Kereső toggle

Itt a kakaóscsigának is van pártpolitikai címkéje

Vujity Tvrtko Amerikáról, hazaszeretetről és az ATV-ről

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Rajzoltam egy kört, és a közepébe belehelyeztem saját magamat: továbbra is ugyanolyan távolságra állok minden politikai erőtől” – mondta a Heteknek Vujity Tvrtko, aki nemrégiben tért haza Amerikából, ahol hónapokat töltött a Tv2-től történt kirúgása után. A népszerű újságíró arról is beszélt, hogy miért döntött az ATV mellett.

– Hogy sikerült a fellépés? Olvastam a Facebook-oldaladon, hogy az EFOTT-ra és egy lakodalomba is meghívtak énekelni.

– Tordai Zoli barátom és cigányzenekara kért fel, hogy az EFOTT-on legyek az énekesük, szerintem jól sikerült a fellépés. Kevesen tudják rólam, de életem első tanára egy cigányember volt, Peti-Kovács József, ő tanított meg egy horvát népi hangszeren, tamburán játszani, amivel együtt járt a zene szeretete is. Sajnos Magyarországon már nincs sok délszláv jellegű cigányzenekar, sőt a magyar cigányzenekarok is válságban vannak…

– Ezért magyarországi horvátként besegítesz a romáknak?

– Igen, bár a balkáni és a magyar cigányzene különbözik azért egymástól: előbbiben a tambura, a harmonika meg a pengetős brácsa az alaphangszer, utóbbiban pedig a nagybőgő, a húzós brácsa meg a hegedű. Zoliékkal egyébként múltkor együtt zenéltünk egy lakodalomban is, ahol a násznéphez tartozó egyik jövendőbeli örömapa azt mondta, leigazolja a zenekart a lánya esküvőjére, de csak akkor, ha ott is én leszek az énekes. Szoktam mondani, hogy ha becsukódik előtted egy ajtó, akkor mindig kinyílik egy másik – de bevallom őszintén, nem gondoltam volna, hogy ez az ajtó fog kinyílni.

– Mindenesetre a zenei szolgáltatóipartól a könyvíráson és az előadásokon keresztül a tévés politikai műsor vezetéséig elég széles lett az a spektrum, amelyben tevékenykedsz…

– Még nem is említettem, hogy szakképzett idegenvezető is vagyok, szoktam csoportokat kísérni Pécsett és Baranya megye területén.

– Melyik áll hozzád legközelebb?

– Az előadások a legfontosabbak számomra. Szeptembertől jövő márciusig szinte már nincs szabad péntekem és szombatom – ezek az úgynevezett színházi napok nálam. Azért hívom így, mert a közönség valóban egy egyszemélyes színházi előadást láthat – ahol még egy virág sincs a színpadon –, amelynek keretében nagyon is valóságos történetek és érzelmek jelennek meg a közönségtől alig pár méterre. Azt hiszem, hogy a „Tvrtko túl minden határon” című estemre vagyok a legbüszkébb.  

– Ez azért furcsa, mert egy műsorvezető számára minden nap mást hoz, viszont te ki tudja, hányadszor adod elő lényegében ugyanazt a „darabot”. Mi a kihívás ebben?

– Mivel minden közönség más, ezért minden előadás különbözik: a lényeg az, hogy érzelmileg átadjak valamit. Ez olyan, mint a hegymászás: ott a hegy, fel kell rá jutni. Rómeó sem engedheti meg magának, hogy félszívvel udvaroljon, még ha estéről estére ugyanaz is a szerepe. Nekem óriási erőt ad, hogy minden helyszínen zsúfolt teltház van, nemcsak Magyarországon és a magyarlakta településeken, hanem Londonban is, ahol két hónappal a dupla előadás előtt elfogyott minden jegy – az első este után mégis voltak, akik jegyet akartak venni a következő napra is. Hasonló az érdeklődés az őszi külföldi előadásokra is többek között Zürichben, Dublinban, Frankfurtban és Anglia több városában.

– Amikor tavaly ősszel kiderült, hogy az Egyesült Államokba költöztél egy időre, volt egy olyan olvasata a dolognak, hogy annyira megsértődtél amiatt, ahogy a TV2-től kirúgtak, hogy az országot is elhagyod. Ehhez képest viszont meglepetés volt, hogy viszonylag hamar újra hazatértél. Mi történt?

– Magyar vagyok, Magyarország a hazám, ezt az országot szeretem a világon legjobban. Ugyanakkor a feleségemmel eldöntöttük, hogy mindhárom fiúnkból angolul tökéletesen beszélő, világot látott, nyitott, kirekesztést elutasító embert nevelünk. Gyöngyi a legkisebb fiúnkkal Angliába igazolt, ahol a kosárlabda Premier Ligában edzőként bronzéremig vezette az Oaklands Wolves csapatát, amelyben négy olyan magyar lány is szerepelt, akik eleve az ő tanítványai voltak. Én pedig a két nagyobb sráccal Washingtonba költöztem, ők ott jártak iskolába. Emellett pedig körbeutaztuk a világot, hogy ne csak a tankönyvből tanuljanak: megvolt az Empire State Building teteje, beültünk egy moziba Hollywoodban, elutaztunk az Arab Emirátusokba, tartottam biológiaórát Srí Lankán egy olyan településen, ahol csaknem annyi elefánt él, mint ember. A fiaim dolgoztak Haitin egy magyar fenntartású árvaházban és iskolában, ahol Benjamin angolul mondta az esti mesét a fekete árvagyerekeknek. Eközben a srácoknak volt pakisztáni, vietnami, muzulmán osztálytársa vagy éppen kerekesszékes – úgyhogy ők már nem azért nem fognak beparkolni a kerekesszékes parkolóba, mert a rendőr megbünteti őket, hanem azért, mert ez nem helyes.

Nem szégyellem, hogy szabad ember vagyok: az előadásaim megteremtik azt az anyagi biztonságot, hogy nem kell kuncsorognom azért, hogy egyik vagy másik politikai oldal kegyeltje legyek. Mondok egy érdekességet: a TV2-s szakítás után pár nap alatt annyian csatlakoztak a Facebook-oldalamhoz, mint korábban fél év alatt. Még egy egyetemi docens is elemezte a jelenséget az akkori Népszabadságban, mert korábban nem nagyon volt ilyenre példa. Csaknem negyedmillió ember követ a világ körül és ez is szabadságot ad. Nem nyitok trafikokat, nekem megfelel ez a hét éves autó, amit vezetek. A pénzemet annyiban költöm luxusra, hogy élményeket vásárolok – elsősorban a gyermekeimnek.

– Ők nem akartak kint maradni Amerikában?

– Még elég kicsik ahhoz, hogy ott érezzék otthon magukat, ahol apa és anya ezt az otthont megteremti. De abban biztos vagyok, hogy akárhol is élnek hosszabb-rövidebb ideig, nem lesz akcentusuk. Mi magyarok vagyunk, csak éppen az életünk nem Záhonytól Hegyeshalomig tart.

– Visszatérve a TV2-vel való szakításra, volt benned sértődés, keserűség?

– Sértődés nem, szomorúság igen. Alapítója voltam a Tv2-nek, én voltam a csatorna első riportere. Magyarországon sok mindennek a függetlenségét most megette a politika és a cenzúra, ez teret nyert az újságírásban is. És azt most hagyjuk, hogy melyik politikai oldal tette ezt. Nekem akkor két lehetőségem volt. Az egyik, hogy kipakolok, elmondom részletesen, mi hogyan történt, ezzel belehelyezem magam egy politikai térbe, hiszen az érintett oldal cáfolni fog, az ellenoldal pedig a sztorit felhasználva tőkét kovácsol. A másik lehetőség – amelyet végül választottam – az volt, hogy csendben elmegyek, nem csinálok botrányt. Rajzoltam egy kört, és a közepébe belehelyeztem saját magamat: továbbra is ugyanolyan távolságra állok minden politikai erőtől. Ez volt a nemes bosszúm a politikai cenzúrával szemben. Nem vagyok kormánypárti vagy ellenzéki, jobboldali vagy baloldali, esetleg liberális, nem azzal kelek, hogy mit mondott Orbán Viktor vagy Gyurcsány Ferenc. Nekem egy pártom van, és azok az emberek.

– Ez szépen hangzik, de ha egy ifjú kereszténydemokrata politikust élőben húzol be a csőbe, mint tetted ezt múlt héten, akkor úgyis „kommunista” leszel? Miért vállaltál politikai jellegű műsort is az ATV-nél?

– Azért, mert azt gondolom, az emberek többsége elismeri, hogy pont középen vagyok. Mindenki ugyanazt a tiszteletet kapja a részemről, és ha rászolgál, ugyanazt a kritikai hozzáállást. Ráadásul az ATV-hez egyaránt bejönnek jobboldali és baloldali politikusok, mindegyiküket megtisztelhetem érdeklődő kérdéseimmel. És a vezérlőből nem üvöltenek rá a fülemre, nem mondják, hogy ezt szabad vagy azt nem szabad. A politikusokat is megtisztelem azzal, hogy nem kapnak alákérdéseket. Kemény, releváns, korrekt kérdéseket kapnak majd. Ugyanakkor nem tartom magam politikai újságírónak, elsősorban filmeket szeretnék forgatni, mert mégiscsak ez az én világom a színpad mellett.

– Ez a politikai távolságtartás nálad precízen kiszámított dolog?

– Nem számolgatok. Ha a pécsi harmadik választókerületben valaki megígéri, hogy bekátyúzza az utakat, és miután megválasztják, nem teszi meg, akkor nem szavazok rá többet. De nem pártpolitikai alapon. S az a baj, hogy én úgy érzem, Magyarországon túl sok mindennek van párpolitikai címkéje: VB-megnyitónak, tévének, újságírónak, lehet, hogy kis túlzással még a kakaóscsigának is.

Állandóan azt várják tőled, hogy állást foglalj, és mindig megbélyegeznek, hogy ilyen csicska vagy, meg olyan bérenc. Ha egy színész állami díjat kap, akkor rögtön felmerül, hogy biztosan azért kapta, mert dörgölőzik a kormányhoz – ha nem kap, akkor meg azért nem, mert ellenzéki. Ugyanígy megosztják a sportolókat vagy az újságírókat is. Ha elolvasom két különböző hírportál tudósítását ugyanarról az eseményről, olyan mintha nem is ugyanott járt volna a két kolléga. Az újságírók egy része ma nem zsurnaliszta, hanem olyan politikus, aki jobban ír vagy kommunikál, mint a többiek. Én ebben a játékban nem akarok részt venni. A politika így is túlzottan nagy szerepet visz el a civil életünkből – sőt, már a „civil” szót is átpolitizálták, úgyhogy mondjuk inkább azt, hogy „független”.

– Hogyan alakult ki, hogy az ATV-t választottad és nem a HírTv-t?

– Mindkét csatorna megkeresett, és egy érzelmi dolog döntött. Egy nagyszerű kollégám, akit 20 éven keresztül testvérként szerettem, belebetegedett abba, hogy egy politikai lejárató riportot olvastattak fel vele korábbi közös munkahelyünkön. Igyekeztünk neki segíteni, lelket önteni belé, és amikor felmondott, felhívtam Németh Szilárdot, az ATV vezetőjét, aki munkát kínált a barátomnak – elsősorban nem a közbenjárásom, hanem a tehetsége okán. Sajnos ez a nagyszerű kolléga az első munkahetén meghalt, s ez mindenkit mélyen megrendített. Ebben a helyzetben Szilárd hihetetlen emberségről tett bizonyságot: rohant a virággal a temetésre, és volt egy megemlékezés az ATV-nél, pedig nem náluk kellett volna hogy legyen… Akkor elhangzott egy mondat, hogy lehet, hogy fogunk mi még együtt dolgozni. Aztán, amikor kint voltunk Amerikában, néha kértek tőlem egy-két apróságot, amit teljesítettem, és kialakult egy korrekt munkakapcsolat. Ráadásul kis híján országos csatornáról van szó, az emberek 92 százaléka kábelen keresztül eléri, korszerű online és közösségi médiafelülettel rendelkezik. És hagynak szabadon dolgozni. Persze voltak, akik meglepődtek, hogy az ATV-hez igazoltam, és kérdezték, hogy megtértem-e már, vagy kell-e vasárnaponként gyülekezetbe járnom. Engem azonban nem érdekelnek címkék.

– Hogyan viseled, amikor nem csak meleget, hanem hideget is kapsz a szerepvállalásaid kapcsán?

– Nem találkoztam még nyilvános gyűlölködéssel. Havonta kapok körülbelül öt olyan levelet, hogy „menj vissza Szerbiába te mocskos migráns”, de ezekkel nem tudok mit kezdeni. Mint ahogy azzal sem, amikor a haiti magyar árvaháznak és iskolának Amerikában gyűjtött 7 millió forintnyi támogatás kapcsán megjegyzik, hogy „de miért a négernek segít, amikor itthon is van, aki rászorul”. De ha idehaza kiteszem a csekket a Facebookra, hogy ennyit adományoztam ennek vagy annak, kérlek, te is segíts, akkor meg azt kapom vissza, hogy „miért kell ezzel dicsekedni?”.

Az a legviccesebb, amikor a magyarságomat vonják kétségbe. Pedig azért csak leforgattam egy Trianon filmet, ami lement a Duna Tv-n (amiért meg a másik oldalról kaptam meg, hogy Orbán nyalonca vagyok), a határon túli magyar településnek adok néha pár millió forintért egy-egy könyvtárat, és nem mellesleg bárkit kihívok egy műveltségi vetélkedőre az elszakított országrészekkel kapcsolatban. Szóval, ha horvátul is beszélek anyukámmal, vagy a gyerekeimmel, attól még piros-fehér-zöld a zászlóm és magyarul éneklem a himnuszt. Csak persze nem hordok székelykaput a mellkasomon, hogy bizonygassam, mekkora magyar vagyok. Merthogy nekem a hazaszeretet nem itt kezdődik, hanem például ott, hogy nem dobom ki a csikket a kocsiból a pirosnál. Erre egyébként Amerikában jöttem rá, ahol soha nem láttam ilyet. Félreértés ne essék: Amerikát tisztelem ugyan, de nem szeretem annyira, mint Magyarországot – ám a hazafiságot bőven lehetne tőlük tanulni.

– Érdekes, hogy a magyar társadalomban a segíteni akarás, az adakozásra való készség együtt van jelen a mérhetetlen cinizmussal és indulattal. Mi lehet ennek az oka szerinted?

– Nagyon sok ambivalens és kettős érzésem van nekem is. Nehezen értem meg például, hogy miközben a többségi magyar társadalom jól tudja, hogy a határainkon túl is élnek magyarok, sokan lerománozzák azt a székelyt, aki idejön, vagy kinevetik a felvidéki magyar asszonyt, csak azért, mert annak idején kötelezően úgy kellett írnia a családnevét, hogy a végén ott van az -ova vagy -eva. Tőlem meg azt akarják, hogy válasszak a horvát és magyar identitásom között. De vajon miért kellene? Damjanichot, Zrínyit vagy éppen Petőfit sem állították választás elé – nem mintha hozzájuk hasonlítanám magamat.

Az okok tekintetében tanácstalan vagyok, talán ebben is a Trianon-szindróma nyilvánul meg, ami nem mellesleg Romániában is jelen van: ők sem tudnak mit kezdeni egy Hargita megyével, amelyben többségben vannak a magyarok.

– Hogyan tovább? Azt írtad, hogy legközelebb Moszkvába költöztök…

– Van ilyen terv, mert mindent szeretnék megmutatni a srácaimnak, de még nincs itt az ideje. Az ATV is hosszú távra tervez velem és én is velük. Kőkeményen készülünk az őszre, és a Start és az Egyenes Beszéd mellett forgatni is szeretnék, mert van pár ötlet a fiókban.

Olvasson tovább: