Kereső toggle

Németország és az Erdogan-jelenség

Török gyerek megmondja

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A németországi választások közeledtével egyre nagyobb hullámokat vet a Berlin és Ankara között egyébként folyamatosan fennálló konfliktus. A probléma nem új keletű, és valószínűleg nem is az utolsó felvonása zajlik, a megegyezésre ugyanis egyre kevesebb az esély. Amíg a németek diplomáciával, addig a törökök konkrét, az emberi jogokat és a szabadságot lábbal tipró tettekkel próbálják érvényesíteni akaratukat. A német–török viszony majd’ ezer éves történetének legújabb fejezetei így csak még távolabbra sodorják egymástól a feleket.

Idén februárban a Die Welt egy újságíróját, májusban egy tolmácsot, majd júliusban hat emberi jogi aktivistát vettek őrizetbe a török hatóságok. Múlt héten pedig török kérésre spanyolországi nyaralása idején fogták el a török származású, de csak német állampolgársággal rendelkező Doğan Akhanli írót. Ezzel szinte egy időben Erdogan elnök arra szólította fel a Németországban élő törököket, hogy ne szavazzanak olyan pártokra, amelyek Törökország ellenségei. A megjegyzés egyértelműen provokáció, mivel a listán mindenki rajta volt, aki számít: Angela Merkel pártja, a CDU és koalíciós partnere, a Szociáldemokrata Párt (SPD), illetve a Zöld Párt is, szóval Erdogan nem nagyon hagyott választási lehetőséget a németországi törököknek. Azt ugyanis nehéz elképzelni, hogy a bevándorlásellenes Alternative für Deutschlandot preferálná Merkel és pártja helyett.

A németek azonban, ahogy a letartóztatások kapcsán, úgy Erdogan üzenete nyomán is csak beszélnek. Sigmar Gabriel szociáldemokrata külügyminiszter a nyaralását szakította félbe, hogy válaszolhasson a nyilvánvaló provokációra, Angela Merkel pedig sajtótájékoztatón üzente meg, hogy „senkinek, még a török elnöknek sem engedjük meg, hogy beleszóljon a választásba”. A német kormány törökök elleni lépései eddig magas rangú katonák számára biztosított menedékjogban és parlamenti határozatokban merülnek ki, amivel nem sikerült az egyre keményebben fellépő Erdogant elbizonytalanítani. 

A közeledő választások jó lehetőséget biztosítanak Erdogannak, hogy kimutassa, mekkora hatása van a német politikára. A török bevándorlók, illetve többedik generációs leszármazottaik egy 2015-ös felmérés alapján legalább hárommillióan vannak már a német társadalomban, azaz komoly szavazóbázist jelentenek bármelyik politikai párt számára. A nyilatkozatokból pedig egyértelmű, hogy a török elnök saját polgárainak tekinti ezt a réteget, és aktívan igyekszik irányítani azt, hogy hova adják le a voksukat szeptemberben.

A német médiában ezzel kapcsolatosan több elemző cikk is született, amelyek arra az ellentmondásra keresik a választ, hogy miközben egy gombostűt sem lehet leejteni az oberhauseni vagy kölni rendezvényközpontokban, ha Erdogan Németországba látogat, a németországi törökök legnagyobb része valójában nem követi a török elnök látásmódját akkor, amikor a szavazóurnákhoz járul. Az elemzők szerint egyértelműen a többedik generációs, fiatal törökök fogadják ujjongással Erdogan szinte a német szuverenitást sértő kampányakcióit. Ennek oka pedig az, hogy ez a réteg nem érzi úgy, hogy az érdekeiket bárki is képviselné. Elsősorban azért, mert az integrációjuk szinte totális kudarcot vallott – ezzel kapcsolatosan számtalan cikk, könyv és tanulmány született már. Miközben alig tudnak kitörni az alsóbb társadalmi rétegből, amibe születtek, végig kell nézniük, hogy a friss bevándorlók mindenféle erőfeszítés nélkül kapják meg azt az életszínvonalat, amit nekik sokszor becsületes munkával sem sikerül előteremteniük. Ezért aztán óriási az elégedetlenség, és nem csoda, hogy Erdogan, aki a törökök diszkriminációjával vádolja a német kormányzatot, ebben a körben halló fülekre talál.

Sok, Németországban élő török viszont nem szeretné, ha a nyugati demokrácia által biztosított emberi jogait fel kellene adnia – ezért a mérsékelt többség számára nem szimpatikus Erdogan víziója az Oszmán Birodalom újjáélesztéséről. Az újságok viszont azt vetítik előre, hogy amennyiben Merkel, aki magát gyakran minden német polgár kancellárjának nevezi, nem tudja megfelelően kommunikálni a német törökök felé, hogy az ő képviseletüket is felvállalja, komoly problémával fog szembenézni a jövőben, amennyiben szeptemberben újabb mandátumot adnak neki. Ha ő nem teszi meg ezt a gesztust, Erdogan majd a keblére öleli a magukat sehová sem tartozónak érző tömegeket, és még erősebben hat majd rajtuk keresztül a német politikára.

A Török Birodalommal a németeknek gyakran meggyűlt a bajuk az elmúlt ezer évben. Már a 11. századtól kezdve szorosan összekapcsolódik a két állam története. A keresztes hadjáratok idején a törökök védekeztek, a 15. és 17. század közötti időszakban pedig, amikor a törökök újabb és újabb területeket hódítottak meg, Európa igyekezett őket minden eszközzel feltartóztatni.

Német történészek szerint – amivel mi magyarok történelmi tapasztalatainkból kifolyólag nem értünk egyet – a török birodalom területén a keresztény parasztoknak jobb sora volt, mint a feudális rendszerben, ezért szívesen vetették alá magukat az oszmán uralomnak. Ez azonban az első kézből származó ismeret hiánya miatt nem tekinthető hitelesnek, ugyanis Németország területe sohasem volt része az Oszmán Birodalomnak. Az egyetlen hatás, ami közvetlenül érhette a német társadalmat ebben az időben, az a magas rangú, arisztokrata családokban volt megfigyelhető, ahol a 17. században szokás volt török rabszolgákat tartani. Az ő kultúrájuk hosszú ideig divatot is teremtett az építészetben és a művészetben „La Turquie” néven.

Ezt az orientalista romantikát a 19. században kissé megfordította Görögország függetlenségi harca az Oszmán Birodalom ellen, ahol a németek a függetlenségre törekvő görögök mellé álltak. Ez az oszmánellenesség egyértelműen megfigyelhető az olyan, 19. század elején alkotó értelmiségiek és művészek alkotásaiban, mint például Goethe.

Később aztán a gazdasági érdekek mentén újabb változás állt be a kapcsolatban, ugyanis II. Vilmos német császár idejében német mérnökök segítettek felépíteni a mintegy 1600 kilométer hosszan húzódó stratégiai Berlin–Bagdad vasutat. Ennek a virágzó külpolitikai és gazdasági együttműködésnek a megkoronázása volt 1882-ben a német–török fegyverkezési szerződés, amelynek keretében például a porosz vezértábornagy, Karl Bernhard von Moltke vezetésével a németek modernizálták az oszmán hadsereget.

Ezt a katonai együttműködést erősítette meg az első világháború utáni együttműködési szerződés 1932-ben, amely lehetővé tette, hogy Németország váljon Törökország első számú import- és exportpartnerévé. Kemal Atatürk, aki a szekuláris és modern Törökország megalapítója volt az Oszmán Birodalom összeomlása után, szívesen fogadta a náci uralom elől menekülő német polgárokat, akiket a török nyelvbe tartósan beépülő szóval „haymatloz”-nak neveztek (a német heimatlos, azaz hontalan szó alapján).

A török vendégmunkások beáramlása Németországba a ’60-as években kezdődött. Róluk a németek úgy gondolták, hogy hazatérnek majd a megbízásuk végeztével, ezért nem igyekeztek a szekuláris Törökországból érkezőket beolvasztani a társadalomba akkor, amikor még talán sikerrel járhattak volna.

A ’70-es évek családegyesítési programjai nyomán viszont a vendégmunkások létszáma hirtelen ugrásszerűen megnőtt, és mivel az újonnan érkezők továbbra is „maguk között voltak”, sikerrel tartották meg a török kultúrát német földön is. Ma már egyértelműen látszik, hogy a törökök „gettósítása” mekkora hiba volt – ám most már hiába igyekeznek az újabb generációkat integrálni, az szinte teljesen lehetetlenné vált.

Az 1980-as katonai puccs után hirtelen tömött sorokban érkeztek a menedékkérők, akik ugyancsak nagymértékben hatottak a német társadalom összetételére. Ebben az időben jobbára értelmiségiek és politikai üldözöttek vándoroltak be Németországba. Az egyre növekvő létszám viszont az idegengyűlölet hullámait váltotta ki a németekből, akik ekkor kezdtek igazán szembenézni politikai szinten is az integráció szükségességével – ám arra ekkor az óriási létszám és az elkülönülés miatt már nem volt lehetőség. Ezért 1982-ben Helmut Schmidt kancellár és kormánya azt tervezték, hogy a törökök számát felére redukálják, viszont a program nem járt sikerrel; alig százezren tértek csak haza Törökországba.

A politikai konfliktus azonban igazán 2013 óta éleződik, amikor a Gezi parkban és a Taksim téren tüntetők ellen erőszakkal lépett fel a török kormány. Angela Merkel felszólította az akkor még miniszterelnök Erdogant, hogy állítsák helyre a vélemény- és szólásszabadságot Törökországban. Az ezt követő években a szíriai konfliktus miatt meginduló menekültáradat kapcsán még inkább fókuszba került Európa és Törökország kapcsolata, és itt is egyértelműen kiderült, hogy az uniós szóvirágokkal szemben Erdogan a tettek embere. 2016-ban tető alá hoztak Angela Merkellel egy megállapodást, amelyben vízumkönnyítést és gazdasági segítséget ígért az EU, amennyiben korlátot szabnak a bevándorlók mozgásának, viszont újabb mélypontra jutott a viszony, miután a németek elfogadták azt a parlamenti határozatot, amelyben az 1,5 millió örmény meggyilkolását egyértelműen népirtásként határozták meg. Erre válaszul a török kormány első alkalommal fenyegetőzött azzal, hogy megtiltja német politikusoknak, hogy az Incirlikben állomásozó német katonákat meglátogassák.

2016 júliusában a meghiúsult puccskísérlet nyomán, amelyben Erdogan sikeresen számolt le a hatalmát veszélyeztető Fethullah Gülen pártjával és követőivel, felszólította Németországot, hogy minden Gülen-szimpatizánst toloncoljanak ki. Erre ugyan Merkel nem reagált, de az egyre súlyosabb, emberi jogok elleni tettek mindinkább az utópia kategóriájába száműzték a törökök uniós csatlakozásának gondolatát.

A választások közeledtével viszont az látszik, hogy Erdogan nem hátrál meg – kérdés, hogy mikor jön el az ideje annak, hogy német részről a diplomáciai üzengetés helyett konkrét válaszlépé-sekre kerüljön sor.

Olvasson tovább: