Kereső toggle

Európa elfelejtett áldozatai

Több ezren hordozzák lelkükben és testükben az Iszlám Állam terrorjának emlékét

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Amikor egy terrortámadás történik, az első kérdés mindig az, hogy hányan haltak meg. Az elmúlt két év Iszlám Állam által elkövetett 13 nyugat-európai merényletében összesen 331-en – ugyanakkor a média és a közvélemény fókuszából hamar kiesnek azok a fizikai és lelki sérültek, akik egy életen át hordozzák magukon a terror kitörölhetetlen nyomát. Több ezer gyermek és felnőtt szenved tovább, akikről alig szólnak a híradások. Cikkünkben a francia és angol támadások túlélőinek sorsát mutatjuk be.

Párizsban 130, Brüsszelben 32, Nizzában 86 – és így tovább, az elmúlt években átlag kéthavonta érkezik hír egy újabb nyugat-európai terrorakcióról és azok halálos áldozatairól. A közvélemény ingerküszöbét magasra tolták a radikális iszlámhoz (javarészt az Iszlám Államhoz, egy esetben az al-Kaidához) köthető támadások: a hírek leginkább azokra fókuszálnak, akik életüket vesztették. A támadások sérültjeiről azonban jóval kevesebb szó esik. Ők sokszor csak a másodperc tört részének vagy egy szerencsés reflexnek köszönhetik, hogy nem kerültek bele az előbbi statisztikába – ugyanakkor kénytelenek tovább hordozni magukban a terror nyomait.

Akadozó kártérítés

A fizikai sérültek száma 1400, és további több ezren vannak, akik az átélt sokkhatás miatt súlyos lelki traumákat szenvedtek. Bár az évfordulók és a megemlékezések kapcsán ezekre a váratlanul kisiklott sorsokra is némi reflektorfény kerül, a sérültek jelentős részének nagy kihívást jelentett a hétköznapokba való visszailleszkedés.

Az európai nemzetek közül Franciaországot érte a két legsúlyosabb támadás: Párizsban és Nizzában összesen 216 halott és közel 700 sebesült maradt az utcákon, éppen ezért náluk jelentkezett a drámai események legtöbb szociális és egészségügyi terhe. Ennek súlyát mutatja, hogy a kollektív tragédiák – például repülőgép-balesetek, terrortámadások – áldozatainak segítésére létrehozott állami intézmény, a FENVAC nyilatkozatott adott ki arról, hogy bár az elmúlt évben tízszer annyi emberi és anyagi erőforrást különítettek el az áldozatok részére, még sincs elég kapacitásuk és energiájuk a tömegesen felmerülő szükségek betöltésére.

Ophélie Toulliou, a szervezet munkatársa a Franceinfo magazinnak elmondta, hogy mivel folyamatosan túl vannak terhelve, azon túl, hogy „legszívesebben együtt sírna az áldozatokkal”, nem nagyon tud mit tenni az érdekükben. Az állami segélyek ugyanis továbbra is akadoznak. Ugyan idén júliusban, a nemzeti ünnepen – ami egyben évfordulója is a nizzai gázolásos merényletnek – Emmanuel Macron szép és megindító szavakkal fejezte ki részvétét az érintettek felé, az állami apparátus a háttérben alig 10 százalékát fizette ki a korábban megígért kártérítésnek.

„Bár vannak, akik annak is örülnek, hogy legalább valamennyit kaptak, de az eddigi kompenzáció sokak számára egyszerűen nevetségesen alacsony” – fejezte ki az áldozatok csalódottságát és haragját Sophia Seco, az érdekvédelmükre létrehozott szervezet szóvivője. Pedig a pénz elméletileg ott van, hiszen az állam csaknem egymilliárd eurót különített el a számukra, csak éppen a bürokrácia újabb és újabb papírokat kér a folyósításhoz. Például az alap nem fizet addig, amíg „teljesen fel nem épült a sérült”, mivel addig „nem tudja megállapítani” a kártérítés pontos besorolását. Ugyan a pénzügyi segítségnyújtás Seco szerint nem oldja föl az elvesztett gyermek vagy az életre szóló rokkantság tragédiáját, az állam támogatóbb hozzáállása gesztusértékű lenne az áldozatok számára.

Mint a harctéren

A LaCroix francia napilap riportja szerint legkevesebb háromezren részesültek vagy részesülnek folyamatosan pszichológiai kezelésben a zsúfolt nizzai sétányon átélt tömegmészárlás nyomán. Sokan hosszú hónapokkal később – miután rájöttek, hogy nem tudnak visszatérni a normális hétköznapokba – keresik fel a klinikákat, hogy szakmai segítséget kapjanak a „továbblépéshez”. „Minden héten öt-tíz új páciensünk van – érzékeltette a folyamatos túlterheltséget Michel Benoit, a nizzai központi kórház pszichiátriaprofesszora. – Annyira nagy volt a tömeg, és olyan hangosan szólt a zene, hogy sokan nem látták, nem hallották a közeledő teherautót, így csak egy villanásszerű reflexmozdulat mentette meg az életüket” – írta le a szakember a trauma beégésének gyakori pillanatát. Emiatt százak küzdenek visszatérően pánikreakciókkal vagy a levegőbe repülő, szétroncsolt testek képe okozta rémálmokkal. „Arra panaszkodnak, hogy bár megúszták, ennek ellenére nem tudnak többé úgy élni, mint korábban. Valami eltört a lelkükben, és már nem lehet helyrerakni” – összegezte azoknak a traumáját, akik mellett bár elszáguldott a kamion, de belül mégis „megölte” őket. „Csak azon a napon fogom elfelejteni azt az estét, amikor meghalok” – nyilatkozta a professzor egyik páciense.

A L’Humanité magazin szerint nemcsak a túlélők, hanem a kórház dolgozói is segítséget kértek, mert annyira megrázta őket az a „sok szörnyűség, amit tapasztaltak”. Volt, aki a kezei között meghaló gyerekek és a fölöttük zokogó szülők látványától akar szabadulni, más a hullaházban tapasztalt káosztól, amikor szabad hely hiányában hűtőkocsikban halmozták föl a testeket. „Még évekig szükség lesz rendszeres pszichológusi segítségre annak feldolgozásához, amit átéltek. Folyamatosan érkeznek hozzánk az igények, mert bár hónapok teltek el, és sokan hosszabb szabadságot is kivettek, ám amikor visszajöttek, a terror még mindig ott volt a lelkükben” – kommentálta a poszttraumás eseteket Ghislaine Raouafi, a Pasteur Kórház szakszervezeti titkára.

Az átélt stresszt fokozhatta, hogy a párizsi támadással szemben Nizzában egy jóval szűkebb egészségügyi kapacitásra zúdultak rá a sérültek, így hamar kaotikus helyzet állt elő. Július 14-én Dr. Gerald Kierzek koordinálta a kórházakat. Kiemelte, hogy számára különösen az úgynevezett politraumás esetek fölhalmozódása okozott rendkívüli nehézséget. Ez azt jelenti, hogy a betegnek nemcsak egy konkrét szerve, hanem az egész teste vagy testének jelentős része roncsolást szenved, melynek következtében a vérellátása összeomlik, és beáll a sokkos állapot. Ezzel a komplex és azonnali beavatkozást igénylő állapottal, elmondása szerint, viszonylag ritkán találkoznak az orvosok, mivel a civil életben a frontális autóbaleseteken kívül ritkán fordul elő, akkor sem tömegesen, hanem arányosan elosztva az év 365 napján. Dr. Kierzek számára ezért a támadás napján a nizzai intézmények inkább egy háborús frontkórházhoz hasonlítottak, ami maradandóan megviselte a kollégákat. A sérültek közül több mint tízen a mai napig kórházi ellátásra szorulnak, a megemlékezés évfordulóján pedig egy külön sort adtak a kerekesszékbe kényszerült túlélőknek.

Traumatizált nemzet

A felnőtteknél is mélyebb sebeket hordoznak azonban a gyermekek, akik a tűzijáték miatt az „átlagos” terrortámadásokhoz képest Nizzában sokkal nagyobb számban estek áldozatul a mészárlásnak. Florence Askenazy, a Lenval gyermekkórház pszichiátria osztályának vezetője szerint annyira túl vannak terhelve a támadás óta, hogy folyamatosan új munkatársakat kell felvenniük. A kórház már most 900 kiskorút kezel a támadással összefüggő traumával, mégis folyamatosan érkeznek az újabb esetek. Ahogy ugyanis telnek a hónapok, egyre több szülő döbben rá, hogy gyermeke képtelen továbblépni a látottakon. Ennek jele például, hogy „egy centit sem nő”, „folyamatosan szorong és fél az utcán”, vagy pedig „újra és újra részletesen lerajzolja a tragikus estét a tűzijátékkal, a fehér teherautóval, repülő hullákkal és lövöldöző terroristákkal” – sorolta a szakember, hogy mi mindennel szembesültek az elmúlt egy évben. Elmondta, hogy ez számukra is új helyzet, mert korábban Franciaországban ismeretlen volt, hogy gyerekek ekkora számban szenvedjenek olyan poszttraumás betegségekben, amelyeket eddig katonák hoztak haza a frontról.

A 13 éves Marie például egészen fél évig látszólag teljesen egészséges volt, édesanyja szerint semmi jelét nem mutatta, hogy a látottak maradandóan megviselték. Nem sírt, csak „élte tovább az életét, mintha mi sem történt volna”. Amikor azonban az osztálytársa beszólt neki, hogy „te vagy a hibás, mit kerestél ott?!”, azonnal összeomlott, és az óráról közvetlenül a pszichiátriára kellett szállítani. A kórház a LeParisien megkeresésére elmondta, hogy Marie szindrómája nem kivételes eset, a láthatatlan sebek akár évekig is tünetmentesen lappanghatnak, míg egy krízis kapcsán a felszínre törnek. Több ezer gyermek ugyanis olyat látott, amit nem lett volna szabad látnia: valódi harcteret hullákkal, vérrel és káosszal.

Nemcsak a túlélők, hanem Franciaország mint nemzet is pszichésen hordozza magában a terror emlékét – összegezte a The Local France a közhangulatot a párizsi merénylet évfordulóján. Ezt bizonyítja szerintük, hogy a legfrissebb felmérések szerint már nem a munkanélküliség, hanem a terror lett az átlagember félelmének első számú forrása, különösen a fővárosban. A metrók és a vonatok rendszeresen késnek a riasztások miatt, a balesetből fakadó gázrobbanások pedig mind címlapra kerülnek, mert elsőre mindenki merényletnek gondolja őket. „A nyár gyönyörű volt, de a turisták csak nem jöttek” – nyilatkozta a portálnak egy párizsi étterem vezetője, aki szerint mindannyian megérezték annak a 1,5 millió látogatónak a hiányát, akik biztonsági okokból idén máshol töltötték a vakációjukat. A kínai turisták például 20 százalékkal, a japánok pedig 40 százalékkal jöttek kevesebben, miközben egy áruházvezető szerint ők költötték el korábban a legtöbb pénzt a boltokban. Ez pedig különösen fáj egy olyan országnak, ahol a GDP 7 százalékát teszi ki a turizmus. A nemzeti letargia visszaköszönni látszik Macron elnök szavaiban is, aki szerint a franciáknak el kell fogadniuk azt, hogy „a következő években a terrorizmus a mindennapi életünk szerves része marad”.

A „hősies” britek

A La Manche-csatorna túloldalán a megtörtséget és gyászt mutató franciákhoz képest a média inkább a „töretlen” és „kemény” angol nemzet képét igyekszik felmutatni, akik nem tűrik, hogy „késelős bűnözők” félelemben tartsák őket. A Manchester Arénában történt, 19 halálos áldozattal és 50 sebesülttel járó robbantásra például rögtön jótékonysági koncerttel reagáltak: „hogy ne a terroristák győzzenek”. Az ország legnézettebb műsorának fellépői pedig az „erősek vagyunk”, „nem félünk” üzenet köré rendezték a szupersztárokat felvonultató megagálát. Az egy hónapra rá a London Bridge-en elkövetett gázolásos és késelős merénylet médiaikonjai pedig azok a hősök voltak, akik ellenálltak és felvették a harcot a terroristákkal. Ilyen volt például az a Millwall-szurkoló, aki puszta kézzel szállt szembe a támadókkal. A BBC pedig megszólaltatott „egy igazi, kemény londonit”, aki túlélte a merényletet – az interjú annyira népszerű lett, hogy tízezrek osztották meg a Twitteren. „Ha őket az zavarja, hogy gin tonicot iszok a haverjaimmal, és gyönyörű nőkkel, vagy éppen férfiakkal flörtölök, akkor igenis folytatnunk kell, még felszabadultabban, mint eddig bármikor. Mert ez teszi Londont naggyá, ezért a legjobb város a világon” – nyilatkozta Richard Angell, miután a rohamrendőrök kiszabadították abból az étteremből, ahová elbarikádozta magát a támadók elől.

Hasonlóan Nizzához, a manchesteri kórházak biztosítási igazgatója, Jon Rouse szerint itt is háborúban tapasztalt brutális sérülések fogadták az orvosokat a műtőasztalon: „több életfontosságú szerv is egyszerre roncsolódott, végtagok részben leváltak, idegen anyagok fúródtak a testbe, szóval horrorisztikus sérüléseket kellett kezelnünk” – írta le a túlterhelt sürgősségi osztályt Rouse, ahova a robbanásban kritikusan megsérült 23 beteget szállították. Dr. Steve Jones szintén a frontális autóbalesetekben tapasztalt sérülésekhez hasonlította a látottakat. Az arénában tartózkodók közül 116 résztvevőt azóta is visszatérő mentális problémákkal kezelnek.

A Manchesteri Gyermekkórház orvosa, Dr. Peter-Marc Fortune pedig elmondta, hogy „órákon át tartott”, mire az összes sérült gyereket azonosítani tudták, mivel azt se lehetett tudni a káoszban, hogy ki kihez tartozik. A legfiatalabb áldozat, a 8 éves Saffie Roussos szülei például sokáig azt hitték, a lányuk az intenzív osztályon van, miközben már a robbanás pillanatában meghalt. „El nem tudom képzelni, hogy a szülők min mehettek keresztül. Nem tudták, kit keressenek, hol találják a gyermeküket, és egyáltalán mi történt. Nagyon nehéz lehetett a számukra” – nyilatkozta a megrendült orvos az EveningStandard magazinnak.

A London Bridge-en és környékén történt gázolásos-késeléses támadás emléke is maradandóan beégett a túlélőkbe. „Ő rám nézett, én meg vissza, majd nyakon döfött” – írta le Candice Hedge ausztrál turista, mit élt át, amikor az egyik terrorista észrevette, amint egy asztal mögött próbál elrejtőzni. Szemben két honfitársával, akiket a nyílt utcán szó szerint kivégeztek, Hedge artériája mellett hatolt be a kés, így bár kómába esett, végül felépült a „horrorfilmbe” illő támadásból. Az akcióban egyébként 48-an sérültek meg, és több százan voltak érintettek szemtanúként. 

A The Guardian publicistája, Zoe Williams szerint nem szabadna lefojtani az áldozatok és a túlélők valóságos fájdalmát pusztán nemzeti büszkeségből. „Ne omoljunk össze, de a szomorúságot és a pótolhatatlan veszteséget át kell, hogy tudjuk érezni” – figyelmeztette olvasóit, hogy ne lépjenek tovább „csak úgy” az eseményeken, hanem gondolják át, mi és miért történt.

Egy angol pszichológus ugyanakkor sajátos „továbbélési tanácsot” fogalmazott meg a Sun magazinnak. Eszerint úgy kell feloldanunk magunkban a terrortól való félelmet, hogy szembesítjük magunkat azzal a statisztikai ténnyel, hogy Európában továbbra is minimális az esély arra, hogy pont terroristák által fogunk meghalni. Erre a számszaki optimizmusra azonban kegyetlenül rácáfolt annak a több ezer gyermeknek és felnőttnek az esete, akik a mai napig hordozzák testükben és lelkükben ezeknek az átlagember fejében „elképzelhetetlennek tartott” támadásoknak a nyomát. A médiával és a közvéleménnyel szemben ugyanis ők már sosem felejtik el azt a pillanatot, amikor a terror a hírekből a személyes sorsukba gázolt.

Olvasson tovább: