Kereső toggle

Van egy álmuk

A kurd függetlenedési törekvések

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Maszúd Barzáni, a Kurd Regionális Kormányzat elnöke már 2014-ben megpedzegette az Iraktól való elszakadás és az önálló kurd állam kikiáltásának gondolatát. Idén szeptember 25-én meg is tartják róla a referendumot Kurdisztánban. A szomszédok nem örülnek, sőt.

Még füstölnek a rommá lőtt épületek Tal Afarban, még ki sem hűltek az Iszlám Állam utolsó hadállásának romjai Irakban, már újabb iraki krízisről beszél mindenki. A krízis főszereplői, csakúgy mint az Iszlám Állam 2014-es offenzívája során, ismét a kurdok. 2014-ben, amikor az iraki hadsereg szétesett, a kurd pesmergák verték vissza a terrorcsoportot, akadályozták meg a hódító hadjáratukat, melynek több iraki nagyváros, például Moszul is áldozatul esett. A kurdok nemcsak, hogy visszaverték az Iszlám Államot, de be is vonultak azokra az iraki területekre, melyek etnikai hovatartozása miatt vitában álltak az iraki állammal.

Így került kurd kézbe Irak egyik legnagyobb olajmezője felett elhelyezkedő, vegyes lakosságú Kirkuk, melynek a határán a kurdok erődítményeket emeltek. E sorok írójának, mikor 2015-ben még Kirkuk Iszlám Állammal határos kurd erődláncát szemlélte, eszébe sem jutott, hogy a „lehetséges új kurd állam” határait és annak védelmét bámulja. 2016-ra azonban már ez sem volt kérdés: a kurd pesmergák innen indultak, hogy összecsapjanak az iraki síita milíciákkal, az úgynevezett „népi hadsereggel”, mely az iraki (és az iráni) ajatollah hívására állt fel, és akik önszorgalomból kezdtek falvakat fegyverrel visszakövetelni Iraknak a kurdoktól.

Ahogyan haladt előre és tért magához Irak az Iszlám Állam okozta sokkból, úgy romlottak a kurd–iraki kapcsolatok. Bagdad már 2014-ben is csak ímmel-ámmal folyósította a harcban álló autonómia költségvetését, melynek egyenes eredménye lett, hogy akár fél évig is akadozott a fizetések folyósítása. Óriási gazdasági válság sújtotta a kurd autonómia területét, mely amellett, hogy nem kapott pénzt a fővárosból, még egy hatalmas belső menekültválsággal is szembe találta magát. Az autonómia lakosságának húsz százaléka jelenleg belső iraki menekült, ami normális körülmények között is megviselte volna a költségvetést – nem egy olyan helyzetben, ahol egyáltalán nincsenek források. Ebből következett, hogy a kurd elnök, Maszúd Barzáni belebegtette az elszakadás és a független állam kikiáltásának gondolatát 2014-ben, ami ellen akkor még tiltakozott az övezetet irányító másik nagy párt (PUK=Kurdisztáni Hazafias Unió). Dacára azonban, hogy a kurdoknak a politikai nyomás miatt megengedték, hogy a területükön kitermelt olajat saját maguk értékesítsék, a fekete arany világpiaci árának mélyrepülése miatt mit sem enyhült a területet sújtó gazdasági válság.

Az Iszlám Állam legyőzésével pedig egyre erősödtek Bagdadban azok a hangok, melyek visszakövetelték volna a kurdok által megszállt területeket. A helyzet elmérgesedése Bagdaddal odáig vezetett, hogy kelletlenül bár, de az ellenzéki PUK is beállt Maszúd Barzáni mögé, és elfogadta a szeptember 25-ére kiírt népszavazást.

Kurdisztán zászlaja alatt

Az önálló állam vágya a kurdoknál nem mai keletű. Ennek a 28 milliós népnek, melynek a történelem során sosem volt szuverén állama, nincs is más vágya, mint hogy létrehozhassák végre a saját országukat. Ez azonban korántsem egyszerű: a nemzet mind politikailag, mind földrajzilag széttagolt. Észak-Szíriában, Dél-Törökországban, Észak-Irakban, és Nyugat-Iránban él számottevő kurd kisebbség, mindenhol durva elnyomásban, leszámítva az iraki kurd autonómia területét. Értelemszerűen egyedül Irakban lehetne kikiáltani a kurd államot, de ennek sem a nagy szomszédok nem örülnének, akik folyamatos harcban állnak a saját kurd kisebbségükkel, sem azok a kurd nacionalisták, akik a „Nagy Kurdisztánt”, az összes kurd területek egyesítését szeretnék elérni.

Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a Barzáni-kormányzat kifejezetten ellenséges az észak-szír és dél-török kurdok politikai agendájával és pártjaival, a Kurd Munkáspárttal és a kurd önvédelmi erőkkel. Ez az ellenségesség pedig mindenhol érzékelhető: a Barzáni által elnökölt Kurd Demokrata Párt (KDP) zárva tartja az iraki–szír határt, gyakorlatilag megakadályozva, hogy Irakon keresztül a szíriai kurd kantonok utánpótláshoz jussanak. Már arról is vannak hírek, hogy a Szindzsár-hegységben a KDP-s pesmergák összecsaptak a PKK-s (Kurd Munkáspárt) gerillákkal.

Ez pedig csupán iraki Kurdisztán külpolitikája. De a belpolitikája sem egységes.A kurd autonómiát két nagy párt, a Kurd Demokrata Párt (KDP) és a Hazafias Unió (PUK) irányítja. Papíron ez remekül fest: Maszúd Barzáni (KDP) az autonómia elnöke, míg az alelnök Dzsalal Talabáni (PUK). A gyakorlatban a KDP uralkodik. A két nagy politikai szereplő már háborúzott egymással, miután a kuvaiti háború után a Szaddám-rezsim elvesztette a kontrollt az iraki kurd területek fölött. Az Iszlám Állam támadása némiképp összerántotta az alapvetően megosztott kurdokat, de most, hogy a nyomás gyengült, az ellentétek újra felszínre kerültek. Míg a KDP Erbilt és környékét ellenőrzi, a PUK az ország második legnagyobb városát, Szulimánit. A helyzetet bonyolítja, hogy a PUK-ból 2006-ban több reformista is kivált, 2009-ben mozgalmat alapítottak Goran (Változás) néven. A korrupció felszámolását, a kurdok lakta területek politikai platformjainak szoros együttműködését és Barzáni távozását követelő fiatal mozgalomról mindent elmond, hogy 2014-ben az autonómia harmadik legnagyobb politi-kai erejeként bekerült a parlamentbe. A Goran jó viszonyt ápol a PUK-kal, a szíriai és törökországi kurd kommunista politikai szervezetekkel.

Maszúd Barzánit ráadásul belső politikai ellenfelei súlyos korrupciós ügyekkel vádolják, és a népszerűsége az évek óta tartó gazdasági válság miatt folyamatosan esik. Ugyanakkor idén meghalt legkomolyabb politikai ellenfele, a Goran mozgalmat irányító Navshirvan Musztafa, így az ellenzéki mozgalomban fellángoló utódlási harcok összezárták a két kormánypártot annyira, hogy Barzáni júniusra már egyértelművé tudta tenni: szeptemberben a kurd önálló államról fognak szavazni. A Foreign Policynek adott interjújában úgy fogalmazott, hogy: „Képzelje csak el, mit jelentene ez a hagyatékom számára. Mindent, amit idáig tettem, az Kurdisztán függetlenségéért volt (…). Egy független Kurdisztán zászlajának az árnyéka alatt szeretnék meghalni”.

A dolgok jelenlegi állása szerint nagyon úgy tűnik, hogy Barzáni meg fogja tartani a referendumot, dacára annak, hogy gyakorlatilag senki sem támogatja a független Kurdisztán ötletét.

Meddig mennek el az ellenzők?

Az elmúlt napokban beszéltem PUK-os, KDP-s politikussal, Goran-aktivistával és PKK-ssal (Kurd Munkáspárt), hogy kiderítsem, mik a várható forgatókönyvek.

Egyetlen szomszéd, sőt az Egyesült Államok sem tartja túl jó ötletnek a referendumot, mely a kurd nemzeti érzések miatt egyenlő a független állam kikiáltásával. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének iraki missziója (UNAMI) még júniusban bejelentette, hogy semmilyen formában nem vállal szerepet a sokak által vitatott népszavazáson, Haider al-Abadi iraki miniszterelnök illegálisnak és alkotmányellenesnek nevezte a szavazás kiírását, a síita koalíció vezetője, Ammar al-Hakim szerint pedig csak Izrael fogja független államként elismerni Kurdisztánt Észak-Irakban. Törökország és Irán rossz ötletnek nevezte a referendumot, melyet mindenképpen el kellene halasztani, de az Egyesült Államok is amellett tette le a voksát, hogy a kurd autonómia maradjon Irak része.

Ekkora ellenállás mellett miért ragaszkodik Barzáni a referendum megtartásához? Azért, mert ha sikerül kikiáltani a független kurd államot, akkor az összes kurd történelemkönyv az ő nevével fog kezdődni, pozíciója pedig megkérdőjelezhetetlenné válik. Ez az egyik ok.

A másik sokkal egyszerűbb. Rauf Hallo kurd politikai újságíró szerint érdemes különbséget tenni azok között az országok között, akik nem támogatják az önálló kurd állam létrehozását, és azok között, akik szankciókkal vagy katonai beavatkozással fenyegetnek. Bár Törökország, illetve az Egyesült Államok nem támogatják a kurd függetlenedési törekvéseket, semmilyen szankcióval nem fenyegetnek, amennyiben mégis átmegy a referendum. Törökország a kurd autonómia legnagyobb gazdasági partnerévé nőtte ki magát az elmúlt években, gyakorlatilag minden kereskedelem rajta keresztül zajlik, ráadásul a Barzáni-kormányzat beengedi területeire a török hadsereget, és hűvös kapcsolatot ápol a törökországi és szíriai kurd kommunistákkal. Törökország pedig azt is kész nyereségként könyvelhetné el, hogy Irán közé sikeresen ékelt be egy fiatal szunnita államot - ám kérdés, hogy Ankara mennyire tart attól, hogy Barzani függetlenségi népszavazása precedensként szolgál a Törökország népességének negyedét kitevő ottani kurdok számára, és attól, hogy mi jön a mai iraki Kurdisztánban Barzani után.

Az Egyesült Államok és az európai koalíciós erők nem valószínű, hogy szankcionálni próbálnák többszörösen bevált szövetségesüket, részükről nem hangzott el fenyegetés, hogy kivonnák a csapataikat az autonómia területéről, amennyiben bejelentik elszakadásukat Iraktól.

A bagdadi kormány már most csúcsra járatja az ellenséges retorikát, az sem kizárható, hogy a referendum után azonnal megindítja csapatait, hogy visszafoglalják Kirkukot. Irán pedig már tárgyalni küldte Barzánihoz világhírű „verőemberét”, Kasszem Szulejmanit, ami egyértelmű jele, hogy ők is elgondolkoznak az erőszakos beavatkozáson a szulimániai kurd határon. Szulejmani az iráni titkosszolgálat vezetője, és az iráni Forradalmi Gárda irányítója. (Obama Iránra bízta az Iszlám Állam legyőzését. Hetek 2015. március 13.) Ő vezényelte az Iránhoz köthető csapatokat Szíriában, de hozzá köthető a síita önkéntes milíciák mészárlása is az iraki Tikritben. Személyes felbukkanása a kurd függetlenségi kérdésben jól jelzi, hogy Irán milyen komolyan veszi a problémát. Az persze több, mint kérdéses, hogy a nemzetközi csapatok jelenléte mellett Irán be merne-e vállalni egy szárazföldi offenzívát – még Irak támogatása mellett is – a fiatal kurd állam ellen. A kurdok szerint nem.

A dolgok jelenlegi állása szerint, Barzáni és a kormánypártok elkötelezettek a referendum megtartása mellett. Majdnem egy hónap van még azonban, addig bármi történhet, akár kívül, akár az autonómia területén belül. Bárhogy is lesz, a szeptember döntőnek ígérkezik a kurd függetlenedési törekvések ügyében.

Olvasson tovább: