Kereső toggle

A zsarnok és a katonák

Szaddám Huszein utolsó napjai

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szaddám Huszein személyiségének bemutatásával két új könyv járul hozzá az iraki háború jelentette nagy kirakós játék megoldásához. Az egyik megdöbbentően bensőséges viszonyt tár fel a fogva tartott diktátor és az őt őrző amerikai katonák között. A másik arra mutat rá, hogy Amerika, Szaddám szándékait félreértve, nem számolt azzal, hogy a két háborút kirobbantó, mind Irán, mind pedig saját népe ellen bizonyítottan tömegpusztító fegyvereket bevető diktátor hatalmon maradása az iraki egység megőrzésének záloga lehet.

Szaddám Huszeint 2006. de-cember 30-án végezték ki: a diktátor utolsó percei – közvetlenül a halál pillanatáig – ma is megtalálhatók a YouTube-on. Azt viszont már nem láthatjuk, hogy amint kivitték a holttestet a teremből, a kint várakozók ütlegelni és köpdösni kezdték. Csak egy tucat távolabb álló szemlélő érzett gyászt, majd haragot – egyiküket úgy kellett lefogni, nehogy a dühödt tömeg közé rontson.

Ezek az együttérző szemtanúk nem Szaddám rokonai vagy barátai voltak, hanem – bármilyen meglepő – amerikai katonák. Will Bardenwerper, Irakban szolgált egykori gyalogostisztnek a közelmúltban megjelent, The Prisoner in His Palace (Fogoly saját palotájában) című könyve szerint a Szaddám felügyeletére kirendelt őrök őszintén megrendültek a diktátor halálán. „Úgy éreztem, cserbenhagytam. Olyan volt, mintha magam is gyilkos lennék, mintha megöltem volna valakit, aki közel állt hozzám” – emlékezett vissza Adam Rogerson, a csapat egyik szakértője, amikor Bardenwerper interjút készített vele.

Társai, a magukat „Szuper Tizenkettőnek” nevező csapat tagjai mind hasonló érzésekről számoltak be. Ők ugyanis hónapokat töltöttek Szaddámmal, aki inkább tűnt számukra barátságos öregembernek, mint a „gonosz tengelye” egyik kegyetlen diktátorának, a hírhedt „bagdadi mészárosnak”.

Pedig Szaddám Huszein bűnlajstroma még a sokat látott régió diktátoraiéhoz képest is elképesztő: két háború kirobbantásáért terheli a felelősség – az 1980 és 1988 közötti iraki–iráni háborúban legalább 300 ezer iraki, valamint félmillió és egymillió közötti iráni állampolgár vesztette életét, míg az 1990–91-es kuvaiti háborúban százezer körüli iraki, kuvaiti és szövetséges állampolgár halt meg. Ezen túlmenően Szaddám Huszein a nyolcvanas években saját népe ellen vetett be vegyi fegyvert – kurd források 200 ezerre, nemzetközi emberi jogi szervezetek 100 ezer körülire teszik az általa megöletett iraki kurdok számát. 

A Szaddám és fogvatartóinak különleges kapcsolatát elmesélő kötethez a szerző több mint száz interjút készített amerikai és külföldi hivatalnokokkal, katonákkal, tudósokkal, kémekkel és ügyvédekkel, emellett azokat a beszélgetéseket is felhasználta, amelyeket hadtörténészek folytattak az őrökkel néhány hónappal a kivégzést követően.

Különleges küldetés

A tizenkét fős katonai rendészcsapat 2006 nyarán érkezett Irakba. Amerika különböző vidékeiről, de mindannyian munkásosztálybeli miliőből és ugyanazokkal a motivációkkal – a 9/11 után fellángolt hazaszeretet, kalandvágy és a hazatérés utáni jobb élet reményében jelentkeztek a hadseregbe. Leendő megbízatásukra alapos és kiváló kiképzéssel a hátuk mögött sem lehettek igazán felkészülve: néhány hónapos bagdadi tartózkodás után tudták meg, hogy a világ akkori leghíresebb foglyára, Szaddám Huszeinre, Irak egykori elnökére fognak vigyázni.

Szaddám számára a Bagdad közelében, egy mesterséges tó kis szigetén épült al-Faw palotában alakítottak ki egy szűkös cellát. Az amerikaiak Camp Victory névre keresztelték a bázisként használt helyet, és a honvágy – vagy legalábbis a hazai ízek utáni sóvárgás – enyhítésére Burger Kinget és Subwayt működtettek itt, a katonák szórakoztatására pedig sztárokat hívtak.

A Szaddámot őrző katonák minden idejüket a palotában vagy az átmeneti iraki kormány által elrendelt pernek helyt adó bíróságon töltötték. Küldetésükről senkinek sem beszélhettek, még a családjuknak sem, nem vezethettek naplót, feletteseik elolvasták az e-mailjeiket, a holmijaikat pedig időnként szúrópróbaszerűen átkutatták, nem készítettek-e mégis feljegyzéseket arról, amit láttak, hallottak, tettek vagy akár csak gondoltak.

Elszigeteltségük nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Szaddám és köztük különleges kapcsolat szövődjön. Arról nem is szólva, hogy nem hétköznapi fogollyal álltak szemben, hanem olyasvalakivel, aki több mint harminc évig kormányozta Irakot a megfélemlítés és a manipuláció válogatott eszközeivel. Egyszer például letartóztatta egyik miniszterét, mert az olyan javaslattal állt elő, ami nem nyerte el a tetszését. Amikor a bebörtönzött hivatalnok felesége közbenjárt a szabadon bocsátása érdekében, hazaküldte a férjet – fekete zsákban, darabokra szabdalva. A hasonló leszámolások szinte eltörpülnek a tömeggyilkosságok, különösen a diktátor unokatestvére, Ali Haszan al-Madzsid, alias „Vegyi Ali” irá-nyításával végrehajtott Anfal (zsákmány) fedőnevű hadművelet mellett, melyben a Human Rights Watch becslései szerint közel 100 ezer észak-iraki kurd eshetett áldozatul a kivégzéseknek és a falvaikra dobott vegyi fegyvereknek.

Szaddám hasadt személyiségében egyszerre volt jelen a képesség mindazokra a rémtettekre, melyekkel vádolták, és a teljesen normális, sőt magával ragadó viselkedésre. Bár az amerikai támadás megdöbbentette, mivel azt hitte, Bush szövetségesként tekint rá a terrorizmus elleni harcban, az őrzésére rendelt katonákat nem kezelte ellenségként. Miután a Szuper Tizenkettő felügyelete alá került, teátrális megnyilvánulásait a nyilvános tárgyalások idejére tartotta fenn, jól tudva, hogy kamerák közvetítik, ahogyan a bíróval kiabálva kétségbe vonja az eljárás törvényességét. A főszerepet sokszor magához ragadva hol tagadta, hogy tudomása lett volna az uralma idején elkövetett atrocitásokról, hol teljhatalmát bizonygatta. „Egyetlen repülő sem szállhat fel a parancsom nélkül” – hangoztatta.

Megtört a jég

A palotában, a fogvatartóival folytatott privát beszélgetések során viszont csak a „jóságos öregúr” létezett. A légkör eleinte kissé fagyos volt – az őrök igyekeztek a lehető legminimálisabb kommunikációra szorítkozni foglyukkal –, ám az állandó összezártság és a napok egyhangúsága miatt egy idő után ezt már nem is volt olyan nehéz megtörni. Néhány hét telhetett el, amikor a Szaddám mellett ülő tolmács egyszer csak odafordult az egyik katonához, Hutchhoz: „Azt kérdezi, hová való vagy.” Hutch megdöbbent: „Mondd meg neki, hogy Amerikából.” Mikor Szaddám tovább erősködött (egész jól beszélt angolul, de tudatosan megválogatta, mikor használja a nyelvet), Hutch végül megértette, hogy arra kíváncsi, milyen népcsoporthoz tartozik, mivel az arca erősen lebarnult a hevesen tűző iraki naptól. „Azt hiszem, részben bennszülött vagyok” – bökte ki, mire Szaddám egyik ujjával madártollat mímelve kezét a feje mögé tette, a másikat pedig a szája elé tartva indián harci kiáltást hallatott. Hutchból kirobbant a nevetés.

Szaddám saját családjáról is készségesen mesélt, egyszer még egy vaskos fényképalbum is előkerült – Szaddám a lánya születésnapján, vagy látogatóban birkapásztoroknál, vagy épp iskolásfiúként… Ehhez a képhez történet is tartozott: az igazgató – nem tudni, miért – kirúgta a fiút, amit annak volt katonatiszt nagybátyja a családot ért sértésnek vett. Egy fegyvert nyomott a gyerek kezébe, és csak annyit mondott neki, hogy vigyázzon, nehogy elkapják. Ennél a pontnál aztán Szaddám elhallgatott, kortyolt egyet a teájából, beleszívott a szivarjába, majd mosolyogva hátradőlt, hallgatósága képzeletére bízva a vakmerő igazgató további sorsát.

Szaddám kifogyhatatlan volt a – sokszor apró – gesztusokból, melyek újra és újra megdöbbentették fogvatartóit. Egyszer elkérte az egyik illatosított gyertyát, amit Rogersonnak küldött a felesége, és egy tollal verset vésett rá, hogy a Vörös Kereszten keresztül eljuttassa a lányának. Karácsonykor a feleségének készített hasonló ajándékot, elmesélve az amerikaiaknak, hogy ezen a keresztény ünnepen mindig meggyújtottak egy gyertyát. Nem tudni, mennyi volt az őszinteség ebben, és mennyi az olyan ember gesztusa, aki gyakorlott mások tetszésének türelmes elnyerésében. Ugyanez igaz arra az esetre is, amikor megkérdezte, megnézheti-e A passiót. Megengedték neki, így nem maradt le élete legnagyobb moziélményéről – kijelentette ugyanis, hogy ez a legjobb film, amit valaha látott. Azt is hozzátette, hogy nagyon dühös amiatt, ahogyan a zsidó szereplők Jézussal viselkedtek, és hogy „az irakiak jobban bántak volna vele”.

Nyugodt hétköznapok, apró örömök

Szaddám meghökkentően nyugodtnak tűnt ahhoz képest, hogy halálos ítélet lebegett a feje fölött. Az egyszerű örömök mintha különleges elégedettséggel töltötték volna el. Szivarozva beszélgetett a tolmácsával (büszkén mesélte az amerikaiaknak, hogy Fidel Castro kapatta rá a Cohibákra, melyeket most egy üres, nedves törlőkendős dobozban hordott magával mindenhová), máskor órákon át olvasott, illetve leveleket vagy naplót írt a Szuper Tizenkettő által kitakarított és irodának átalakított szobában. A növényeit – valójában inkább gazokat –, melyek a cellája előtti kis területen nőttek, még közvetlenül a kivégzésére való indulás előtt is meglocsolta.

Amerikai őreivel való, szinte bensőséges viszonyát az sem befolyásolta, hogy azok végig jelen voltak a tárgyalásokon. A rezsim rémtetteit képtelenek voltak összeegyeztetni azzal a képpel, amely bennük az elmúlt

néhány hónapban Szaddámról kialakult. Rogerson így fogalmazott: „Hallottam, hogy mit tett a saját népével, hogy hányan meghaltak, és azt mondtam magamnak: »Basszus, az egy rakat halott; ez egy egész várost megölt.« De sosem tudtam úgy ránézni, mert velem egész máshogy viselkedett… Olyan volt, mint egy nagypapa.” Amikor az ítélet megszületett, és Szaddámot végül a kivégzőhelyre vitték, a Szuper Tizenkettő mindegyik tagját megölelte, és némelyiküknek pár személyes mondatot súgott. Volt, akinek könnyek szöktek a szemébe. „Isten legyen veletek” – búcsúzott, az őt szállító jármű ajtajából még egyszer visszanézve.

A fogoly másik arca

Egész máshogy látta Szaddámot John Nixon, aki 1998 és 2011 között a CIA politikai vezetők elemzésével foglalkozó szakértője volt, és az iraki diktátor kihallgatását vezette. Az ő tapasztalatait a tavaly év végén megjelent, Debriefing the President (Az elnök kihallgatása) című könyvéből ismerhetjük meg. Bár Nixon alátámasztja, hogy Szaddám rendkívül karizmatikus volt, és nagyon megnyerő tudott lenni, ő annak is gyakran vált tanújává, hogy rosszindulatú, ravasz manipulátorként nyilvánult meg. „Szaddám nem volt egy szerethető figura. Minél jobban megismerte az ember, annál kevésbé lehetett kedvelni.”

Nixon öt éve már szinte megszállottan foglalkozott Szaddám Huszein személyével és Irakkal, amikor 2003 decemberében egy tikriti tanyán, egy szűk, földalatti bunkerben megtalálták a zavart tekintetű, piszkos, torzonborz külsejű diktátort. Mivel a CIA igazgatója meg volt róla győződve, hogy Szaddám hasonmásokat alkalmaz, Nixonnak (aki egyébként ezt tévhitnek tartotta) azonosítania kellett a foglyot. Bár egyből tudta, hogy kivel áll szemben, három ismertetőjegy – a törzsi hovatartozás jeleként a jobb kézfejre, a csukló vonalában 5-6 éves korban tetovált három sötétkék pötty, a bal lábon egy lőtt seb után maradt heg és az alsó ajak enyhe, féloldali lefittyedése – alapján kizárta a csalás lehetőségét.

A kihallgatások inkább elnöki interjúkra hasonlítottak; Szaddám a rendőri stílusú kikérdezés legkisebb jelére méltatlankodva tiltakozott. Nemcsak 185 centis magasságának köszönhetően vindikált magának tekintélyt és egyfajta jelenlétet a helyiségben, hanem államfői viselkedésével is. Nixon szerint hiba volt, hogy Szaddám az elfogása utáni napokban, amikor megtisztálkodhatott és orvosi ellátásban részesült, egyúttal időt kapott arra, hogy „összeszedje magát”. „Szinte mindenki, akinek van foglyok kihallgatásában tapasztalata, elmondhatja, hogy az első 24–48 óra mindent eldöntően fontos” – írja Nixon. Ekkor ugyanis még friss a szabadság elvesztésének sokkoló élménye. Nixon és csapata már egy magabiztos Szaddámmal találkozott, aki, ha nem tetszett neki egy kérdés, kihúzta magát, és ellenségesen kijelentette: „Én Szaddám Huszein at-Tikriti vagyok, Irak elnöke. Maguk kicsodák?”

Ismerni kell az ellenfelet

Nixon elismeri, hogy egészen más volt személyesen találkozni a diktátorral, mint másodkézből szerzett információkból összerakosgatni róla a képet. „A kihallgatások kezdetén azt hittem, ismerem Szaddámot – írja könyve bevezetőjében. – De ahogy teltek a hetek, rájöttem, hogy az Egyesült Államok nagymértékben félreértette mind őt, mind azt a szerepet, amit az iszlám világ radikális mozgalmainak, köztük a szunnita extremizmusnak a visszaszorítójaként játszhatott volna.” (Szaddám maga is szunnita volt, de mint a kihallgatások során többször elmondta, a szunnita szélsőségesség felemelkedésétől ő maga is tartott.)

„Nem azt állítom, hogy Szaddám ártatlan volt – magyarázza Nixon. – Kegyetlen diktátor volt, aki káoszba és vérontásba taszította ezt a vidéket. De visszatekintve, szinte megnyugtatónak tűnik az öregedő és a politika iránt érdektelenné vált Szaddám kormányzásának gondolata, szemben (…) az Iszlám Állam felemelkedésével, nem beszélve a mintegy hárombillió dollárról, amit az új Irak felépítésére fordítottunk.” (Szaddám 2003-ra visszavonult az államügyek napi intézésétől. A lánya állítása szerint épp egy nappal az amerikai invázió kezdete előtt küldte el legújabb regényének kéziratát véleményezésre Tárik Azíz külügyminiszternek és közeli tanácsadójának.)

„Rá fogtok jönni, hogy nem is olyan könnyű kormányozni Irakot” – figyelmeztette Nixont. „Nem ismeritek a nyelvet, a történelmünket, sem az arab gondolkodásmódot. Az iraki népet nehéz megismerni az időjárás és a történelem ismerete nélkül. (…) Azt mondják, az irakiak a nyári hőség miatt olyan keményfejűek” – fejtegette. Meg volt róla győződve, hogy az országnak szüksége van rá, és a lázongások az ő távozásának a természetes következményei. „Nemsokára hiányolni fogtok” – jósolta, amiben ekkor már több amerikai elemző egyetértett vele, köztük John Nixon is.

Nixon szerint Washington soha nem fordított kellő gondot arra, hogy Szaddám megdöntésének lehetséges következményeit ténylegesen számba vegye. „Vezetőink, úgy tűnik, képtelenek külföldi államfők helyzetébe belelátni, különösen diktátorokéba.” Szaddám elkerülhetetlennek látta az elmozdítása után fellángoló szektariánus erőszak elhúzódását. „Nem logikus, hogy a hódító, aki a Tigrisen átkelve bejön az országunkba, azt kéri, hogy tegyük le a fegyvert. Mi erre azt válaszoljuk, hogy ha véget akartok vetni a vérontásnak, menjetek el” – mondta Nixonnak. Nincs rá bizonyíték, hogy ez valóban így történt volna, ha viszont megfordítjuk az állítást, pontosan a mai helyzet leírását kapjuk: Amerika maradt, és a vérontás folytatódott.

Olvasson tovább: