Kereső toggle

Waterloo 202

A nemzetállamok győzelme

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

202 évvel ezelőtt, 1815. június 18-án győzte le Wellington hercege Bonaparte Napóleont. Waterloo fordulópontot hozott – beköszöntött a béke, prosperitás és fejlődés időszaka Európában. Bonaparte csillaga leáldozott, az Első Francia Császárság megszűnt. A franciákkal folytatott 100 éves viszálykodásból Anglia került ki győztesen – ezzel a 19. század „Anglia évszázada” lett. Milyen ember volt az akkori világ két legnagyobb hadvezére, Napóleon és Wellington? Min mentek keresztül ők, parancsnokaik és katonáik? És milyen messzemenő következményei lettek a világtörténelem egyik legismertebb ütközetének? Bernard Cornwell segít bepillantani ebbe a kétszáz éves történetbe nemrégiben (angolul) megjelent könyvében: Waterloo – The History of Four Days, Three Armies and Three Battles (Waterloo – Négy nap, három sereg és három ütközet története).

Az 1813-as, lipcsei „népek csatájában” Napóleont legyőzték és a Földközi-tengeren található Elba szigetére száműzték. Ezzel úgy tűnt, véget ér a hábo-rúk több mint két évtizedes időszaka, amely a francia forradalommal vette kezdetét. A forradalom káoszából támadt fel egy géniusz, egy hadúr, aki lángba borította Európát, és kis híján még Oroszországot is térdre kényszerítette.

Napóleon nem volt magas, mégis hipnotikus hatással tudott lenni az embe-rekre. Kiemelkedő intelligencia és villámgyors észjárás jellemezte. Nem volt bosszúszomjas ember, de szeretett háborúzni. Uralkodó, politikus és mindenekelőtt hadúr volt, akinek a példaképe az ókori Nagy Sándor volt. Katonáit gyakran könnyelműen feláldozta, azok mégis bálványozták őt, mert Bonaparte tudott a nyelvükön beszélni. Tudott az embereivel viccelni, de inspirálni is képes volt őket. A közkatonák bálványozták, a parancsnokai féltek tőle.

A lipcsei vereség és a császárság bukása után Elbára száműzött Napóleon hamar elunta magát. Újabb haditervet eszelt ki. Volt egy „végső ellensége”, akivel eddig még nem találkozott, az egyedüli, aki fölött még nem aratott győzelmet. Ő volt Arthur Wellesley, Wellington hercege. Február 26-án Bonaparte mindössze ezer katonával, negyven lóval és két ágyúval „meglógott” lazán őrzött fogságából, partra szállt Franciaországban és megindult Párizs felé.

A franciákban még élt a lelkesedés császáruk iránt, és a remény, hogy az ő vezetése alatt Franciaország hatalmas birodalommá válhat. Bosszúra és dicsőségre vágytak, így kitörő lelkesedéssel csatlakoztak Napóleon csapataihoz. A nyár elejére Bonaparte serege már 360 ezer katonát számlált, közülük a legképzettebbekből állt a 125 ezer fős Armée du Nord, az Északi Sereg, amelyet a császár Belgium felé irányított.

A waterlooi csatában francia oldalról végül 72 ezer katona került szembe a 68 ezer fős angol–holland–belga–német hadsereggel, illetve a velük szövetséges 45 ezer fős porosz haderővel. Napóleon tudta, hogy túlerővel kell szembenéznie, ezért az általa megfogalmazott „a legjobb védekezés a támadás” elvét követte. Először Wellington haderejét szerette volna szétzúzni, majd utána külön elbánni a poroszokkal. Bonaparténak – egy ideig – sikerült is különválasztania két ellenségét, de miután Wellingtont megtámadta, a poroszok az angolok segítségére siettek.

A porosz sereg parancsnoka a katonái szemében roppant népszerű, joviális öregúr, Gebhard Leberecht von Blücher volt. Bátor embernek tartották, Marschall Vorwärtsnek (Előre marsall) is becézték amiatt, ahogyan a csatákban ordítozva hajtotta embereit az ellenség irányába. Ugyanakkor súlyos elmebaj is sújtotta; időnként azt hitte, hogy egy francia közkatona teherbe ejtette, és egy elefántnak fog életet adni…

A csata jobb megismeréséhez néhány dolgot meg kell értenünk. Waterloo-nál nagyon fontos szerep jutott az utaknak és útkereszteződéseknek. Bár a gyalogosok és a lovasság, ha lassan is, de előre tudott haladni a dimbes-dombos tájon, a kéttonnás ágyúk és az ellátmányszállító szekerek nem. Így mindkét oldal számára kulcsfontosságú volt az utak biztosítása. Ezt a fontos szempontot az első napokban Napóleon tudta a javára fordítani.

Egy másik fontos szempont a katonai formációk alkalmazásának szabályai. A négyzetalakzatban felálló gyalogság rendkívül hatékony volt lovassági rohamokkal szemben. A minden irányban kifelé álló szuronyok szinte mindig meghátrálásra késztették a lovakat. Egy ilyen alakzat ugyanakkor jóval kisebb tűzerőt tudott  bevetni egy hosszú, soralakzatban felálló ellenséggel szemben – ahol ugyan csak egy irányba, de jóval több katona tudott egyszerre tüzelni. Waterloonál rengeteg francia lovaskatona esett el, amikor megrohamozták az angolok áthatolhatatlan kockaformációit.

Azon a meghatározó vasárnapon döntő szerep jutott az időjárásnak is. Az esőzések miatt sártengerré vált a csatatér. Napóleon emiatt döntött úgy, hogy vár a végső támadással délutánig. Ha hamarabb megindul, a poroszok nem értek volna oda, hogy az angol haderőt kisegítsék. Így Napóleonnak nem kellett volna megosztania a seregét, hanem teljes figyelmét Wellington csapatainak a felszámolására tudta volna fordítani.

Az első komoly összecsapást megelőző napon, június 15-én este az angol vezérkar Richmond hercegnőjének bálján kapta a hírt, hogy Bonaparte támadásba lendült. Sokan közülük tánccipőben és harisnyában indultak a csatába.

Az összecsapások összesen négy napon át tartottak, ez idő alatt közel 50 ezer ember veszítette életét vagy sebesült meg. Ez volt a történelem utolsó olyan ütközete, ahol a közelharcé volt a főszerep. Az akkor használatos muskéták és egyéb lőfegyverek még eléggé pontatlanok, viszonylag rövid hatótávolságúak és lassan újratölthetőek voltak. A kézi lőfegyverek használatában az angol taktika volt a hatékonyabb: a hidegvérű angol gyalogság megvárta, amíg egészen közel kerül hozzájuk az ellenség, és csak ekkor kezdtek el tüzelni.

Bonaparte alábecsülte ellenfelét, Wellington hercegét. „Csak mert megvert Wellington, már jó tábornoknak tartod!” – fakadt ki egy parancsnokának. „Én azt mondom: Wellington rossz tábornok, az angolok rossz katonák, és ebédidőre már végzünk is velük!” 

Wellington hercegét se nem szerették katonái, mint az öreg Blüchert, se nem istenítették, mint Napóleont. A tapasztalt vezetőt az emberei leginkább tisztelték. Rendkívüli képessége volt arra, hogy csata közben meg tudja őrizni (angol) hidegvérét, és kizárólag a legfontosabb, életbe vágó dolgokra tudjon fókuszálni. Nem szerette a feladatokat másra bízni, nehezen delegált. Nem volt „jobbkeze”, mint Blüchernek és Napóleonnak. Úgy érezte, senki más nem képes úgy megoldani a feladatokat, mint ő maga. A csaták közben a lován ülve, ide-oda vágtatva osztogatta parancsait a katonáknak. (Napóleon ezzel szemben a parancsnoki sátrából irányította tábornokait.)

Az angol főparancsnoknak ugyanakkor voltak nagyon emberi érzései is – a csaták után megkönnyezte elesett katonáit. Indulatos is tudott lenni, időbe telt, amíg megtanult uralkodni magán.

Wellington megvetette Napóleont, az embert, de tisztelte Napóleont, a katonát. Az angol hadvezér híres mondása szerint „Bonaparte a harc-mezőn felér 40 ezer katonával!” Wellington tudta magáról, hogy kiváló parancsnok, de Napóleonnal ellentétben ő soha sem gyönyörködött a háborúban. A háború számára sajnálatos szükségszerűség volt.

Az angol tábornok egyik gyengéje az volt, hogy szeretett – különösen szép, fiatal és arisztokrata származású – hölgyek társaságában időzni. Ez alól csak a felesége volt kivétel, akit megvetett. Ezen a területen nagyban különbözött Napóleontól, aki egyszer ezt mondta: „Mindent tönkretettünk az-zal, hogy túl jól bánunk a nőkkel. Nagy hibát követtünk el, amikor majdnem ugyanarra a szintre emeltük őket, amelyen mi, férfiak vagyunk. A természet a nőket a szolgáinkul rendelte!” „A szerelem két ember közös ostobasága” – mondta egy másik alkalommal.

Waterloo után három nappal Párizsban Napóleon öngyilkosságot kísérelt meg, mérget vett be. Egy orvos azonban – hánytatással – megmentette az életét. (Bár a méreg maradandó károkat okozott a szervezetében, és valószínűleg ebbe is halt bele később.) Bonaparte menekülőre fogta – Amerikába szeretett volna kivándorolni. Könyveket rendelt az Államokról, és Rochefort kikötőjébe utazott, hogy onnan utazzon tovább. De a kikötő ekkor már brit tengeri zárlat alatt állt. A francia császár ekkor megadta magát egy angol hajóskapitánynak. Amíg az angol hadihajó a kikötőben horgonyzott, az emberek ezrével hajóztak a közelébe, hogy megpillanthassák a híres hadvezért, amint napi sétáját teszi a fedélzeten. Napóleont Szent Ilona szigetére száműzték, és itt is halt meg hat évvel később, 1821-ben.

Wellington Anglia ünnepelt hadvezéreként tért vissza hazájába. A győzelméért 61 ezer 178 arany sterlinget kapott, ami mai értéken körülbelül 1 milliárd forint. Az ütközet ugyanakkor nagyon megviselte. „Istenemre remélem, hogy életem utolsó csatáját vívtam meg” – mondta röviddel a győzelem után. „Amíg benne vagyok a sűrűjében, nincs időm bármit is érezni. Rögtön utána viszont borzalmas érzések fognak el. Lehetetlen ekkor a dicsőségre gondolni! Az értelem, az érzelem ilyenkor teljesen kimerülnek. A győzelem pillanatában is olyan nyomorultnak érzi magát az ember. Azt szoktam mondani, hogy csak egy győzelem átélése tud felérni azzal a rettenetes kínnal, amit egy elvesztett csatánál érez az ember. Nemcsak elveszítünk drága barátokat, akikkel együtt éltünk, a sebesülteket is magunk mögött kell hagynunk. (…) Ilyen pillanatokban minden érzés elhal az emberben.” 

A franciák nehezen tudták elismerni és megemészteni a vereséget. Még Victor Hugo is hozzájárult olyan legendák elterjedéséhez, amelyek a waterlooi csatát mitikus szintre emelték. „Lehetséges lett volna, hogy abban a csatában Napóleon győzzön?” – kérdezi Hugo a Nyomorultak című művében. „Nem. Hogy miért? Talán Wellington miatt? Vagy Blücher miatt? Nem. Isten miatt!” Ebben az értelmezésben a franciáknak esélyük sem volt az ellenséggel szemben – nem fair küzdelemben harcoltak hősiesen, hiszen egy kozmikus végzet áldozatai voltak.

Milyen messzemenő következményei lettek a waterlooi csatának? Az ütközet 200. évfordulóján a Time magazin a következőkre hívta fel a figyelmet: Waterloo tette le az alap-jait annak a szövetségi rendszernek, amelynek többek között a NATO-t és az ENSZ-t köszönhetjük. Wellington katonáinak csak a 36 százaléka volt angol, a többiek holland, belga és német nemzetiségűek voltak, és akkor még ott voltak a poroszok is. Nem csoda, hogy Lord Bramall egykori brit védelmi miniszter „az első NATO-akciónak” nevezte Waterloot. Lord Byron angol költő használta először az „egyesült nemzetek” kifejezést a Waterlooról szóló versében – amelyet Pearl Harbor után Churchill is átvett – és így lett a nemzetközi szervezet neve Egyesült Nemzetek Szervezete.

Ekkor tört meg Franciaország több évszázados dominanciája, és Anglia vált a világ szuperhatalmává. Bár Anglia Európában nem kapott földterületeket, de azon kívül igen – Dél-Afrikát, Trinidadot és Srí Lankát. Ezek később kulcsfontosságú kikötőkké váltak, ahonnan London irányítani tudta hatalmas gyarmat-birodalmát.

Amerika szerepe is ekkor kezdett megerősödni. Mivel a napóleoni háborúk idején az európai gazdaság meggyengült, az amerikai termékek – elsősorban a gabona és a gyapot – iránti igény nagyon megnövekedett, amely Washingtont komoly gazdasági előnyökhöz juttatta.

A porosz állam hatalmas ideoló-giai tőkét tudott kovácsolni Blücher waterlooi csatában betöltött szerepéből. Ez a nacionalizmus egy új formáját hozta létre, amely kulcsszerepet töltött be 1870 után a Német Birodalom létrejöttében. Innen eredt a nacionalizmusnak az a szélsőséges formája, amely a náci párt felemelkedéséhez vezetett.

Waterloo nemcsak egy katonai ütközet, hanem a nemzetállam és a nemzetek felett álló szuperállam koncepciói közötti csata is volt. Napóleon célja az volt, hogy egyetlen – általa vezetett – szuperállam irányítása alá vonja Európát. Bonaparte legyőzése a nemzetállamok győzelmét is jelentette az olyan formációkkal szemben, mint a Francia Császárság vagy a Szent Római Birodalom. Az európaiak egy részében még most, kétszáz évvel Waterloo után is sok ellenérzés van egy Egyesült Európai Államok létrehozásával szemben.

 

A csatatér borzalmai

„Waterlooban a csatateret jobbról balra, teljes kiterjedésében holttestek borították. (…) Mindenhol tisztek és közkatonák voltak láthatóak, amint könnyezve elesett vagy haldokló testvérek és bajtársak fölé hajolnak.” (Harry Smith, őrnagy)
„…ahogy elhagytuk Waterloo település utolsó épületeit, egy istálló előtt halomban álltak a levágott kezek és lábak. Több végtagon a katonai egyenruhák darabjai is még rajta voltak. A sebészek feltűrt ingujjakkal, mint a hentesek, szorgalmasan dolgoztak. Úgy nézett ki az egész, mint egy vágóhíd.” (Johann Doring, őrmester)
„Rövidesen már minden orvosi szabályt felrúgtunk. Miközben épp amputáltam egy férfi lábát, tizenhárman feküdtek körülöttem, és könyörögtek, hogy ők lehessenek a következők. (…) Furcsa érzés volt, hogy a ruhám megkeményedett az alvadt vértől, a kezem pedig már elzsibbadt a kés használatától.” (Charles Bell, sebész)
„A tüzek nyolc napja égtek. Mostanra már kizárólag az emberi zsiradék éltette a lángokat. Kezek és lábak voltak egy nagy halomba rakva, és mintegy ötven munkás, zsebkendővel az orrukon szították a tüzet hosszú vasvillákkal.”
„Rengeteg, az ágyúktól és repeszektől megcsonkított emberi holttest és döglött ló feküdt mindenhol. (…) …végtagok és egyéb testrészek szétszórva, leszakadt fejek, kiomlott belek és megcsonkított lovak…” (szemtanúk beszámolói)

 

A „Waterloo-fogak”

Az ütközet után a helybéli parasztok elözönlötték a csatateret, hogy lerabolják a holttesteket. A legértékesebb árunak a fogak bizonyultak, amelyeket kalapáccsal és vésővel ütöttek ki a halottak szájából. A fogakat ezután vízilóagyarba ágyazták – így készültek akkoriban a csak a gazdagok számára elérhető műfogsorok, amelyeket „Waterloo-fogaknak” neveztek el.

Olvasson tovább: