Kereső toggle

Nemzet, állam, szabadság

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A bibliai leírások szerint a nemzetek a Teremtő akaratából jöttek létre. Isten nélkülözhetetlen szerepet szánt nekik a szabadság feltételeinek megteremtésében, olyan társadalmi viszonyok (így a társadalmi béke, rendezettség) fenntartásában, melyek lehetővé teszik, hogy mind az egyének, mind közösségeik könnyebben elérhessék és betölthessék tökéletességüket és rendeltetésüket, megőrizhessék a Teremtő adta önazonosságukat. Ezt a viszonyrendszert szokás „közjónak” nevezni, ami Pál apostol szavait idézve lehetővé teszi, hogy „csendes és nyugodalmas életet éljünk, teljes istenfélelemmel és tisztességgel (méltósággal)” (1Tim 2:2b).

Bábel és a nemzetek

A nemzetek genezisét a Bábel városa és tornya felépítése elleni isteni fellépéshez köti a Biblia. Az addig egyajkú emberiség ajkát/nyelvét „ott zavarta össze az Úr” (1Móz 11:9) azért, hogy megakadályozza egy, az egész akkori emberiségre kiterjedő hamis, istenellenes egység létrehozását és egy szűk – a bábeli építkezést diktáló – elit világuralmának kiépítését az emberiség fölött. Az emberiség központosítását, uniformizálását, önistenítését hirdető bábeli program ezért a nemzetek fölötti kormányzás, az öntörvényű birodalomépítési, világegyesítési törekvések szimbólumává vált. (Margaret Thatcher, egykori euroszkeptikus brit miniszterelnök például „A Bábel Expressz” címet adta The Downing Street Years című könyvében az európai integráció elmélyítését kritizáló fejezetnek.)

A Bábel kontra nemzetek ellentétpárból kiolvasható, hogy az emberiség nemzeti tagoltsága a Teremtő adta pluralizmust, fék- és ellensúlyi rendszert képez az egyetemes emberiségen belül, a szabadság érdekében. Útjában áll a gonoszság koncentrációjának, annak, hogy egy kisebbség (de akár a többség is) az egész emberiséget leuralhassa. A megosztottság ugyanis eltérő érdekeket, azok meg vitákat szülnek, melyek akadályokat gördítenek az önző ambíciók útjába. A minidiktátorok vitára kényszerülnek egymással, így egyikük sem tud világdiktátorrá válni. Kisebbé válik annak veszélye, hogy egy velejéig romlott hatalom az egész világra sikerrel rászabaduljon. Az emberiség történelme bizonyítja, hogy még a legsötétebb időkben is voltak hatalmak, melyek kevésbé romlottak meg az éppen tombolónál, és annak útját tudták állni. Az, hogy eddig még nem fordult elő, hogy az egész emberiség egyszerre vesztette volna el az eszét, jórészt éppen a népekre tagoltságból fakadó korlátoknak köszönhető. Megállapíthatjuk tehát, hogy a nemzetek, különösen a nemzetállamok léte gátat képez az emberiség hamis (bábeli) egyesítésének útjában, így az emberi szabadság nélkülözhetetlen feltétele. Még akkor is áll ez, ha időnként maguk a birodalmak is fékei voltak a nemzeti szinten gerjedő önkényuralomnak.

A világegység kialakítására a Biblia szerint emberi hatalom nem illetékes, hanem maga a Teremtő hivatott rá, a kijelölt időben, Jézus Krisztus által.

A Teremtő ugyanis „eleve elrendelte magában, az idők teljességének rendjére nézve, hogy egybefoglalja a mindenséget a Krisztusban, mindazt, ami az egekben van, s mindazt, ami a Földön van, Őbenne” (Ef 1:9–11). Krisztus azonban mentes a hatalommal való visszaéléstől, a nemzetek leigázásának szándékától: „igazság és jogosság az ő székének erőssége” (Zsolt 97:2).

Nemzet és szabadság

A szabadságjogok térben és időben való érvényesüléséhez nélkülözhetetlen az ebben közös nevezőn lévő társadalmi közeg. Olyan közeg, ami már elég nagy ahhoz, hogy a szabadságot erőhatalommal megvédhesse, de még nem annyira elvont, távoli, ami az itt és most szükségessé váló fellépésre alkalmatlan vagy érzéketlen (sőt már ellenérdekelt). Ezt a lehető legszélesebb, de még mindig közös nevezőre hozható, tehát a gyakorlatban még működésképes közeget adja a nemzet. Egy olyan közösség, amelynek tagjait nem valamiféle költség-haszon elemzésből származó múló érdekek, hanem az egymást idegenként is ismerősökké tevő olyan – a részérdekek fölött átívelő, vészhelyzetben mozgósító erővel bíró – öröklött lelki kötelékek fűzik össze, mint a közös leszármazás mítosza, a közös nyelv, kultúra, történelmi sorsközösség, a közös szülőföldhöz való kötődés.

A 18–19. századi Európában a nemzeti öntudatra ébredés együtt járt a szabadságjogok adott nemzeti közösségre való meghonosításával, illetve ennek kísérletével. A nemzeti közösség és a szabadság ugyanis (elvben) feltételezik egymást. Az egészséges (!) nemzeti közösségtudat érzékennyé tesz a „mieink” szükségeire. Az egészséges nemzettudat más nemzetekkel és etnikai kisebbségekkel szemben sem ellenséges, mert hordozói ráéreznek, hogy az ugyanennyire fontos másoknak is. Az egészséges nemzettudat ezért az egymás iránti tisztelet, az együttműködés, egymás elfogadásának kultúráját erősíti, ezáltal a „szeresd embertársadat, mint önmagad” isteni parancsolatának megvalósulását mozdítja elő térben és időben megragadható környezetben.

A belső társadalmi ellentétek kiélezése vagy a szomszédokkal, etnikai kisebbségekkel szembeni nemzeti gyűlölködés egyaránt a nemzettudat eltorzulásának (például a saját nemzet bálványozásának) a tünetei, amire elég példát szolgáltatott a történelem. Ezt azonban nem a nemzeti érzés száműzésével, hanem éppen annak az isteni igazságok fényében való nemesítésével, karbantartásával kell kezelni, ami minden generáció feladata.

A szabadság és a nemzeti közösség szerkezeti összefüggéseit illetően szembeötlő, hogy egy nemzet tagjainak a szabadsága leginkább akkor biztosít-ható, ha az adott nép saját államot (nemzetállamot) tud létrehozni, amit a saját biztonsága érdekében rendez be, amelyben a saját állampolgárság jogán mindenki részese lesz a közös projektnek, amit hazának nevezünk, ahol az adott állam polgára otthon érezheti magát. Ahol számon tartják, ahol védelemben részesítik. Ebben az értelemben ma az úgynevezett „világpolgárság” ideája nem más, mint hontalanság, ismeretlen erőknek való kiszolgáltatottság. Nem véletlen, hogy még a magukat világpolgárnak vallók zsebében is ott lapul végső menedékként valamelyik nemzetállam útlevele.

A hatalom elszámoltathatósága is csak nemzeti keretek között valósítha-tó meg hatékonyan. A kormányzatot ugyanis csak azok tudják érdemben ellenőrizni, szükség esetén leváltani, akik közül ered. Nemzetek fölötti, illetve idegen kormányzásnál éppen az elszámoltathatóság szűnik meg. Maga a Biblia figyelmeztet rá: „A te atyádfiai közül emelj magad fölé királyt; nem tehetsz magad fölé idegent, aki nem atyádfia.” (5Móz 17:15) A joguralom érvényesüléséhez szükséges jogkövető magatartást is az mozdítja elő, ha a törvény jogforrási értelemben a „mi törvényünk”, nem pedig külső hatalom által ránk erőltetett „idegen” norma. A szuverenitás megőrzése tehát a nemzetek eminens érdeke, a szabadság fontos záloga.

Nemzetek bukása és fennmaradása

A Szentírás elsőként a megfelelő népességszaporulat fontosságát szögezi le, ami közvetlen összefüggésben van azzal is, hogy egy nép képes-e hosszabb távon megőrizni hazájának birtokát: „Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá…” (1Móz 1:28a) A „szaporodást” meghaladó „sokasodás” előírása a szülők számánál minimálisan is legalább eggyel több gyermek vállalását jelenti, tehát alsó szinten is legalább háromgyermekes családmodellt. Csak a biológia törvényei szerint is belátható, hogy hosszabb távon halálra és szülőföldjének elvesztésére ítéli magát az a nemzet, amelyiknek a termékenységi mutatója tartósan a minimálisnál is alacsonyabb szint felé tendál.

Európa és az európai nemzetek jelenlegi válsága törvényszerűen adódik abból, hogy egyetlen európai ország termékenységi rátája sem éri el már hosszabb ideje a népesség fönntartásához szükséges szintet: kettes átlag alatt marad. Hazánké (Ausztriához és Németországhoz hasonlóan) 1,40 körül ingadozik. Ha ehhez még hozzáadjuk azt a házasság-, család- és egészségromboló hatást, amelyet a fékeveszett melegpropaganda, bulikultúra, a pornó-, szex- és drogfüggőség elmélyülése eredményez Európában, akkor kijelenthetjük: a klasszikus európai nemzetek öngyilkossága zajlik a szemünk előtt.

Nemzet és szolidaritás

Ránk, magyarokra különleges felelősséget ró, hogy nemzetünk és országunk határai nem esnek egybe egymással: a magyarok egyharmada az országhatárokon kívül él, nagy részük az akarata ellenére. Erre a mindenkori magyar nemzetpolitikának ki-emelt figyelmet kell fordítania. Minden lehetséges eszközzel elő kell mozdítania a magyarok szülőföldjükön, őshonos területeiken való megmaradását, nemzeti kisebbségi jogaiknak védelmét. Már a gyermekeinknek meg kell tanítanunk, hogy az országhatárokon túl is élnek törődésre szoruló testvéreik, kikkel szemben a közömbösség káini magatartás: „És monda az Úr Káinnak: Hol van Ábel, a te atyádfia? Ő pedig monda: Nem tudom, avagy őrizője vagyok-e én az én atyámfiának?” (1Móz 4:9) Ezzel szemben az idézett isteni kérdésfeltevésből sugárzó törődés az, ami mindegyikünktől elvárható népünk gyermekei sorsának irányában.

Ne feledjük: a nemzeti identitásunkat (így anyanyelvünket, szülőföldünket) ugyanúgy nem mi választottuk, ugyanúgy a Teremtő szabta, mint a nemit.

Ez mások által nem pótolható felelősséggel ruház föl minket nemzetünk építésére, fenntartására, védelmére. Közösségeink minősége olyan, amilyenné formáljuk. Sokaságból nemzetté válni, újra és újra megújítani az ehhez szükséges közmegegyezést, ez is minden generáció munkája.

Egyéni szabadságaink gyakorlása során sem felejthetjük a közösségeink, így a nemzeti közösségünk, annak javai iránti felelősséget. Azt, hogy a közösség tagjaiként vagyunk individuumok, olyan közösség részeként, amelynek nem megfelelő állapota, működési zavarai ránk is károsan hatnak vissza. Nemcsak a közösségnek van tartozása velünk szemben, hanem fordítva is áll ez. Ezért építenünk kell közösségeinket, nemzetünket, társadalmunkat, hogy abban a közjó érvényesüljön. Jelesül olyan társadalmi viszonyok, melyek lehetővé teszik, hogy „csendes és nyugodalmas életet éljünk teljes istenfélelemmel és tisztességgel” (1Tim 2:2b).

Sokan vannak, akiknél a „közjó” fogalma kiveri a biztosítékot, mert keserű tapasztalatok igazolják a vele való visszaélést, önös érdekek érvényesítésének elleplezését, a szabadság korlátozását. Ettől azonban még, ha sokszor csak idea szintjén is, de lé-tezik közjó, és éppen a társadalom tagjainak mindenkori feladata, hogy felelős aktivitással annak megvalósulását előmozdítsák.

Az európai nemzetek jövője szempontjából nemcsak a tömeges bevándorlás okozta kulturális átalakulás, hanem az Európa-szerte elburjánzó szélsőséges individualizmus, a fogyasztói szemlélet általánossá válása is növekvő veszélyt jelentenek. Velük arányosan vész ki a közösség iránti felelősség, és adja át a helyet az élősködésnek.

A közösség sokaknak már csak annyit ér, amennyi közvetlen haszon belőle kisajtolható. Ma már olyan jelenségnek vagyunk a tanúi, miszerint a nemzetállam és a honpolgár köteléke egyfajta költség-haszon szemlélet alapján álló szerződéses viszony jellegét ölti, amiből az egyén erkölcsi gát nélkül kilép, ha szerinte a „szerződés” fenntartása már nem éri meg neki.

Nemzetek az új világrendben

Olyan új világrend van kiépülőben körülöttünk, ami egyre leplezetlenebbül hirdeti a nemzetállamok fölbomlasztásának programját. Ez a kihívás különleges terhet ró a keresztényekre, akiket a Teremtő az evangélium hirdetése mellett nemzeteik védelmének felelősségével is fölruházott. Jeremiás útmutatását követve „igyekeznünk és imádkoznunk” kell – tehát mind a terepen, mind a szellemi szférában tenni kell – hazánk magyarként való megmaradásáért, a zsidó-keresztény kultúra védelméért, az örök értékek népszerűsítéséért, a közösség iránti felelősség és az egymás iránti tisztelet ethoszának erősítéséért. Minket, magyar keresztényeket Hunyadi Mátyás király szavai külön is ösztönöznek: „Az isteni szolgálatra bármilyen idő alkalmas, és mindaz, amit a haza érdekében tesz az ember, nem egyéb, mint Isten szolgálata.”

Az írás az Új Exodus 2015. novemberi számában megjelent, Értekezés a nemzetek bibliai értelméről című tanulmány rövid változata.

Olvasson tovább: