolniuk: a kolonializmus és a kapitalizmus ellen. Meggyőződése volt, hogy az ország felemelkedésének kulcsa, hogy a fehéreket megfosszák a földtulajdontól, és az újraosztással a fekete családokat hozzák helyzetbe. Az időközben kiújuló gazdasági bajok – tömeges munkanélküliség, elszegényedés, infláció – miatt pedig értelemszerűen a nyugati kormányokat hibáztatta, mondván, bosszúból el akarják őt távolítani a hatalomból.

Miután az ezredfordulón pártja elveszítette kétharmados többségét, csúcsra járatta a fehérellenes politikát, elkezdődött a még „idegen” kézben lévő földek elfoglalása. Bár a politikai haszon nem maradt el, az elnök ezzel végképp eltörte az ország gazdaságának gerincét, hiszen az új földtulajdonosok – akik jórészt nem szegény családok, hanem Mugabe politikai csatlósai voltak – híján voltak a földműveléshez szükséges szakértelemnek. Ráadásul ezzel teljesen elvágta Zimbabwét a nyugati országok befektetéseitől és segélyeitől is.   

Ezek után már nem a durva gazdasági mélyrepülés volt a meglepetés, hanem az, hogy az elnök továbbra is meg tudta őrizni a hatalmát. Mugabe egyik híres mondata szerint egy ország nem mehet csődbe. Úgy tűnik, mintha elméletét saját maga akarta volna letesztelni: 2008-ra Zimbabwe a világ leggyorsabban zsugorodó gazdasága lett, az infláció pedig 231 millió százalékosra nőtt. Az ugyanebben az évben tartott választásokon riválisa, Morgan Tsvangirai az első fordulóban legyőzte Mugabét, ám a választási bizottság szerint második fordulót kellett kiírni. Az elnök a bevált recepthez nyúlt: saját milíciája erőszakot és gyilkolást szabadított az ellenzékre, mire Tsvangirai – támogatói életét féltve – visszalépett. Mugabe gesztusként megtette őt miniszterelnöknek, ám ez is a játszma része volt: a rivális neve a következő, 2013-as választásokra a korrupt hatalommal való együttműködésben úgy megkopott, hogy az elnök könnyűszerrel újrázhatott.

Családban maradt volna

Bár sokan már arra számítottak, hogy a mostani lesz az utolsó ciklusa – ha másért nem, életkorából fakadóan –, Mugabe kijelentette, hogy indulni akar a jövő évi elnökválasztáson. Erre azonban már nem kerül sor, és ezt az elemzők szerint leginkább második feleségének, Grace-nek köszönheti.

A magát katolikusnak valló Mugabe 1987-ben viszonyt kezdett egy nála négy évtizeddel fiatalabb országházi gépírónővel, akitől összesen három gyermeke született – közülük kettő akkor, amikor első felesége rákban haldoklott.

A ma 52 éves, költekezései miatt Gucci Grace-ként emlegetett first lady olyannyira beletanult a szerepébe, hogy szívesen férje nyomdokaiba lépett volna mint elnök. Évek óta építette magát: 2014-től a kormánypárt női platformjának vezetője, és sorra távolította el az utódként szóba jöhető politikusokat férje környezetéből. „Azt mondják, elnök akarok lenni. Miért ne? Nem vagyok zimbabwei?” – jelentette ki egy alkalommal.

Vagyis nagyon úgy nézett ki, hogy ha Mugabét meg is választják, az már leginkább felesége elnöki ambícióit szolgálná. A családi dinasztia ötlete azonban már a Mugabe iránt lojális szereplőknek is sok volt, így amikor a legesélyesebb utódként emlegetett Emmerson Mnangagwa elnökhelyettest többek között hűtlenséggel vádolva menesztették, a hadsereg közbelépett és átvette az irányítást. Mugabe némi hezitálás után levélben jelezte, hogy „önként” megválik tisztségétől. A hír éppen akkor érkezett a parlamentbe, amikor az elnöki tisztségétől való megfosztásról tárgyaltak a képviselők – akik üdvrivalgással fogadták a bejelentést.

Olvasson tovább: