Kereső toggle

Li Chang, azonnal add vissza Vajk kipáját!

Tényleg van zsidó reneszánsz Magyarországon?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnökkel közös látogatásán Orbán Viktor a Dohány utcai zsinagógában arról beszélt, hogy nálunk ma a zsidó élet a reneszánszát éli. A második világháború előtt valóban nagyszámú, virágzó zsidó közösség élt Magyarországon, melyeket szinte teljesen megsemmisített a holokauszt, s a túlélő és itt maradó kevesek sem állíthatták helyre a kommunizmus ideje alatt. A rendszerváltás után indult el az igazi megújulás, akkor valóban emlegettek zsidó reneszánszot, újjászületést. Hol tartunk most? A fővárosban a Judafest fesztiváltól a Budapest Klezmer Band koncertjein keresztül a Frőhlich Kóser Cukrászdáig számos módon találkozhatunk a zsidó jelenléttel. De vajon hogy élik meg ezt maguk a zsidók? Természetesen a zsidó identitás kérdésének végtelen vitáját és gordiuszi csomóit nem vállalkozunk e cikk keretében megoldani, inkább maradnánk annál a diplomatikus meghatározásnál, ahogy a viccben áll: „zsidó az, aki azon gondolkodik, hogy mi a zsidó”.

Az identitásproblémából következően azt is nagyon nehéz meghatározni, hogy mekkora ma a zsidóság létszáma Magyarországon. Az Encyklopaedia Judaica 2007-es kiadása szerint 47 ezer.

„A zsidóság jelenkori létszámának meghatározása sem a magyar, sem a nemzetközi kutatásokban nem problémamentes, amelynek okai többrétegűek. A 20. század folyamán átalakult a kisebbség „definíciója” is. Tehát míg korábban a zsidóság vallási értelemben létezett, a két világháború között „faji kategóriává” vált, amit csak bonyolított a vegyes házasságok, illetve a kikeresztelkedettek léte. A szocializmus évtizedei alatt a szekularizáció tovább folytatódott, az etnikai alapú értelmezést pedig háttérbe szorította az, hogy a hatalom szemében csak egységes magyar társadalom létezett” – világít rá a problémára Kispál Richárd Számoljuk újra! A magyarországi zsidóság létszámával kapcsolatos számítások című írásában a barankovics.hu-n. Majd Sebők Lászlót idézi, aki szerint 2012-ben a magyarországi zsidók száma 45 ezer és 85 ezer fő között lehet (szűkebb értelmezés), az apai ágon zsidó származásúakkal együtt pedig legfeljebb valamivel 100 ezer fő felett. Mindenesetre ennek alapján elmondhatjuk, hogy a százezret alig meghaladó létszámával Magyarországon él Közép-Európa legnagyobb zsidó közössége, állítja Kispál. Hozzátesszük azonban, hogy lapunk információi alapján vannak, akik szerint a halálozási mutatók, a kivándorlás és az aszszimiláció miatt a fenti szám erősen túlzónak tekinthető.

Nos, visszatérve a kulturális rendezvényekre, mostanra már három nagyszabású rendezvénysorozatot találunk: a 2015 óta létező Zsidó Kulturális Fesztivált, amelyet a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) és a Budapesti Zsidó Hitközség (BZSH) szervez, s amely tulajdonképpen a megelőző 17 évben megrendezett Zsidó Nyári Fesztivál utódrendezvénye. A Zsidó Művészeti Napok 2016 tavaszán került először megrendezésre Budapesten. Mindkét rendezvénysorozat a zsidó kultúra sokszínűségét mutatja be változatos művészeti produkciókkal az érdeklődő közönségnek. A Spinoza Zsidó Fesztivált idén tizenötödször rendezik majd meg szeptemberben a Spinoza Házban, amely a Dob utcában, a Dohány utcai zsinagóga szomszédságában található színház és étterem, a budapesti zsidóság egyik kulturális központja.

Egynapos, de rendkívül népszerű rendezvény a Pozsonyi Piknik, amely Újlipótváros – és Budapest – egyik legnépszerűbb, legnagyobb civil kulturális rendezvénye. Megálmodói Újlipótváros, azaz „Lipócia” lokálpatriótái: Rédei Éva, a Láng Téka könyvesbolt tulajdonosa, Kövesdi Péter és a névadó – azóta elhunyt – Bächer Iván író. Idén már háromnapos volt a Judafest, melyet azért hozott létre a Magyarországi Zsidó Szociális Segély Alapítvány (MAZS), hogy rendezvényein keresztül közelebb hozza az emberekhez a kortárs zsidó kultúrát, mégpedig az egyes művészeti ágak hazai és nemzetközileg is ismert képviselőinek közvetítésével.

Zsidós helyek

„Zsidónak lenni Budapesten szerintem ma érdekes és izgalmas” – nyilatkozta lapunknak Gadó János szociológus, a Szombat című zsidó politikai és kulturális folyóirat szerkesztője, szociológus. Úgy látja, aki öntudatos zsidó, az zsinagógák, kultúrházak, alternatív helyek és számtalan egyéb program közül választhat. Aki asszimiláns, az annak örülhet, hogy Budapesten továbbra is virágzik az ellenzéki kultúra és szubkultúra: a Kazinczy utcai romkocsmák világában úgy érezheti magát a látogató, mintha egy nyugati nagyváros alternatív negyedében kóborolna (csak az etnikai sokszínűség hiányzik). 

Gadó szerint, aki nem zsidó, csak zsidós helyekre, programokra vágyik, az a legnagyobb választékot például az Újlipótváros utcáin sétálva találhatja, ahol egészen egyedi atmoszférát tapasztalhat a látogató. Ha új kezdeményezésre fogékony valaki, nézze meg az Auróra nevű alternatív közösségi központot (korábban Sirály néven létezett), amely vallásos zsidó és ellenzéki egyszerre, és mindenféle ellenzékiség keltetője. 

A szerkesztő-szociológus úgy véli, az antiszemitizmus a lakosság körében elég magas – ez a közvélemény-kutatásokból tudható –, de a nyílt antiszemita gyűlölködésnek most nincs konjunktúrája. „A kormány sok mással egyetemben az antiszemitizmust is igyekszik államosítani: zéró toleranciát hirdetett a mások antiszemitizmusával szemben, a magáét pedig igyekszik úgy adagolni, hogy az alanyok lehetőleg észre se vegyék. Az Orbán Viktor által Budapesten meghirdetett antidemokratikus és Izrael-barát politika pedig izgalmas ellenpólusnak ígérkezik a Nyugat-Európában domináns demokratikus, Izrael-ellenes politikával szemben” – fogalmazta meg véleményét a társadalom, illetve a kormány viszonyulásával kapcsolatban.

Hogy a bevezetőben említett másik aspektusra is kitérjünk (a Judafesttől a Frőhlich Cukrászdáig), a welovebudapest.com szerint számos helyen ehetünk Pesten kitűnő zsidó ételeket, akár a „glatt kósertől” a csak egyszerűen hagyományos, de nem igazán kóser zsidó ételekig. Ilyenek például a Carmel Glatt Kóser Étterem és a Hanna Ortodox Kóser Étterem, a Carimama kosher pizzéria (!), a Macesz Bistro vagy Rosenstein vendéglő.

A Frőhlich Cukrászda a budapesti zsidóság egyik kedvenc találkozóhelye, de nem csak zsidó vendégeik vannak. A világ minden tájáról érkeznek látogatók a különleges helyre. Franciák, amerikaiak, németek keresik fel őket, és természetesen Izraelből is sokan térnek be ide. Az évek során a Frőhlich a magyar zsidóság egyik gasztronómiai márkaneve lett.

A cukrászda kuriózum, mivel a zsidó tradicionális sütemények mellett, mint például a flódni, a békeidők magyar ízeit is ajánlja (dobostorta, Eszterházy-szelet, csokitorta, képviselőfánk…). Szigorú kóser szabályok mentén működik, melyek az italokra is vonatkoznak. A Frőhlich négy éve nyerte el a Chábád Lubavics vallási felügyeletet, mely megnégyszerezte látogatóit. A tradicionális magyar sütemények is kóser alapanyagokból készülnek.

Zádor Éva üzletvezető szívesen beszél a sütemények készítéséről, a kóserság szabályairól vendégeiknek is. Mindazoknak, akik kíváncsiak és nyitottak erre a témára – és sok ilyen ember van a vendégeik közül. „A zsidó ünnepkörök speciális süteményei az évezredes zsidó kultúrába vezetik vissza az érdeklődőket. A cukrászat is egy lehetséges kapocs, hogy megismerjük egymás hagyományait, történeteit” – állítja.

Kora hajnalban, a cukrászda nyitásakor velük kezd egy vallási ellenőr. Ő töri fel a tojást, szitálja át a lisztet, válogatja a diót, a meggyet, ő indítja be a kemencét. A régi idők pezsgő zsidó élete éled újjá a patinás cukrászdában, ahol nem csak öregurak beszélgetnek el egymással kávéjuk és újságjuk mellett, hanem fiatalok is szép számmal képviseltetik magukat a vendégkörben.

Szuperrabbi a motoron

Ha nem is akarunk elmélyedni teológiai kérdésekben, a zsidósággal kapcsolatban mégis kikerülhetetlen a vallási helyzet legalább vázlatos körképe. Bevezetésképpen tehát lássuk a ma Magyarországon működő zsidó felekezeteket: jelen van az Autonóm Orthodox felekezet, aztán az úgynevezett „chábád”, melyet az EMIH (Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség) képvisel, a neológ irányzat (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége), valamint a maszorti és a reformirányzat.

Lapunk megkereste néhány képviselőjüket, hogy feltegyük nekik a kérdést: valóban elmondható-e, hogy Magyarországon ma zsidó reneszánsz van? Természetesen ők válaszukban a hitélet, a vallási kérdések és hagyományok szempontját helyezték előtérbe.

Dr. Fényes Balázs, szatmári hászid, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem docense az alábbiakat válaszolta: „Megújuló érdeklődés persze van. De kevés az olyan, aki az intenzív vallásgyakorlás iránt érdeklődik. Ami természetesen érthető, mert sem a szekuláris környezet nem inspirálja erre, sem a neológia, ahol úgy is lehet szép zsidónak lenni, ha az ember csak a közösségben vesz részt mondjuk a vallás ürügyén, de nem feltétele a közösséghez tartozásnak a vallási előírások rigorózus betartása. Minek nehezítse valaki a saját életét, ha enélkül is lehet szép ember. Biztos viszont, hogy nem elsősorban a külső nyomás az, ami az embereket bármilyen állásfoglalástól, nyilvános vállalástól visszatartja”.

Oberlander Báruch rabbi, a Budapesti Ortodox Rabbinátus vezetője, valamint a Chábád irányzat magyarországi meghonosítója és vezetője egyetért ezzel a megállapítással. Mint kifejtette: egyre nagyobb az érdeklődés a hagyomány és annak autentikus forrásai iránt, melyet az általuk kiadott könyvek iránti kereslet is mutat. Fellendült az oktatás, a Bét Menáchem Héber-Magyar Kéttannyelvű Általános Iskolába 150 gyerek jár, és sok az érdeklődő a Magyarországi Zsidó Tudományok Szabadegyetemén is. Állítása szerint többen felnőttként térnek vissza a vallási hagyományokhoz, és a fiatalok közül is egyre többen elmennek a zsinagógába. Örvendetesnek tartja, hogy több nyugat-európai országgal szemben nálunk ma nem kell félnie az utcán egy vallásos zsidónak, ő például minden további nélkül elengedi egyedül a fiát a zsinagógába.

Dr. Háberman Zoltán, az OR-ZSE és az ELTE tanára szintén elismeri, hogy beszélhetünk megújulásról, bár a reneszánsz kifejezést túlzónak tartja. A sokszínű vallási palettát emelte ki lapunknak adott válaszában, ahol persze vannak viták, de ez szerinte végül is pozitív. Ő is kiemelte a fiatalok nagyobb aktivitását, és hogy vannak a zsidóságba újonnan betérők, még olyanok is, akik csak kis részben, és olyanok is, akik egyáltalán nem zsidó származásúak.

A helyzetet inkább pozitívan értékelő ortodoxokkal szemben Fináli Gábor neológ rabbi, a Hunyadi téri zsinagóga vezetője, az 1998-ban induló Scheiber Sándor Gimnázium és Általános Iskola tanára visszafogottabban nyilatkozott. Úgy látja, a zsidóság létszámával kapcsolatban is túlzóak az adatok, és a hétköznapi élet tapasztalatai (lásd a kóser húsboltok száma vagy a mikve, a rituális fürdő látogatottsága alapján) is ezt erősítik. A Wesselényi utcai ortodox zsidó iskolában például a diákok létszáma a kezdeti 650-ről mára 50-re csökkent. A zsinagógákba járók, akik amúgy sincsenek túl sokan, messze nem mind Isten iránt érdeklődnek. „Tíz ember közül négy önmagát keresi, négy házastársat keres, és legfeljebb kettő jön Isten miatt” – jelenti ki szomorkásan, majd mosolyogva hozzáteszi: persze, az előbbeiket sem küldik el, hátha egyszer ők is Isten felé fordulnak!” Vagyis szerinte a közösséghez való kötődés sokak részéről felszínes, és nem jelent tudatos elköteleződést. Az iskolába, ahol tanít, nemcsak zsidó gyerekek járnak, hanem cigányok, kínaiak vagy olyan asszimilálódott zsidó családok gyerekei is, akiket nem túl sok minden köt valójában a zsidósághoz. Így fordulhat elő, hogy a címben idézett fegyelmező mondat természetesen hangzik a szájából: Li Chang, azonnal add vissza Vajk kipáját! Ő tehát inkább attól tart, hogy a nagy „zsidó reneszánsz” lufija egyszer kipukkad, és az nem kis csalódást fog okozni sokaknak.

Ami Izraelt illeti, az erec többé nem a vágyott, elérhetetlen föld a magyar zsidóság számára; sokan kimennek, sőt kijárnak oda, megismerik, az életük része lett – említi meg pozitívumként a rabbi, aki egyébként egy zsidó rockzenekar énekeseként és tanárként is mindent megtesz hite továbbadása és népszerűsítése érdekében.

Nem ő az egyetlen amúgy, aki különleges utakat is keres hívei elérésére: Verő Tamás szuperrabbinak öltözve igyekszik bebizonyítani a családoknak és gyermekeiknek, hogy nemcsak a zsinagógában, hanem az otthonukban is meg tudják élni zsidó hagyományaikat, például az ünnepeket. A modern rabbi motorral jár, Facebook- és Twitter-oldalt üzemeltet, és olykor kitesz egy-egy szelfit is.

Néhány érintett elbeszélései alapján egyébként az idősebb generáció képviselői sokan szkeptikusak a mai helyzettel összefüggésben: „Hogy van-e ma zsidó reneszánsz Magyarországon? Ezt a kérdést feltettük a holokauszttúlélő tősgyökeres pesti zsidó nagymamámnak is, aki szerint »egy frászt«, a zsidó közösség mindig is őrizte az identitását, összetartott... Látjuk, hogy a kormány pénzeli a zsidókat, kóser vágóhidat támogat, ugyanakkor horthyzik, vagyis mi nem vagyunk elalélva ezektől a kijelentésektől, mert mindig is kulturális nyitottság, pezsgő zsidó élet zajlott itthon, persze a vészkorszak kivételével, és ehhez képest ez nem nevezhető reneszánsznak.”

A közösségi- és hitélet megújulását azonban több figyelemre méltó példa is jelzi.

Egyik ilyen a Teleki téri közösségé, melyről Gadó Jánosnak a Szombatban megjelent írása alapján idézünk: „A Teleki téren és környékén a háború előtt legalább ötven kisebb-nagyobb stibl működött: ez a jiddis szó, »szobácska«, imádkozásra szolgáló helyiséget jelöl. A gyakorlatban ezek kisebb-nagyobb lakások voltak, amiket a közösség tagjai kibéreltek. Volt, amiben rendszeresen tartottak istentiszteletet, másokat csak nagyünnepekre vettek igénybe. Ezt nevezték pótimaháznak. Az ötvenből mára egyetlen egy maradt, a Teleki tér 22. alatti stibl.” A ’70-es évekre azonban ez is lényegében haldoklott, míg 1989 után váratlanul néhány lelkes hívő ki nem ragadta a tetszhalott állapotból. A fiatalok elkezdték összegyűjteni az idősebb nemzedék emlékeit, és ezt kiegészítették levéltári és sajtókutatásokkal. „Ily módon egy mára szinte teljesen elsüllyedt szubkultúrának komoly forrásanyaga gyűlt össze, amelyet konferencián, tanulmánykötetben és filmen is igyekeznek áthagyományozni az utókorra.” A lényeg mégis az, hogy mára a közösség teljesen újjászületett és megváltozott: a társadalmi élet központja, ahol a családok is összejönnek, a tanítás és ima mellett közös étkezéseknek, beszélgetésnek, különböző programoknak ad helyet, és – bár hivatalosan az ortodoxiához tartozik – nyitott bármilyen felekezetű zsidó, sőt még a nem zsidó érdeklődők felé is. Shalom Hurwitz rabbi úgy véli, „a közösség elsődleges mozgató szelleme nem a vallásos buzgalom, hanem a hagyomány és az identitás kulturális alapon történő ápolása”.

A magyarországi, elsősorban budapesti zsidó élet néhány képkockáját felvillantó cikkünkben messze nem térhettünk ki minden területre: a zsidóság oktatási intézményei, a könyvkiadás, az alapítványi lehetőségek az ifjúság számára, hogy megismerjék családi gyökereiket, és még sok minden van, amiről nem tudtunk beszélni. Hogy aztán mindez mennyire tekinthető reneszánsznak, vagy hogy milyen esélyei vannak a hosszabb távú megújulásnak és az milyen mélységű lehet – erről nem kívánunk ítéletet hozni. (Közreműködött: Németh Ványi Klári)

Olvasson tovább: