Kereső toggle

Szeretem, de egy szörnyetegnek tartom

Egykori tanítványa, Ménes Attila vitte színre Tar Sándor drámáját

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ménes Attila Tar Sándor íróról, a rendszerváltás utáni időszak egyik legnagyobb ügynökbotrányának emblematikussá vált alakjáról írt drámát, Bihari címmel. A darab fikció. A szerző ahelyett írta meg, aki nem volt képes erre. A papír pedig pszichiáterként működött. Ménes darabját a Katona József színházban játsszák.

– Személyesen ismerte a kortárs magyar irodalom kiválóságát, Tar Sándort. A mai napig mesterének tekinti. Miután 1999-ben kiderült róla, hogy ügynök volt, sokan várták tőle, hogy írja meg, miért jelentett, miért árulta el a barátait, akiknek többek között azt köszönhette, hogy Magyarország egyik legrangosabb írójává vált. Ehelyett Gothár Péter filmrendező ötletére megírta Az áruló című filmregényét. Történelmi hitelesség és személyes ihletettség nélkül született meg ez a műve, amelyben mint áldozatot mutatja be magát, és minden felelősséget hárít. Miért Ön írta meg végül az igazságot?

– Tar Sándornak kellett volna megírnia, miért lett azzá, aki lett. Miért tette azt, amit tett. Ő azonban erre nem volt képes. Egyszerűen nem tudott szembenézni a múltjával.

– Nem akart vagy nem tudott?

– A lelepleződése után egy ideig nem ment emberek közé, összeroppant, miután Berkovits György a Budapesti Jelenlétben közzétette a leleplező cikket. Nem nevesítette, de egyértelműen kiderült, hogy ő jelentett Berkovitsról. Sajnos kibukott, vagy hál’ Isten, ezt máig nem tudom eldönteni. Berkovits kikérte a róla készült jelentéseket, és ott szembesült azzal, hogy Tar Sándor róla és több barátjáról is beszámolt tartótisztjének. Miután 1999-ben fény derült minderre, még néhányszor elmentem hozzá. Mindig megkérdeztem, hogy miért csinálta? Azt válaszolta, hogy soha senkinek nem fogja elmondani az indítékát.

Máig nem tudom feldolgozni, hogy akit ennyire szerettem, az a nagyszerű ember ilyen aljasságokra volt képes.

1982-ben ismertem meg. Akkor ő már nagy írónak számított. Mindenki, aki konyított valamit az irodalomhoz, olvasott, tisztában volt ezzel. Debrecenben élt, ott ismerkedtem meg vele fiatal, kezdő íróként egy közös ismerős segítségével. Emlékszem az első találkozásra. Nagyon izgultam. Feszélyezve éreztem magam, amikor beléptem az Öreghez. Öreg?! – akkor volt negyven valahány éves.  Annyira természetesen fogadott, úgy viszonyult hozzám, mintha a gyárban egy munkás haverja lennék, abban a pillanatban feloldódtam. Azt éreztem, otthon vagyok, egy olyan ember társaságában, aki szeret, elfogad, akivel bármeddig el lehet ücsörögni, jó a közelében lenni. A kezdetektől barát volt. Sokáig nagyon szerettem volna, ha ő az apám, és úgyis tekintettem rá, mint az apámra. Az anyám egyedül nevelt. Öt hónapos koromban hagyott el minket a vér szerinti apám.

Tar mindig dicsért, bátorított. Tudja, milyen jól esik egy kezdőnek, ha ilyen rangos író bátorítja? Amikor türelmetlenkedtem, sürgettem a sikert, meg panaszkodtam, hogy  alig olvassák, amiket írok, mindig azt mondta: „Várjál! Dolgozni kell! Összejön, csak melózni kell!”

Emlékszem a lakására. Tipikus szövetkezeti panellakás volt egy négyemeletes, szellős, tágas lakótelepen. Harmincéves zsemleszínű szekrényekkel. Kicsit kopár volt minden, de rend volt. A szegénység rendje. Az ágyra volt dobva egy pokróc. Több kezdő írót is tanított, egy kis fészek volt a lakása. Nagyon jó emberérzéke volt.

– Amikor kiderült az ügynökmúltja, akkor is szerette volna, ha ő az apja?

– Döbbenetesnek tartottam, hogy ez történt. Amit én ismertem belőle, abból minden arra utalt, hogy ilyen egy jó ember. Közben meg! Nagyon haragszom rá, de még ennél is jobban szeretem. Engem soha nem bántott. Másokért viszont igen. Olvastam többek között egy jelentést, melyben egy nőre hívta fel a III/III-as tisztek figyelmét, aki a belső ellenzékkel kapcsolatban állt, és folyamatosan érintkezett velük. Ez a nő szexuálisan erősen függő volt, így ezen a gyengeségén keresztül rabságban lehetett tartani.  Tar azzal a jó tanáccsal látta el a tiszteket, hogy ha kapcsolatot kezdeményeznek vele, arra nagyon vigyázzanak, hogy a nő számára mindez igazi szerelemnek tűnjön. Nem szabad tudnia arról, hogy a III/III-as csoport egyik tisztje információszerzés céljából használja. Tartsák szem előtt, hogy a nő idegállapota labilis, ha összeroppan, nem lehet tovább besúgóként működtetni. Végtelenül undorító. Ez csak az egyik a sok közül, amit Tar Sándor csinált.

– Azt gondolja, hogy Önnek is árthatott volna? Ön is a barátja volt.

– Ha akart volna, igen. 1984-ben Debrecenből Budapestre költöztem. Diplomáztam. Debrecen unalmas volt számomra, ráadásul meggyűlt a bajom a helyi rendőrséggel is. A Kádár-érában elég volt, ha hosszú haja volt valakinek, már belekötöttek a rendőrök. Igazoltatták, verték. A debreceni rendőrterror áldozata lett az a fiú, akit a városi dzsessz-napokon lőttek le. Budapesten a város méreteiből fakadóan el tudtam rejtőzni, és hamarosan bekapcsolódtam az illegális ellenzéki mozgalom külső köreibe. Igazságosnak tűnt a rendszerrel szemben állni. Utálta az ember a kommunizmust, azt, ami van. A legradikálisabb körhöz tartoztam, Nagy Jenő köréhez, Gadó Györgyöt is sikerült megismernem. Ő szerkesztette a Magyar Zsidó című kitűnő szamizdatot. Szállítottam le Debrecenbe nyomtatóeszközt is. Szlapkát. Ez egy primitív stencilező szerkezet volt. Ezen állították elő a szamizdatokat. Buli volt.

Nagy Jenőhöz mentem a Bibó-emlékkönyvekért, ott volt a terjesztési pont, amikor kiderült, hogy a könyveket elkobozták. Akkor még nem tudtam, hogy ezt is Tar Sándor jelentette.

– Elmesélte neki a budapesti kalandjait? Beszélt neki arról, hogy miben vesz részt?

– Igen. Fel is ajánlottam neki, hogy szállítok hozzá Pestről szamizdatot, de azt mondta, hogy nem kell. Ő meg tudja szerezni. Nem néztem utána, de száz százalékig biztos vagyok benne, hogy rólam semmit nem jelentett. Féltett. Meg akart védeni attól, hogy én is lebukjak, és akkor engem is megzsaroljanak. Nyilván zsarolható lettem volna, mert abban a korszakban mindenki zsarolható volt valamivel. A kérdés csupán az volt, hogy van-e az illetőnek polgári kultúrája, aminek alapján ezt elutasítja, vagy nincs.

– Mi alapján válogathatta meg, hogy kiről jelent és kinek kegyelmez meg?  Szimpátia alapján? Bánki Éva irodalomtörténész mondta róla, hogy Tar Sándor rákapott a jelentés ízére és kéjjel jelentett.

– Sándor a budapesti underground, javarészt zsidó származású értelmiségéről jelentett. Direkt ebből a célból szervezték be. Bennem magát láthatta. Hasonló mélységből jöttünk.

– Mit gondol, működhettek Tar Sándorban antiszemita indulatok, és ezek is közrejátszhattak abban, hogy a jóért gonosszal fizetett?

– Előttem nem nagyon zsidózott. Egyszer-kétszer, és akkor sem durván. A Beszélő körére, a szamizdatosokra utalt úgy, hogy „ezek ilyen pesti, zsidó, úri fiúk”. Voltak ilyen megnyilvánulásai. Ilyenkor nem a szeretet és az elfogadás tükröződött benne. Tulajdonképpen népi antiszemita volt. Még a gyerekkorából eredeztethető, a falusi környezetből, a stigmatizálásból, hogy a zsidó drágán adja a boltjában az árut, és mindenkit be akar csapni, meg a többi előítéletből. Szempont volt ez nála. Ez az én személyes meggyőződésem. Persze az antiszemitizmusa nem a mai modern politikai antiszemitizmus, nem pusztító. Inkább csak legyintett, hogy komolytalan zsidó úrifiúk. Ugyanekkor ezekkel az emberekkel nagyszerű barátságot ápolt.

Mindenkinek megvan az az emberi gyengesége, hogyha valaki nagyon dicséri, azt az illetőt közel érzi magához. A demokratikus ellenzék jelentős alakjai fedezték fel Tar Sándor prózai szövegeit. Ezeket a fiúkat érdekelte a munkásosztály elnyomása. Haraszti Miklós maga is dolgozott gyárban. Ezekből az élményeiből írta meg a Darabbér című szövegét. Tar Sándor egyenesen ebből a világból jött. Ennek a világnak a legmélyéről hozott tűpontos ismereteket az írásaiban. Megmutatott nekik egy olyan világot, amire ők nagyon kíváncsiak voltak, de nem ismerték. Nyilván abból a célból, hogy a munkásokkal összefogva el lehessen küldeni a Magyar Szocialista Munkáspártot és az oroszokat az országból. Tart megszerették a munkásprózái miatt, és felkarolták. Segítették a szövegei megformálásában, a stílusa kidolgozásában, írni tanították.

– Nehéz elhinni, hogy egy Tar Sándort tanítani kellett…

– Mindannyian irodalommal foglalkozó emberek voltak, rangos kiadók szerkesztői, akik tudták, mitől lesz jó egy szöveg, és mitől tud működni. Tar Sándor tehetsége kétségbevonhatatlan, de szövegei nyelvi pallérozásra szorultak. Ő egy Debrecen környéki kis faluból származó, gépésztechnikus fiú volt, világéletében munkások között mozgott, közben meg egy óriási zsenivel bírt. 

– Tar Sándor többször mondta azt, hogy ő mindvégig kívülállónak érezte magát az értelmiségiek között. Lehet, hogy a szíve mélyén mindez frusztrálta őt? Hogy soha nem találta meg ebben, a számára idegen világban a helyét, és nem tudott mit kezdeni a szituációkkal?

– Abszolút frusztrálták. Érezte, hogy ő nem entellektüel, csak egy mélyről jövő, vidéki fiú. Falusi srác, akit kiemeltek, szakközépben érettségit szerzett, ami nagy szó, utána pedig pártvonalon mozgott tovább. Belépett a pártba, párttitkár lett és középvezető a különféle debreceni nehézipari üzemekben. Ez egy nagyon távoli és nagyon más világ a budapesti értelmiséghez képest, akik hiába fordultak szeretettel és elfogadással felé, hiába voltak vele segítőkészek, mindvégig az árulójuk volt. Tar nem szerette őket, ők viszont szerették Tart. El nem tudták képzelni, hogy jelentéseket ír róluk.  Morális probléma, hogy mit kezdjünk egy baráttal, aki bennünket elárult, haragudjunk rá vagy megbocsássunk neki?

Aki a legjobb barátjának hitte és a legtöbbet tett azért, hogy rangos író legyen, megbocsátotta neki ezt a bűnét.  Később, az évek múlásával átgondolta és visszavonta, így látta jónak. Az eltelt idő során felmerülhettek további információk Tarról, amiket addig nem tudott róla, kiderülhettek újabb sötét ténykedései, és akkor azt mondta, hogy mégsem lehet megbocsátani mindezt. Megértelek, de nem bocsátok meg.

– Tar Sándor nem önként jelentkezett. Beszervezték, verték, gyötörték, zsarolták. Vajon nekünk lett volna erőnk mást csinálni a helyében? A testvérét pedig meggyilkolták. Ezt mindenki tudja. Bár arról, hogy verték, kétféleképpen nyilatkozott.

– Valószínűleg intenzíven gyötörték. Van olyan interjú, ahol azt mondja, úgy megverték, hogy károsodott a hallása, és van olyan, ahol azt állítja, pszichikai terrort alkalmaztak vele szemben.

2002-ben Keresztury Tibornak a következőt nyilatkozta beszervezésével kapcsolatban:

„1956 novemberében, a kétnapos sztrájk idején a debreceni gépipari technikum kollégiumában laktunk, fiatal, felfegyverzett, éretlen gyerekek. Egyébként senki egy lövést se adott le azokból a fegyverekből; mikor jöttek, leadtuk, mondván, a játéknak vége. A sztrájk alatt nem volt fűtés, összezsúfolt vaságyakon kettesével-hármasával húztuk ki az éjjeleket, hogy egymás hegyén-hátán ne fázzunk olyan rettenetesen. Én egy lelencfiúval feküdtem egy ágyban, aki korábban is a barátom volt. Már akkor is vonzottak az elesettek, a szegények, a nyomorultak, mivel én sem voltam sokkal különb. Ez a fiú később öngyilkos lett. Amikor mint ellenforradalmi tűzfészket, szétverték a kollégiumot, néhányan a srácok közül fegyvereket dugtak el, sosem lehet tudni alapon, s később, mikor ápolónőképző lett a helyből, természetesen megtalálták az összeset. Felkutatták, bekasztlizták a tetteseket. A zsarolás tárgya tehát az lett, hogy homoszexuális vagyok, miattam lett öngyilkos az a gyerek, másrészt hogy úgy úsztam meg a számonkérést eddig, hogy én súgtam be a fegyverrejtegető társaimat. Mint közölték, már az egyik elég, hogy egy életre tönkretegyenek. Mellesleg az akció, a fegyverek elrejtése idején nem is voltam a kollégiumban, ez okmányokkal is könnyen bizonyítható.”

– Tar Sándor homoszexuális volt. Nem vállalta fel, nagyon szégyellte ezt, leginkább az édesanyja előtt. Rettegett attól, hogy ez kiderülhet. Megzsarolták a rendőrségen, és beszervezték.  Erről az esetről, amit Kereszturynak elmondott, én is tudok. 1956-ban 15 évesen a Debreceni Mechwart szakközépiskola kollégiumában a forradalom napjaiban egy ágyban találták egy másik szakmunkásképzős fiúval. Én is olvastam ezt a jelentést róla.

– Feltétlenül hinnünk kell egy beszervezési dossziénak?

– Van, aki etikátlannak tartotta, hogy kijelentem róla, hogy homoszexuális, mondván, ez a tény Tart társadalmi megítélésében rendkívül negatív irányba taszíthatja. Mégsem tudok mást mondani, személyes meggyőződésem, hogy meleg volt. Ez az a gyengeség, amelyen keresztül zsarolhatóvá vált.

– Nem gondol arra, hogy ezzel a kijelentésével magát is kellemetlen helyzetbe hozhatja?

– Én nem vagyok meleg. Nem is voltam. Úgy szerettem Tar Sándort, mint az apámat, és nem másként.

– Ezért is írta meg Tar helyett mindazt, amit neki kellett volna?

– Régtől motoszkált bennem az a gondolat, hogy az apák bűneiért a fiúknak kell jótállnia. Tudtam, hogy nekem kell megírnom mindezt. Persze ő sokkal jobban megcsinálta volna, mint én, mert vele történt. Én csak fantáziáltam róla. Amikor megkérdezik az újságírók, hogy tényleg így szerveztek-e be embereket, ahogy a drámában van, nem tudok mit válaszolni, mert nem engem szerveztek be, meleg sem vagyok. Minderről ő sokkal jobban tudott volna beszélni, ha akart volna.

Kik voltak ezek az emberek? Milyenek voltak a beszervezéskor? Aljasak, rafináltak, sikerorientáltak. Semmi sem volt szent előttük. Arról él egy kép bennem, hogy milyenek a valóságban. Egyszerű emberek. Nekik is fáj a lábuk, a derekuk, családjuk van, régen voltak szabadságon, keveset keresnek, ráadásul rosszul szellőzik az irodájuk, mert feljön az ételszag a konyháról, és a gyerekeikkel is gondok vannak.

Mindenkinél mocskosabban élnek, de ezt nem veszik észre.

– Vissza tud emlékezni, mit érzett, amikor Tar halálhíréről értesült?

– Halála után pár nappal elutaztam Debrecenbe. Bementem abba a kocsmába, ami Tar házának tövében van. Balszélsőnek hívják. Igazi külvárosi kocsma. Megkérdeztem a kocsmárost, tudja-e, mi történt Sándorral? Szombat délelőtt volt. Moldova György nyilatkozott a Magyar Televízió Napkelte című politikai műsorában. Elmondta, hogy ez az ember, Tar Sándor, takarodjon a magyar irodalomból és, hogy menjen el gumisütőnek, szempilla-böngyörgetőnek. Tarnak mint szociográfiaírónak titkos példaképe volt Moldova György. Erre azt látta a tévében, hogy élete legnagyobb mestere őt leparancsolja a pályáról. Délelőtt 10 órakor lement a kocsmába, vett magának egy demizson pálinkát, felvitte a lakására, és soha többé nem látták. Halálra itta magát.

Azóta, hogy napvilágra jött az ügynökmúltja, teljesen elhatalmasodott rajta az alkoholizmusa. Többször volt elvonón, pszichiátrián. Teljesen megsemmisült. A pia szempontjából nagyon edzett volt. Soha nem lehetett észrevenni rajta, mennyi van benne. Tizennégy éves kora óta masszívan ivott a haverjaival. 1999 után pedig gyógyszerekre ivott.

Olvastam tőle egy olyan jelentést is, amelyben egy embert teljes erkölcsi emelkedettséggel leminősített, megvetően írta le róla, hogy naponta egy liter bort is képes meginni, egy undorító alkoholista.

– Rainer M. János történész nemrégiben a következőket mondta: „Ne felejtsük el, hogy szinte biztos: még mindig vannak »kompromatokat« tartalmazó adatbankok magán- vagy pártkezekben. A korábbi nagy leleplezések egy részénél – ilyen volt például Medgyessy Péter D209-es ügye, Szabó István vagy Tar Sándor aktája – a mai napig nem lehet tudni, ki és honnan vette elő az eredeti dokumentumokat. Mert az érintett dokumentum nem volt a helyén: a levéltárban. Valaki vagy valakik kiemelték onnan, és eltették jobb időkre”?

– Tar Sándor szabadpréda volt. Nem tartozott semmilyen politikai elithez. Kicsinálták. Utolsó éveiben teljesen maga alatt volt. Egy alkalommal anyaszült meztelenül ment le a kocsmába, és nem tudta, hogy nincs rajta ruha. Erkölcsileg, pszichikailag és fizikálisan is összeroskadt. Mondta is, hogy taposnak rajta.

– Díszsírhelyen nyugszik a Debreceni köztemetőben.

– Rengeteg ember volt a temetésén. Závada Pál tartotta a nagy gyászbeszédet, megbocsátó és szeretetteljes beszédet mondott. Rettenetes hideg volt, olyan mínusz 6 fok körül, és amint leeresztették a koporsóját a földbe, ebbe a hidegbe, egyszer csak betört egy viharos szél, és még 10 fokot hűlt a levegő. Borzalmas élmény volt.

Egyúttal az, hogy meghalt egy ilyen ember, akihez annyi személyes élmény köt, azonnal begyújtotta nálam a kanócot, és tudtam, hogy meg kell helyette írjam a történetét.

– Mit gondol, elégedett lenne a drámájával, amit az ő személye inspirált?

– Szerintem tetszene neki. Megveregetné a vállamat. Elfogadná tőlem ezt a dolgot.

Végtelenül dölyfösen hangzik, de akik megszólaltak Tar Sándor kapcsán a sajtóban, vagy akik valamilyen módon használták az ő tehetségét valamire, azok nem ismerték olyan jól Tar Sándort. Nem tudták megismerni. Ezek mind bölcsészek voltak, Tar Sándor pedig nem engedett magához közel csúcsentellektüeleket.

Továbbra is szeretem Sándort, miközben egy szörnyetegnek tartom, amiért ennyi gonoszságra volt képes. Ez alól senki és semmi nem oldozhatja fel, még ha bűneiért el is kezdett megfizetni. Ugyanakkor alakja és írásai évszázadokon keresztül élni fognak a magyar irodalomban.

Olvasson tovább: