Kereső toggle

Mert mi is végtére a kereszténység?

Beszélgetés Thomas Kaufmann történészprofesszorral Luther Mártonról és a reformációról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Luther Márton legnagyobb szerepe az volt, hogy a „lelkekbe véste” a kereszténység igazi üzenetét – állítja Thomas Kaufmann lutheránus történész. Szerinte a kereszténység megújulásán túl Európa politikai-társadalmi változásait is magával hozó reformációban központi szerepe volt Luther csodákba vetett hitének és bibliai látásmódjának. A reformátor antiszemita kirohanásairól és a nyugati iszlámkérdésről a korszak egyik legnagyobb szaktekintélyét a Göttingeni Egyetemen kérdezte a Hetek.

– Idén ünnepeljük a reformáció 500. évfordulóját, azonban úgy tudom, hogy a történelmi dátum, vagyis 1517. október 31-e vitatott a történészek körében. Történt aznap egyáltalán valami érdekes?

– Ezt a napot az emlékezetkultúra tette központi dátummá, és 1617, vagyis az első reformáció jubileum óta játszik fontos szerepet. Ami a történelemtudományt illeti, a tézisek kifüggesztésének pontos időpontja bizonytalan. Ami biztos, hogy 1517. október 31-én – Mindenszentek előestéjén – Luther írt egy levelet egyházfőjének, Albrecht von Brandenburg érseknek, amelyben támadta a bűnbocsánat egyházi gyakorlatát. Ehhez a levélhez fűzött hozzá 95 tézist – nagy valószínűséggel ezeket függesztette ki a wittenbergi Schloßkirchében és a Markkirchében, valamint a Marienkirchében is. Meglehet azonban, hogy ez csak november 1-jén történt meg. Akár így, akár úgy, ez nem volt egy különösebben izgalmas jelenet: Luther ábrázolása egy hatalmas kalapáccsal a 19. századi történelemideológia terméke.

Egyébként feltételezhető, hogy a téziseket más módon is terjesztették. Saját feltevésem, hogy valószínűleg Luther állhatott azok kinyomtatása mögött Lipcsében is. Sokat fáradozott tehát már a kezdetekben is azon, hogy állásfoglalása minél szélesebb körben ismertté váljon. Ezzel megkezdődött egy folyamat, ami a katolikus egyházzal való vitában végül Róma részéről Luther exkommunikációjához vezetett.

Luther pedig 1520. október 10-én a kánonjogot égette el nyilvánosan. Tehát az a történelmi „seb”, amelyből aztán az az egyházi fejlődés kiindult, amit mi protestantizmusnak nevezünk, inkább 1520-ra datálható. De mivel az 1520-as év történéseit kissé nehezebb megérteni, így lett a szimbolikus dátum 1517. október 31.

– Luther és kortársai felismerték, milyen történelmi változásokat élnek át, sőt, hogy annak mozgatói?

– Ami Luther úgymond észlelési horizontját illeti, döntő volt, hogy ő elsősorban Szászországban mozgott. Itt talált menedéket azáltal, hogy a szász tartományúr védelmet nyújtott neki az üldözés elől. Ezt követően 1520-tól pedig a Német-római Birodalom egésze számára próbált meg kidolgozni egy reformkoncepciót, ami végül elbukott. Tehát a reformáció későbbi „globális” eredményei, mint például a latineurópai kereszténység különböző felekezeti irányokba való tagozódása, vagy az ázsiai és afrikai gigantikus protestáns áttörések teljesen kívül estek Luther gondolatain. Az egykori wittenbergi szerzetes egyébként abból indult ki, hogy még az életidejében a törökök egész Európát meghódítják és bekövetkezik a történelem és az idők vége.  

– Mi volt az eredeti motívuma ott legbelül? Ezt tudhatjuk?

– A politikai és társadalmi dimenzió csak 1520-tól merül fel Luthernél. Akkor válik világossá számára, hogy a reformlehetőségek csak világi hatalmasságok támogatásával lehetségesek. Az ő eredeti szándéka egész egyszerűen csak egy kísérlet volt: megmenteni az egyházát. Ő szerette ezt az egyházat, össze volt kötve annak tradícióival, és szenvedett amiatt, hogy elveszíti a hitelét. Ez volt az eredeti impulzus.

– Könyveiben arról ír, hogy a reformáció nemcsak egy világtörténelmi esemény volt, hanem máig vannak utórezgései is.

– Bizonyos értelemben a kereszténység, különösen a latin kereszténység történelme a 16. századtól megváltozott. Azóta vannak egymással konkuráló keresztény közösségek és az evangéliumi-protestáns egyházak egy máig lezáratlan folyamat eredményeképpen egymásból kiindulva különböző irányokba differenciálódnak. Ez a folyamat akadálya annak, hogy a kereszténységet – legalábbis a modern alkotmányos, vallássemleges államok feltételei között – a klasszikus konstantinuszi értelemben „vinculum societatis-ként”, vagyis a társadalom kötőerejeként lehessen működtetni. Ebből fakadóan a modernitás feltételei mellett a kereszténység vallási funkciója megváltozott és ez a reformáció egy közvetlen következménye.

– Luther egy pillanatban lényegében egyedül állt szemben a pápasággal és egy egész birodalommal. Milyen nyomást kellett elviselnie? Gyakorlatilag az élete forgott kockán.

– Valóban. Luther a kiátkozásával és aztán a wormsi ediktummal (amely birodalmi kiközösítéssel sújtja) „árva lett, mint a madár” – ahogyan a németek mondják. Ez azt jelenti, hogy bárki agyonüthette, bárki végrehajthatta volna rajta a halálbüntetést, és ez minden további nélkül bármikor megtörténhetett volna. Ennek következtében Luther folyamatosan életveszélyben volt és csak egy politikai menedék nyújtott neki segítséget, ami viszont azzal járt, hogy a wormsi ediktum miatt Szászországot már nem hagyta el többé.

Luther életszemléletét, valóságérzékelését nagyon erősen meghatározták a Biblia írásai. Ennek megfelelően ő hitt abban, hogy létezik a gonosz, vannak démonok és hogy megtörténhetnek a csodák. A közeli várakozásainak horizontján ott volt Krisztus visszatérése, illetve az Antikrisztus is – amelyet nemcsak a pápával, hanem a törökökkel is azonosított. Úgy gondolta, hogy velük bünteti Isten a kereszténységet annak bűnei miatt. Ennek következtében az olyan történelmi események, mint például a mohácsi csata vagy Bécs török megszállása dinamizálták a reformációt Németországban.

– Olvasni lehet arról is, hogy Luther ettől kezdve élete végéig testi problémákkal és betegségekkel küszködött. Ezek a stressz következményei voltak?

– Valóban igaz, hogy újra és újra feltűnnek különböző betegségek szimptómái Luthernél. Azonban nem mindegy, hogyan interpretáljuk ezeket a jelenségeket. Luther alapjában véve igazán robosztus és vitális fizikummal rendelkezett, és amikor 63 éves korában meghalt, a kortársainak az volt az érzése, hogy egy hosszú életet élt. Ugyanakkor valóban produkált pszichoszomatikus tüneteket, amelyek a szorongatott élethelyzetével is összefügghettek. Szintén valós, hogy később valamiféle időskori depresszióhoz hasonló betegség jeleit mutatta. Luther ilyen tüneteket, valamint természeti és más jelenségeket gyakran fundamentális vereségként fogott fel, amelyek a dolgok helyzetének drámai képét mutatták számára. Így válik érthetővé, hogy Luther egyes kijelentései, kirohanásai nem voltak teljesen mentesek olyan pszichikai helyzetektől, amelyek az ő testi állapotával álltak összefüggésben.

– Ami a wormsi ediktumot illeti, tudunk esetleg arról, hogy milyen következményei voltak ennek? V. Károly nemcsak Luthert sújtotta birodalmi átokkal, hanem azokat is, akik az ő írásait terjesztették, vagy akár egyszerűen csak maguknál tartották.

– A wormsi ediktumnak elsődlegesen az úgynevezett „Habsburg” országokban szereztek érvényt: a jog alapján végezték ki az első mártírokat 1523-ban. Luther erről dalokat is írt. Voltak azonban olyan birodalmi tartományok, amelyek megtagadták a birodalmi átok alkalmazását. Így történhetett, hogy már 1521-22-re kirajzolódott – éppen a wormsi ediktum nyomán –, hogy mely területen hajlanak a reformációra, hol kötelezik el magukat továbbra is a régi, vagyis a katolikus egyház mellett.

– Luther életművének részét képezik zsidóellenes kirohanásai, írásai, melyeket néhány történész inkább antijudaizmusként aposztrofál. Luther antijudaista vagy antiszemita volt?

– Ez a kérdés rendkívül vitatott.

Én magam javasoltam, hogy Luther zsidóellenességét koraújkori vagy premodern antiszemitizmusnak tekintsük. Mégpedig egy nagyon egyszerű okból: Luthernek voltak olyan érvei, véleményei, amelyek a bibliai tradíciókkal semmilyen kapcsolatban nem álltak, és amelyek a zsidókra mint etnikai csoportra vonatkoznak. Ilyen például, amikor arról ír, hogy a zsidóknak „keresztény vérre van szükségük azért, hogy ne bűzölögjenek”. Mondanám, Luther olyan pozíciókat vesz fel, amelyek egészen biztosan túlmennek a bibliai hagyományvilágon és az antiszemitizmus korai formáival hozhatóak kapcsolatba, amely – eltérően az újkori antiszemitizmustól – nem biologisztikus. Ezek a nézetei egyfajta „nukleuszok” voltak, amelyek a koraújkori vagy premodern antiszemitizmusba jól beilleszthetők voltak. Ezért vált Luther érdekessé a 19. század antisze-mitái számára – akik azonban Luther más szövegeit is kiforgatták, egyes idézetek az összefüggésükből kiszakítva váltak antiszemita „röpiratok” részeivé.

Összességében Luther számára a döntő motívum a zsidósággal folytatott vitában az volt, hogy a zsidókat meggyőzze, hogy az ő könyvük, az Ószövetség Jézus Krisztusról szól.

A későbbi antiszemitákat-rasszistákat azonban egyáltalán nem érdekelte az Ószövetség. Kifacsart Luther-idézeteik sajátos dinamikára leltek, a legjelentősebbek bekerültek az úgynevezett Antiszemita Katekizmusba is, amit Theodor Fritsch állított össze. Ezt a „művet” egészen a náci időkig a zsidókérdés „kézikönyveként” terjesztették. Egyik utolsó kiadását egy 18 oldalas Luther összefoglalóval és a zsinagógák felgyújtására szóló felhívással nyomtatták ki.

– Luther nagyon jól ismerte a Bibliát, ő fordította le német nyelvre. Példaképe az a zsidó Pál apostol volt, aki a Rómabeliekhez írt levelében arról tanít, hogy a zsidóságot Isten nem vetette el végleg. Mi lehetett az oka annak, hogy mégis megfertőzte az antiszemitizmus?

– Ez az egyik legérdekesebb és legnehezebb kérdés ezzel a témával kapcsolatban. Pál azt írja a Rómaiakhoz írt levél 10. fejezetében, hogy a törvény vége Krisztus, amit Luther értelmezhetett úgy, hogy a judaizmus egyszerűen megszűnt mint legitim vallási alternatíva. Ezen az értelmezésen keresztül az egész szövegrész olyan értelmet nyer, amelyet mi problematikusnak tartunk. És végső soron ez vezetett el ahhoz, hogy bizonyos igerészek – mint például az, ahol a János evangéliumában a zsidók „ördögfiókaként” kerülnek aposztrofálásra – sokkal fontosabbakká váltak Luther számára, mint a Rómaiakhoz írt levél említett szakaszai.

– Európában zajlik egy vita arról, hogy a kereszténység még mindig ott van-e az úgynevezett „európai értékek” között? Valláskritikusok szerint a kereszténység éppen a reformáció által vált el Európától – ezzel összhangban pedig sok katolikus keresztény úgy látja, ez a folyamat káros volt, mert az addig relatíve egységesen keresztény Európa egyre szekularizáltabbá és vallásilag megosztottabbá vált.

– A történelemtudomány alapján egyértelműen állítható, hogy a reformáció következményeként kezdődött el egy intenzívebb foglalatoskodás a kereszténységgel mind a katolikus, mind az evangéliumi egyházakban. A francia történész, Jean Delumeau például a „kereszténység krisztianizálódásáról” mint a reformáció következményéről beszélt.

A népnyelvű Biblia, az egyházi dalok, a katekizmus mind energizálta a keresztény identitást nemcsak az evangéliumi, hanem a katolikus egyházban is.

Ami pedig a szekularizáció folyamatát illeti: ez az egyes országokban nagyon különbözően játszódott le. Az egyház és az állam szétválasztása nem közvetlenül a reformáció után zajlik le: elsőként a vallás egyfajta „államosítása” valósul meg. Az állam a tartományurak által, akik episzkoposszá váltak, lényegében átvette a püspökségi jogokat. Az állam így közvetlenebbül is hozzáférhetett alávetettjeihez. A protestáns politikai gondolkozásban az egyház és az állam elválasztása csak a 19. századtól játszik ténylegesen szerepet, ami persze kapcsolódik Luther korábbi „világi felsőbbség”-ről szóló koncepcióihoz.

– Egyet tud érteni a következő idézettel? „Luther egy egész vallást mentett meg.”

– Ez az idézet Jacob Burckhardt-tól származik. A reneszánsz Itáliáról szóló könyvében írja le, hogy a kereszténység a római pápa vezetése alatt egyre dekadensebbé vált. A pápák luxusban hevenyésznek, bizonyos erkölcsi standardokat már nem is tartanak meg, és akkor érkezik egy szerzetes, és felteszi a kérdést: „Mi is végtére a kereszténység?”.

A választ pedig a lelkekbe vési. Úgy gondolom, hogy a kereszténységet a 15. században mindenképpen hanyatlás fenyegette, és az a vallási mélység, amit az Újszövetség tartalmaz, alig volt valahol jelen. És az intenzív foglalatoskodás a kereszténységgel, ami Lutherrel kényszerűen előállt, már önmagában egyfajta megújulást jelentett a kereszténység számára.

– Foglalkozzunk még egy kicsit az Európa-fogalommal. Ez az elnevezés eredetileg az itt levő keresztény országokat jelölte, vagyis az úgynevezett Corpus Christianumot, ha jól tudom.

– A látszattal szemben, miszerint a Corpus Christianum egy középkori fogalom, ez valójában a 19. századból származó kifejezés, amely a középkor egy utólag felállított konstrukcióját jelöli. Ez alá kísérelték meg „behozni” a középkori, illetve a késő középkori keresztény Európa „egységes világát”.

A kifejezés a Római Katolikus Egyház által összekötött országok egységét hivatott jelölni. Ugyanakkor, ha megnézzük például a 15. századi helyzetet, azt látjuk, hogy az egyes országok, Franciaország, Anglia, Spanyolország, a Német Birodalom, Csehország mind-mind speciális megállapodásokat kötöttek a Szentszékkel. Például arról, hogy milyen legyen a világi és az egyházi hatalom viszonya, vagy hogyan szabályozzák a püspökségeket. Tehát ez egy olyan „egységes” keresztény Európa volt, amelyet azért mégis sokszínűség jellemzett – például éppen egyházjogi tekintetben.

– De maga a kereszténység közös volt?

– Igen, a kereszténység közös volt, a latin értelmezési formájában. És formálisan a római pápa az egyház vezetőjeként is elismert volt. Ez valóban egy olyan összekötő kapocs, ami éppen a reformáció által kérdőjeleződött meg. Európa 15. században elkezdődött szétválási folyamata a reformáció és a felekezeti szakadás következtében dinamizálódott tovább. Elég csak arra gondolni, hogy a nacionalisták sok esetben viszonylag szoros kapcsolatban vannak a protestantizmussal.

– Úgy olvastam egy másik történésztől, hogy abban az időben a túlvilág központi szerepet játszott az emberek gondolatvilágában.

– Természetesen a társadalom egy jelentős része vallásos volt. Egy városi közösség körülbelül 20 százaléka volt szerzetes vagy valamilyen egyházi foglalkozású személy. Tehát a vallás mindenhol jelen volt. És nyilván a halál utáni élet is központi kérdés volt. Másképpen nehezen lenne érthető, miért próbált oly sok ember gondoskodni a halál utáni sorsáról a búcsúcédulák megvásárlásával. Az akkori társadalom többsége számára a túlvilági „előgondoskodás” olyan fontos volt, mint manapság a betegbiztosítás – és éppen úgy felelőtlennek tartották azt, aki nem foglalkozott ezzel a kérdéssel.

– Hogy látja, mára Európa feladta a túlvilág keresését?

– Ami az európai társadalom nagyobb részét illeti, sajnos igen. Pedig – meggyőződésem szerint – ennek továbbra is óriási jelentősége van, és a kérdés középpontjában a hitnek kell állnia.  

– Ugyancsak egyik könyvében ír arról, hogy milyen politikai, kulturális jelentősége volt a protestáns egyházakban az Antikrisztus- és apokalipszis-értelmezéseknek. Részben ezek az értelmezések szolgálhatnak magyarázattal arra is, miért történt egy nemzetközi szintű szakadás a kereszténységben most is olyan kérdések kapcsán, mint például az iszlámkérdés vagy a menekültkérdés.

– A bibliai apokaliptikus tradíciók mentális erőforrások, amelyek különböző kontextusokban újra és újra aktivizálódhatnak. Emlékszem, hogy fiatal koromban a NATO fegyverkezését Nyugat-Németországban nagyon erős apokaliptikus várakozásokkal szemléltük, a korai nyolcvanas éveket jellemezte egyfajta világvége hangulat. Különösen abban a keresztény csoportban, amelyhez én közel álltam, beszéltünk sokat arról, hogy most következik az idők vége. Az akkori amerikai elnök, Ronald Reagan például közelgő armageddoni háborúról beszélt. Ezért is tudom elképzelni, hogy jelenségek, amelyeket mi fenyegetőnek érzünk a saját jelenünkben, egy ilyen apokaliptikus értelmezést nyernek. Most viszont úgymond latineurópai, felvilágosult módon érvelnék: nekünk racionálisan meg kell néznünk, mi az egyáltalán, amitől az emberek félnek, és jogi, politikai, egyéb stratégiát kell alkalmazni annak érdekében, hogy a fenyegetettség eltűnjön, illetőleg kezelve legyen.

– Érdekes, hogy Luther idejében és most is beszélhetünk európai „iszlámkérdésről”. Akkoriban a török hódítások miatt éltek át a keresztények félelmeket, most elsősorban vallási és kulturális kérdésként vetődik fel az iszlám szerepe. Mennyiben tartható fent az európai politikai, társadalmi modell?

– A vallási sokféleség csak akkor nem válik túl nagy teherré társadalmilag, politikailag, ha működőképes jogi kereteket állítunk fel a vallások számára egészen tiszta határokkal. Vagyis a jogrend a vallás kibontakozási lehetőségeit és a korlátait is egyértelműen kell, hogy szabályozza. Németországban elindult a vita az úgynevezett „vezérkultúráról”, amely jelenleg a kereszténység. Mégis azt mondanám, hogy a vallások együttélését a törvényi alapoknak, leginkább az Alaptörvénynek kell szabályoznia. Ezt kell érvényesíteni a muszlim közösségekkel szemben is – mégpedig sürgősen. Hogy egy apró példát hozzak az iskolai mindennapokból: az nem működik, hogy egyes diákok muszlim hitükre hivatkozva tagadják meg a részvételt a testnevelés órán. Hasonló probléma az úgynevezett kiskorúak házassága – amelyet semmiféle vallási előírás nem legitimálhat. Ez az a pont, ahol én azt mondanám, ha ezt hagyjuk, akkor a mi társadalmunk tévesen értelmezi a liberalizmust.

Nagyon különböző tapasztalatokat szerezhet az ember a muszlimokkal kapcsolatban Németországban.

Sokan, akik a mi képzési rendszereinken mennek már keresztül, elfogadják a társadalmunk feltételeit. És ők valóban integráltan élnek. A másik oldalon vannak emberek, akik ezeket a feltételeket megtagadják. Ez természetesen összefügg magával az iszlámmal, amelynek azonban nagyon különböző formái vannak, amelyek magukat a demokratikus kultúrával összeegyeztethetőnek vagy akár szembenállónak mutatják be.

 

Névjegy

Thomas Kaufmann (1962), német egyháztörténész, a reformáció korszakának egyik legnagyobb szaktekintélye, a Göttingeni Egyetem professzora. Nemzetközi és német tudományos testületek tagja. 2017 januárjában Oslóban tiszteletbeli doktori címet kapott a szakterületén elvégzett munkájáért. Tucatnyi könyvet írt a reformációról és Luther Márton életéről, ezek közé tartoznak az alábbiak:
Megváltottak és átkozottak. A reformáció egy története
Luther zsidói
Martin Luther
A harmincéves háború és a wesztfáliai béke
 

Olvasson tovább: