Kereső toggle

Férfibajok - A feminizmus elhallgatott mellékhatásai

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Közismert, hogy a feminizmus egyre nagyobb hatással van a társadalmi szerepekre. Egy svájci professzor szerint azonban mindez egyáltalán nem pozitív folyamat: a férfiakra gyakorolt hatása akkora kárt okozott, amit szinte csak teljes összefogással lehetne visszafordítani, ám a probléma még meg sincs nevezve. Walter Hollstein szerint, ha így megy tovább, a férfiak számára nem létezik pozitív jövő – és ezt a hölgyek is bánni fogják.

A pártprogramok szinte minden európai országban kiemelten foglalkoznak a nők egyenjogúságának elősegítésével. Obama elnök 2016-ban egy női bulvárlapban egyértelműen feministaként határozta meg magát, cikkek születnek arról, hogy a nők még mindig nincsenek úgy megbecsülve a munkaerőpiacon, mint a férfiak, a gazdasági életben és a politikában pedig egyre divatosabb a női kvóták bevezetése vagy ennek igénye. Arról viszont szinte semmit sem hallani, hogy az Egyesült Államokban a statisztikák szerint a tinédzserkori öngyilkosságok 86 százalékát fiatal fiúk követik el, és nincs ez másként a nyugat-európai országokban sem, sőt. Erre a statisztikára többek között egy Joan Ryan nevű feminista bukkant rá, miután a fia barátja öngyilkos lett, és az eredmények arra sarkallták, hogy cikket írjon a témáról a San Francisco Chronicle-be. Ryan döbbenten tapasztalta, hogy felnőttkorban sem sokkal jobb a helyzet, bár itt már nem 8-10-szer annyi férfi vet véget saját kezével az életének, mint nő, hanem „csak” 3-4-szer annyi. (Ez az arány Magyarországon is hasonló: az öngyilkosságot elkövetők háromnegyede férfi.)

Szintén siralmas képet kapunk, ha megvizsgáljuk a nemek arányát a szociálisan lecsúszott rétegekben: a munkanélküliek és a hajléktalanok túlnyomó része férfi. Ezenkívül az iskolában is sokkal jobban teljesítenek a lányok, mint a fiúk. Walter Hollstein azt állítja, hogy a német iskolai rendszerben ugyanazért a teljesítményért egy fiú rosszabb értékelést kap, így az a minta rögzül benne, hogy nem kell annyira „teperni”, mert úgysem kapja meg a kívánt elismerést. Ez aztán azzal is járhat, hogy a legrosszabb esetben elveszíti a motivációját a tanulásra, ami még tovább rontja az esélyeit a nőkhöz viszonyítva. Az Egyesült Államokban már kimutatható ennek a hatása: az egyetemeken tanuló fiatalok közül csak minden harmadik férfi, ami hosszú távon egyértelműen arra utal, hogy az „erősebb nem” szépen lassan kiszorul arról a pályáról, amelyet hosszú évszázadokon át uralt. Kellett hozzá néhány generáció, de a nők lassan az élet minden területén átveszik az irányítást, és úgy tűnik, a probléma nem szúr szemet senkinek, vagy ha igen, a szőnyeg alá van söpörve – vélekedik a professzor. 

Szerinte a feminizmus támogatásával, a nők szerepvállalásának erősítésével és a férfiak társadalmi pozíciója elleni agresszív támadásokkal egy dolgot biztosan sikerült elérni: mindenki elvesztette a talajt a lába alól. A nők férfiszerepekben „sínylődnek”, ami szinte stabilizálta a társadalomban az egyszülős családmodellt, a férfiak pedig elveszítették a védelmező, kenyérkereső, családfenntartó szerepüket, és egyre inkább visszaszorulnak a társadalomban. A statisztikák szerint igaz, hogy a nők még mindig kevesebbet keresnek, mint a férfiak hasonló pozíciókban, ám a szakértők úgy látják, hogy a szolgáltatási szektor, amire Nyugat-Európa túlnyomó részben be van rendezkedve, hosszú távon sokkal jobban kedvez a nőknek, mint a férfiaknak. Az olyan férfias munkahelyek, mint például a bányászat, a nehézipar vagy a katonaság, egyre inkább visszaszorulnak.

Ez a tény nyilvánvalóan óriási frusztrációval tölti el a férfiakat, akik a születésüktől fogva egészen az egyetemig ma már szinte mindenhol csak nőkkel találkoznak. Először az édesanyjukkal, aki egyre gyakrabban egyedül neveli őket, az óvónőkkel, az általános iskolai tanítónőkkel, sőt, a nevelési tanácsadók, szociális munkások és az iskolapszichológusok is túlnyomó részben nők. Az erős férfikép hiánya torzítja a gyermek énképét, hiszen egészen tinédzser koráig női viselkedési mintáknak kell hogy megfeleljen. Nem is csoda tehát, hogy óriási zavar keletkezik a nemi identitás és a társadalmi szerepek körül.

Az iskolában a mozgás helyett a kommunikációra helyezik a hangsúlyt, ami újra csak a lányoknak kedvez. Ezzel tovább diszkriminálják a fiúkat, akiknek a motorikája megköveteli, hogy a szünetekben kirohangálhassák magukat, vagy focizhassanak, ám ha a tornaórán például hastáncolni tanulnak a gyerekek (Hollstein professzor a német iskolákban találkozott ilyesmivel), azzal csak megnövelik a gyermekben a frusztrációt. Ha pedig egy fiú nem mozog eleget, az azzal jár, hogy a tanórákon „nem bír magával”, ami miatt azonnal hiperaktívnak bélyegzik, amit Amerikában és Németországban gyógyszerrel is kezelnek – miközben elképzelhető, hogy csak annyi a probléma, hogy nem hagyták a gyereket fára mászni.

A gazdasági területen is egyre feltűnőbb, hogy milyen hatásai vannak a társadalmi átrendeződésnek. Nicholas Eberstadt gazdaságkutató könyvében rámutat, hogy az amerikai munkaerőpiacon a 2007-es nagy válság utáni tömeges elbocsátások háromnegyed részben férfiakat érintettek, és 2009-ben volt először több női foglalkoztatott az amerikai munkaerőpiacon, mint férfi. Eberstadt azt írja, hogy „akárhová mentem, mindenhol alkalmazkodtak a párok az újkori realitáshoz: a nő fizeti vissza a jelzálogkölcsönt, a nő megy mindennap dolgozni, de előtte még gyorsan eligazítja a férfit, hogy mit mosson ki”.

A hagyományos férfi szerepek – családfenntartó, irányító, döntéshozó – relativizálódása óriási frusztrációt okoz. Mi több, ha a férfi kénytelen rendszeresen főzni, mosni, takarítani, vagyis olyan szerepeket felvállalni, amelyek hagyományosan a hölgyekhez köthetőek, az hosszú távon a nő szemében is megváltoztatja a párjáról kialakított képet. Ez pedig a kapcsolatnak sem kedvez – legalábbis a statisztikák szerint: azok a férfiak, akik nyíltan kifejezik az érzelmeiket, és alkalmazkodnak a Hollywood által közvetített „hősszerelmes” ideálhoz, nem vonzzák olyan mértékben a nőket, mint a „Trump-féle”, kicsit darabos, de a saját feladatukat és szerepüket illetően határozott kiállású férfiak. A nők irányából érkező elvárások, illetve az a szerep, ami „megmarad” a férfiaknak, nincsenek összhangban, így általában elmondható, hogy a szerepek körüli zűrzavar mindkét nem számára megnehezíti, hogy stabil családokat hozzanak létre. Így aztán sokszor mindkét fél egyedül marad.

Mindez a politikai folyamatokat is befolyásolhatja. Katherine J. Cramer politológus a The Politics of Resentment (A neheztelés politikája) című könyvében arra a következtetésre jut, hogy – a média által „hímsoviniszta macsóként” bemutatott – Trump megválasztása több államban is a kékgalléros férfiak társadalmi frusztrációjának eredménye, akik végre egy „igazi férfit” akartak látni az ország élén a feminista és melegbarát Obama után – és a szintén feminista Hillary Clinton helyett.

Hollstein szerint azért nehéz megoldást találni a helyzetre, mert a férfiak már nem is „sztrájkolnak” – ehelyett teljes a passzivitás. Németországban például a 35-50 év közötti korosztályban mintegy hétmillió férfi él úgy egyedül, hogy sosem volt házas, és nem is tervezi, hogy megnősül. Így aztán, ha nem történik semmi változás, Európa hamarosan az „egyedülállók” kontinense lesz, ahol a kereslet sosem fog találkozni a kínálattal. A harcos feministák ugyanis erőszakkal sem tudják elérni, hogy a férfiak úgy cseréljenek szerepet a hölgyekkel, hogy közben azok férfiasság iránti igényeit is kielégítsék.

Nem éri meg túlsúlyosnak lenni

Egy más jellegű diszkrimináció is kezd egyre inkább teret nyerni a nyugati társadalmakban: a túlsúlyosak is mindinkább kirekesztve érzik magukat. Egy francia szerző, Gabrielle Deydier hívta fel erre a figyelmet, akinek a teljes kirekesztettségből jelentett kiutat, hogy könyvet írt saját tapasztalatairól. Gabrielle, akinek 153 centiméteres magasságához 150 kilós testsúly társul, arról számol be a könyvben, hogy Franciaország nem a kövérek országa: ha kimegy az ember Párizsban a Szajna-partra, és megpróbál beülni valahová egy kávéra, a szorosan összetolt kis asztalok láttán azonnal érzi, hogy neki itt nincs helye.
Azt pedig általánosságban is el lehet mondani, hogy a kövérség a munkaerőpiacon is nagy hátrányt jelent, főleg a nők esetében – az általánosan elterjedt nézet ugyanis az, hogy a kóros kövérség szenvedélybetegség, ami a fegyelmezetlenség egyértelmű jele. Így, ha kapnak is munkát, később kapnak fizetésemelést, és sok munkáltató úgy gondolkodik, hogy „örüljön, hogy egyáltalán alkalmazom”.
Pedig a franciák között is, ahogy az unión belül szinte mindenhol, egyre nagyobb gondot jelent a túlsúly, a lakosság 49 százaléka túlsúlyos, amin belül 17 százalék súlyosan, így rájuk nem igaz A francia nők nem híznak el című amerikai bestseller állítása. Nálunk is elég siralmas a helyzet, Magyarországon tavaly a teljes lakosságon belül 65 százalék volt a túlsúlyosak és 21,2 százalék a kórosan elhízottak aránya.
A túlsúly általában nem genetikai probléma, hanem az élethelyzetekből eredő stressz és frusztráció eredménye. Gabrielle szerint a kövérekkel szemben kifejezett agresszivitás, kirekesztés, vagy egyszerű sajnálat csak azt váltja ki, hogy egyre vastagabb zsírréteg mögé barikádozzák el magukat, ami pedig mind egészségi állapotukat, mind a társadalmon belüli helyzetüket tovább rontja.

Olvasson tovább: