Kereső toggle

Még él a király, de éljen az új király

Vérmentes hatalmi átrendeződés a Szaúd-arábiai Királyságban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A jemeni háborúba történt „beragadás”, a katari krízis és az olajválság sem csökkenti Mohamed bin Szalman népszerűségét a szaúdi királyságban. Az ifjú koronaherceg sikerrel szorította ki riválisát a trónutódlási harcban, és politikája nyomán nemcsak Szaúd-Arábia, hanem az egész közel-keleti térség megváltozhat.

Ez év februárjában egy vacsorára voltam hivatalos Rijádban, a királyság fővárosában. A meghívóm szaúdi üzlettársam volt, akivel több exportüzletet is tervezünk bonyolítani a jövőben. Főleg mézet és orvosi berendezéseket fogunk kivinni Magyarországról a királyságba. Üzlettársam családja meg akart minket ismerni, ezért hívtak át minket magukhoz, hogy a maghribi imádság után közös lakmározás közben meséljünk magunkról.

Egy hatalmas házban laktak, melynek udvarára a szaúdi törzsi hagyományoknak megfelelően sátrat állítottak.

A vendégek (és rajtunk kívül volt belőlük pár) itt várakoztak, miközben a család férfitagjai felszolgálták a jemeni kávét, a teát. Európaiként szokatlan volt, hogy az összes fiúgyermek (végzett orvosok és mérnökök) sürög-forog a vendégek körül mint kiszolgáló személyzet, míg a családfő kötetlenül beszélget a vendégekkel. Később világosítottak fel, hogy ez a szokás. Hiába a fiúk vezetik már az üzletet, az atyai tekintélyen nem eshet folt. Mindenki számára nyilvánvalóvá kell tenni, hogy a házban és a család ügyeiben a családfő szava a legsúlyosabb, a döntő.

Szőke, feltűnően sápadt bőrű és kék szemű vendégekként nagy tisztességként éltük meg a meghívást. Kényszeredetten emlékeztettem magam folyamatosan, hogy ne nyúljak bal kézzel az ételhez, mert ez roppantul udvariatlan. Azzal a kezével mást csinál az ember a Közel-Keleten.

A másik szabály, amit észben kellett tartanom, hogy az előttem gőzölgő birkának abból a részéből szedjek, ami előttem van.

Amikor a vacsora formális részével végeztünk, üzlettársammal váltottunk pár szót a politikáról.

„Nagy reformok jönnek” – mondta a harmincas éveinek elején járó, orvosként praktizáló férfi. „Mohamed herceg ki fogja vezetni az országot az olajfüggésből, és garantálni fogja a királyság szavának súlyát szerte a világon.”

Véleményével nincsen egyedül a szaúdi királyságban.

Mohamed bin Szalman koronaherceg népszerűsége Szalman király után a legmagasabb, dacára annak, hogy a harmincegy éves herceg alatt az ország két olyan súlyos konfliktusba is bevonódott, melyből korántsem biztos, hogy győztesként lehet kijönni.

A két konfliktus a jemeni háború és a katari izolációs krízis.

Jemen jelen pillanatban romokban hever. A 2011-es arab tavasz során elűzött elnök törzsével alkut kötött az északi és inkább a síitákhoz húzó huszikkal, a szövetség pedig bevette az ország fővárosát, Sana’at. Hiába avatkozott be a szaúdi királyság légierejével az új elnök mellett, jelentős előrelépés a huszik visszaverésében nem történt, leszámítva, hogy az ország a humanitárius krízis mintapéldájává lett: a vízhiány, a kolera, a tífusz és a bombázások egyaránt a civil lakosságot sújtják, amely a huszi szövetség, a szaúdiak által támogatott Hádi elnök és az al-Kaida fegyveres csoportjai közé szorult. Az, hogy visszaálljon a hagyományos szunnita hegemónia, nagyon távolinak tűnik.

A másik nagy krízis Katar kérdése. Idén Egyiptom, Szaúd-Arábia, majd később az összes Öböl menti állam megszakított minden diplomáciai kapcsolatot Katarral, és gyakorlatilag izolálták az emírséget. Tették ezt azért, mert Katar az arab tavasz alatt hathatósan támogatta a modernista muszlim szervezeteket, főleg a Muzulmán Testvériséget, elősegítve a hatalomátvételüket. A királyság nem tolerálhatta tovább, hogy az általa vezetett Öböl menti országok közül valaki különutas politikát folytasson – ezért jöttek a szankciók, a durva beavatkozások az emírség bel- és külpolitikájába. Itt sem látszik enyhülés a felek között, sőt, a helyzetet súlyosbítja, hogy a krízisbe belépett Irán és Törökország is Katar oldalán. Mindkét állam komoly riválisa a szaúdi koronának: Irán a síiták zászlóshajója, akik gyakorlatilag mindenben megkérdőjelezik a szaúdi királyi család legitimitását, és persze nem mellékesen a szunnita dominancia megtörésére jelentős forrásokat áldoznak. Állítólag például ők fegyverezték fel a huszikat Jemenben. Törökország a modern iszlamista ideológiák fellegvára, és szintén nagy összegekkel és menedékhelyek biztosításával támogatta a Muzulmán Testvériséget – amely a szunnita iszlámon belül kihívója a szaúdi hivatalos vallási irányzatnak, a vahabizmusnak.

Mohamed bin Szalman népszerűsége mindezek ellenére egyáltalán nem csökkent, sőt növekedett. Támogatói jövőképpel rendelkező politikusnak látják a legifjabb koronaherceget, aki idén júniusban sikeresen golyózta ki egyetlen riválisát, Nayef koronaherceget, ezzel garantálva, hogy Szalman király halálával ő lesz majd a trón egyetlen várományosa.

Ha ez bekövetkezik, a régió legifjabb uralkodója lesz, akinek komoly elképzelései vannak arról, hogy mit is fog kezdeni hatalmával.

Az ambiciózus Mohamed megjelenése a szaúdi politika fősodrában komoly feltűnést keltett szerte az arab világban. Abdallah király halála után legidősebb fia, Szalman ült a királyi székbe, aki azonnal unortodox módon jelölte meg potenciális örököseit. A királyi családban hagyományosan a legidősebb hercegek közül kerül ki az új király – ezt a hagyományt hagyta figyelmen kívül Szalman király, amikor az 51 éves Nayef koronaherceg mellé a 31 éves Mohamedet is pozícióba helyezte.

Mindkét főherceg vezető pozíciót töltött be az ország élén: Nayef, aki az al-Kaida-sejtek felszámolásában és a Bush-adminisztráció által meghirdetett terrorizmusellenes háborúban szerzett elidegeníthetetlen érdemeket (és nem mellesleg jelentős amerikai támogatást), a belügyminisztériumot kapta meg, míg Mohamed a külügyet és a gazdasági tárcát. Érzékelve az Obama-kormányzat Szíriában mutatott határozatlanságát, illetve az iráni tárgyalásokat, Mohamed főherceg belépett a jemeni konfliktusba, elkerülendő, hogy egy Iránhoz köthető állam legyen az ország közvetlen szomszédja.

A katari krízis kirobbantásával pedig az volt a célja, hogy az Öböl menti blokkban megbüntesse a renitenseket és visszaállítsa a fegyelmet, és persze Szaúd-Arábia döntő szavát. Mindkét döntése logikusnak tűnik, de messzemenően szembemegy a királyság korábbi politikájával, amikor is a nagyhatalmakra, elsősorban az Egyesült Államokra vártak, hogy érvényesítsék nemzetközi érdekeiket, és fenntartsák a szunnita dominanciát Iránnal szemben a térségben.

Eközben kudarcot vallott az ország másik politikacsináló eszköze is, az olajpiac manipulációja. Az olajárak befolyásolásával eddig gyakorlatilag komoly gazdasági nyomás alá tudtak helyezni bármilyen renitenskedő nemzetet – most viszont még a kitermelés visszafogása is kevésnek bizonyult ehhez, miközben milliárdos államháztartási hiányt hozott a királyságnak.

Ebben a politikai környezetben kellett helytállnia az ifjú koronahercegnek, aki egy olyan gazdasági programot is kidolgozott Vízió 2030 címmel, mely az elkövetkező évtizedben kivezetné a szaúdi gazdaságot a fosszilis energiahordozóktól való függésből. Még a koronaherceg kritikusai is egyetértenek abban, hogy ilyen nyíltan és direkten szaúdi politikus még nem fogalmazta meg az ország problémáit. Népszerűsége a fiatalabb szaúdiak között azon alapul, hogy több „szórakozási lehetőséget” ígért az egyébként ultrakonzervatív országban, ahol a nemeket szeparálják, a saría törvénykezés dominál, és a hudud (halálos) büntetéseket végre is hajtják.

A „reformok” pedig már most érezhetőek a királyságban: több nemzetközi koncert is volt már az országban, igaz, még szeparált nemekkel, hamarosan bevezetésre kerül a turistavízum is, sőt, néhány szaúdi fiatal már arról beszél, hogy hamarosan a nők is vezethetnek majd autót.

Nayef herceget Mohamed herceg reformjai és a hatalmi struktúrák átalakítása, valamint a különutas külpolitika, mely nem kizárólag az Egyesült Államokra támaszkodik, az ifjú koronaherceg természetes ellenfelévé tette. Bár a királyi család hagyományosan egységesen jelenik meg mind az ország, mind a külföld felé, tudni lehetett, hogy a két herceg komolyan rivalizál az ország vezetéséért. Ebből a versengésből pedig, dacára a továbbra is tartó két súlyos konfliktusnak, Mohamed főherceg került ki győztesen.

Június végén Nayef koronaherceget a mekkai Safa palotába kérette a szaúdi hercegeket tömörítő „hűségtanács” és azok, akik a trónutódlásról döntenek, ahol több forrás szerint órákon keresztül presszionálták arra, hogy lépjen vissza a trón iránti igényétől Mohamed főherceg javára. Az indoklás Nayef egészségügyi állapota volt: állítólag az ellene 2009-ben elkövetett merénylet során súlyosan megsérült, emiatt pedig folyamatosan fájdalomcsillapítókat szed, melyek akadályozzák tisztánlátását.

Nayef néhány óra után bele is ment a lemondásába. Visszatért a palotájába, és kivonult a szaúdi politikából. Miniszterelnöki székét a 33 éves Abdulaziz bin Szaúd bin Nayef vette át, aki Nayef unokaöccseként korábban tanácsadó volt, de az elemzések szerint Mohamed főherceg elkötelezett támogatója.

A tágabb királyi család persze vegyes érzelmekkel fogadta Mohamed főherceg kinevezését a trón egyetlen várományosaként, voltak, akik a hagyományos öröklési rendbe való beavatkozást sérelmezték, mások aggódnak a hatalom ilyen jellegű koncentrációja miatt az országon belül.

Ami bizonyos, hogy a „puccs” Szalman király akaratával és végső szavával zajlott le. Mohamed koronaherceg így már hivatalosan is a szaúdi trón várományosa. Nagy reformok és változások előtt áll nemcsak a királyság, de az egész térség is.

Olvasson tovább: