Kereső toggle

Jézus, a férfi

A Megváltó fiúnak született, majd a legnagyobb férfivá vált

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Fölkelhete A természet s világnak mondhatá: »Ez férfi volt«” - így méltatja Shakespeare azt az embert, aki életét nem tartja meg önmagának, hanem mindenestől azoknak adja, akiket szeret, és akikért felelősséget vállal. Ezt a potenciált hordozta egy názáreti ácslegény is, aki sorsa minden nagy döntésében a férfihoz méltó utat választotta, így váltva meg a férfinemet attól a szégyentől, amit hatezer éven át halmozott fel a Földön Isten sokmilliárd tökéletlen képmása. Éppen ezért, a történelem legférfiasabb tette miatt gyalázatos az a sok száz éve mélyülő hamis tradíció, ami mára eljutott oda, hogy megtagadja Jézust, mint a fiút, aki tizenkét éves korában férfivá vált azzal, hogy eldöntötte: többet már nem önmagának él.

Mióta Barack Obama a Fehér Ház lépcsőin meghirdette júniust, mint az LMBTQ-büszkeség havát, a „pride hónap” által képviselt szellemiség egyre nagyobb befolyásra tesz szert az amerikai társadalomban, többek között az amerikai kereszténységen belül is. Az idén a radikálisan liberális Huffington Post hasábjain szállt bele egy „keresztény” szerző a történelem valaha élt legnagyobb hatású férfijának nemi identitásába, hogy ezzel „szaggassa és dobja le magáról” azokat a százmilliók által napi szinten megélt értékeket, amik nélkül ő sem rágalmazhatna senkit szólás- és sajtószabadság hiányában. Ezeknek a szabadságjogoknak a léte és egyetemessé válása ugyanis mind a Názáreti Jézusnak, az első igazi polgárjogi harcosnak köszönhető, aki Galilea lankáin a történelemben először mondta ki azt, hogy minden férfi és nő, zsidó és nem zsidó, gazdag és szegény egyenlőnek, Isten gyermekének született. Ez kétezer éve valóban forradalmi tett volt – az viszont, amit a Huffington Post jelentette liberális hátország védelmére támaszkodva a „keresztény” Suzanne DeWitt Hall követett el azzal, hogy a Megváltót egy, saját magához hasonló transzvesztitának állította be, nem több kattintásvadász árulásnál. (Lásd: Elárult Ige, megalázott Jézus. Hetek, 2017. június 23.)

Mivel a Bibliát szó szerint értelmező és megélő kereszténységgel szemben megfogalmazott kevély és blaszfém őrület önmagát minősíti, cáfolata szükségtelen, hiszen az evangélium minden szava és személyragja kiáll amellett a tény mellett, hogy Jézus férfi volt, és örökké az is marad. Ennek ellenére nemcsak a kereszténységben terjedő gendertéboly, hanem az elmúlt évezred vallási tradíciója is ráhúzott Jézus személyiségére egy férfiatlan, puha és misztikus homályt, ami miatt a fenti tény – tehát Jézus férfi mivolta – sokak számára mára már idegenül hat.

A korának elvárásaihoz idomuló történelmi kereszténység ugyanis mindig magából indult ki: mivel az intézményesített cölibátus és a tomboló Mária-kultusz elnőiesítette a klérust, a magát a Bibliába vetítő papság Jézust és az apostolokat is a saját képére formálta a társadalom előtt. Így lett a zsidó rabbiból az ikonok és a képes Bibliák kékszemű és fehér bőrű, nőies tartású alakja – a vallásos Jézus-ábrázolás tömény és undorító giccséről a Google képkereső ad számunkra sok-sok fájdalmas és visszataszító bizonyítékot.

Ezért, bár azt a nyilvánvaló tényt méltatlan is lenne bizonygatni, hogy Jézus biológiailag is fiúnak született – hiszen mint minden zsidó fiúgyermeket, nyolcadnapon őt is körülmetélték –, azt már annál hangsúlyosabban le kell szögeznünk, hogy a vallásos folklórral szemben a názáreti ácslegény mind testileg, mind lelkileg kirobbanóan férfias alkat volt, és egészséges nemi identitása még csak vita tárgyát sem képezte a szűkebb és tágabb környezetében.   

A Tóra volt a szenvedélye

Ez pedig – legalábbis erre következtethetünk a Biblia Jézus fiatalkorára vonatkozó utalásaiból – részben nevelőapjának, Józsefnek lehetett az érdeme, aki gyerekkorától kezdve nagy gondot fordított a szó szoros és átvitt értelemben is „csodagyerek” fizikai és szellemi fejlődésére. Az eleven és éles eszű, Lukács szerint a környezete számára roppant „kedves” kis Jézus körülbelül négyéves koráig valamelyik egyiptomi város – talán Alexandria – konzervatív zsidó negyedében játszhatott a szomszéd fiúkkal a szűk utcákon. A későbbiek fényében minden bizonnyal erős önértékelésű és kíméletlenül őszinte srácról ekkor még senki sem gondolkodott Messiásként, feltehetőleg még ő maga sem tudta, hogy –Pál szavaival élve – benne „Isten jelent meg testben”.

Ami biztos: a jóval későbbi apokrif irodalom zavaros fantáziájával szemben a keresztény hit apostola a Filippi levélben világossá tette, hogy Jézus a fogantatását leszámítva éppen olyan volt, mint bármelyikünk. „Önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén” (Fil 2:7) – fogalmazott egyértelműen, majd a Zsidókhoz írt levélben ennél is tovább ment azt állítva, hogy a Messiás körülbelül negyven földi éve alatt egy kemény zsidó férfisors minden traumáját átélte, kivéve azt a bűntudatot, amit minden zsidó érez, aki a mózesi Törvény 613 parancsolata közül egyet is megszeg.

Ehhez pedig József mai szemmel nézve roppant szigorú nevelése adhatta az ugródeszkát. Mint miden zsidó fiú, Jézus is (nevelő)apját figyelve, őt játékosan utánozva tanulta meg a Törvényt nemcsak egy életen át megcselekedni, hanem közben még szenvedélyesen szeretni is. Pedig ez nem a „könnyített” liberális zsidó tradíció volt, hanem az Írás minden betűjét komolyan és szó szerint vevő, mai szóval élve „fundamentalista jobbszárny”. A római–hellén közeg szorításában a kor zsidósága mindennél komolyabb jelentőséget tulajdonított nemcsak a több száz isteni paragrafusnak, hanem az azt tovább részletező és szabályozó farizeusi rendelkezéseknek is, ami viszont komoly szívbeli „mellékhatásokkal” járt. A belül megosztott és korrupt vallási elit át volt itatva féltékeny gyűlölettel és rivalizálással, ami minden bizonnyal már egészen korán sérthette a fiatal Jézus igazságérzetét.

Mivel a Tórát papíron birtokolni egy vagyonba került, így minden fiút már ötéves korától betereltek a názáreti zsinagógába, ahol egyetlen feladatuk volt: megtanulni a szakrális héber nyelvet, majd utána bemagolni az Ószövetség minimum felét-harmadát. Más tárgyuk nem volt, a szöveget kommentálni pedig nem lehetett, csak szóról szóra biflázni napi tíz órán át. A diákokba szorult lázadó feszültséget pedig kőkemény fizikai fenyítéssel tartották kordában. Úgy képzelem el, hogy a vasfegyelemhez szokott intézményben Jézus őszinte, szókimondó stílusát bizonyára kevés tanítómester tudta elviselni.

Jézus evangéliumokban megjelenő karakterét látva biztosan okozott maga körül konfliktusokat. Különösen a későbbiekből ismertté vált zseniális, de csípős beszólásaival, amiket legtöbbször tipikusan kommentár nélkül eresztett el a sokkoló szavától megdermedt levegőben. Mivel sosem volt szószátyár, tömör és a lényegre tapintó megjegyzéseit környezete valószínűleg ritkán értette meg. Ez később sem zavarta túlságosan, a hallgatóra hagyta, megérti-e, amit mond neki. Ráadásul provokatív stílusa igazi keménykötésű galileai szabadságszeretettel párosult, amiről az egész régió híres volt, és ami folyamatos készültségben tartotta a római légiókat. A társadalmi igazságtalanság mindennapos képei elől Jézus apja építkezésein találhatott menedéket és megnyugvást, ahol kemény fizikai munkával hordta inasként a követ és a gerendát az egyszerű falusi házakhoz. Az alaptól a tetőig tartó teljes körű kivitelezés, amit az ács kifejezés akkoriban takart, az évek során komoly izomtömeget és állóképességet biztosított az életerőtől és jókedvtől duzzadó tinédzsernek.

Az építőmester

Az építőmesterség már az Ószövetség próféciáiban is összekapcsolódott a (még megtestesülés előtt álló) Messiással. Erről a Példabeszédek fogalmazott meg egy gyönyörű prófétai képet, ahol a Messiásról, mint építőipari munkásról beszél: „Mellette valék mint kézmíves (eredetiben: építőmester), és gyönyörűsége valék mindennap, játszva ő előtte minden időben. Játszva az ő földének kerekségén, és gyönyörűségemet lelve az emberek fiaiban.” (Péld 8:30–31)

A József mellett végzett fizikai munka segíthetett a különleges tehetséggel és éleslátással gyakran társuló értelmiségi depresszió elkerülésében.

Miközben az evangéliumból világosan látszik, hogy Jézus szexuális képességeit bibliai kifejezéssel élve „nem keltette és serkentette föl” (Énekek éneke 2:7 – a szexuális vágyak felébresztése ugyanis a mai, átszexualizált felfogással szemben a zsidó gondolkozásban elsősorban akarati döntés és nem nyers biológiai ösztön kérdése volt ) mindaz, amit tudunk róla, egy kifejezetten férfias, erős testalkatú zsidó férfi képére emlékeztet, aki rendkívüli fizikumát egész földi életén át megőrizte.

Jézus az ács szakmát a családjától különköltözve egészen a harmincas évei közepéig folyamatosan végezhette, ami hozzájárulhatott ahhoz, hogy a szervezete kibírja a negyvennapos, embert próbáló, nullkalóriás böjtöt a sivatagban, majd a szolgálatát kísérő gyakran huszonnégy órás folyamatos fizikai és érzelmi terhelést. Bár természetesen ő is sokszor elfáradt, mind lelkileg, mind testileg, néha akár az ájulás széléig is hajtva magát, feltöltődési periódusai az evangéliumokban mindig rövid ideig tartottak, és sokszor az emberek szükségei miatt már azelőtt szolgálatba állt, hogy rendesen kipihente volna magát.

Határokat tágító állóképessége nélkül aligha bírta volna fiziológiailag a folyamatos gyaloglással járó és fizikai kontaktust igénylő gyógyító, szabadító szolgálatát. Különösen a természetfölötti küldetésének első évére volt jellemző, hogy tanítványaival együtt elsősorban nem beszélt, hanem „izommunkát” végzett: százával szabadított meg démonizáltakat, a betegeket ezrével emelték föl és gyógyították meg, miközben minden bizonnyal a lármán és sikításon keresztül is áttört a Mester erőteljes férfihangja. Ez ment a galileai falvakban minden nap, heteken és hónapokon át.

Ezért biztosak lehetünk benne, hogy Jézus nem volt törékeny alkat. Amikor például Péter felkiáltott, hogy az erőszakos tömeg összeszorítja őket, akkor Jézus szinte észre sem vette a tolongást, testével egyszerűen félrenyomta az útjában álló sokaságot. Verekedni sem volt tanácsos vele, hiszen a Templomban kiűzött árusok inkább futottak előle, semhogy vállalják a bunyót a harcias hangulatban „tomboló” prófétával. A fegyver sem állhatott volna rosszul a kezében: mind a tanítványok, mind a tömeg folyamatosan az alkatában és személyiségében lévő potenciális hadvezért látta benne, amit nem azért utasított volna vissza, mert ne tudott volna simán birokra kelni egy osztag legionáriussal, hanem mert ez akkor még nem volt része a küldetésének. A Jelenések könyve azonban már az elejétől a végéig harci fegyverzetben, a seregeinek élén mutatja a Messiást, aki totális vereséget mér az egyesített nemzetközi koalícióra. Mivel az Újszövetség alapvető állítása, hogy Jézus mindörökké ugyanaz, ezt a királyi és katonai vonalat már a földi életében is hordoznia kellett, hasonlóan az építőipari „szenvedélyéhez”.

József, az „igaz”

Bár Máriával szemben József nem értelmiségi családban nőtt fel, mégis (legalábbis erre következtethetünk mindabból, amit róla tudunk) különleges érzéke és szíve volt a Törvény megtartásához, nem vált a tételes szabályok precíz követése közben rideg, önigazult farizeussá, hanem a szívével élte meg a Törvényt. Ezért nevezte Máté Józsefet „igaz embernek”, ami annyira jellemző volt rá, hogy elsőszülött vér szerinti fiát is később úgy ismerték Jeruzsálemben, mint „Jakab, az igaz”. Josephus Flavius A zsidók történetében leírja, hogy a jeruzsálemi zsidó-keresztény anyagyülekezetet vezető Jakab annyira hűen és szívvel tartotta be a Törvényt, hogy politikai féltékenységből bekövetkezett halálán az egész város fölháborodott, megbuktatva a korrupt főpapot.

De miben állt ennek a Józsefre és családjára különösen jellemző törvényértelmezésnek a titka, amit később Jézus maga is továbbértelmezett a hegyi beszédben? Három szóban: kegyelem, irgalom és igazság, amit a legnehezebb morális és etikai paraméternek írt le a Názáreti a Törvényben, ezzel ítélve meg mind a liberális hellén, mind a kegyetlen farizeus irányzatot, megadva a rá jellemző isteni mércét.

Ezek a szempontok mind tetten érhetők Máté leírásában, aki Mária személyes beszámolója alapján rögzítette József Jézus születésekor tanúsított példamutató magatartását. A kínos terhesség a megalázott vőlegényt bizonyára érzelmileg is mélyen felkavarta, hiszen a sokkoló fordulattal szemben Mária csak egy példa nélküli, misztikus történetet tudott felhozni mentségül. A nyilvánvaló tény ellenére Józsefből nem tört fel sem a nyers indulat, sem a hamis vallásos önérzet, hanem irgalomból és kegyelemből tudatosan keresni kezdte annak lehetőségét, hogy szerelmét megmentse az egész földi sorsát megfojtó megvetéstől.

Párja ráadásul egy kiemelt papi rend, Ávijá családjával állt szoros rokoni kapcsolatban Zakariáson és Erzsébeten keresztül, így a paráznaság nemcsak a názáretiek szörnyűlködését váltotta volna ki, hanem Jeruzsálembe feljutva országos közéleti botrányt is jelentett volna. Ugyanakkor, bár szerette menyasszonyát, és szívében fájt az elszakadás, törvényhű zsidóként föl sem merült benne, hogy egy gyors esküvővel eltitkolja és meg nem történtté tegye a dolgot, mivel számára a Törvény egy morális igazság volt, nem csak egy felülírható társadalmi normarendszer. Az álmatlan éjszakákon megszületett döntést végül a természetfölötti írta felül, biztosítva Mária ártatlanságát és tisztaságát. Ez az egész családot átható szellemiség volt József legfontosabb apai öröksége, és így adta át tizenkét éves korában nevelt fiát a Törvény elhordozhatatlan súlyának.

A parancsolat fia

„Óh, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” (Róma 7:24) – így kiáltott fel Pál, az elit rabbinövendék a Törvény átkának terhe alatt, amit Mózes fogalmazott meg, és amelyre egész Izrael leszármazottai nevében Áment mondott: „Átkozott, aki meg nem tartja e törvénynek igéit, hogy cselekedje azokat! És mondja az egész nép: Ámen!” (5Mózes 27:26) Erre az egész életen át hordott nemzeti igára – ami alatt végül minden zsidó férfi és nő megroppant, bármennyire is eltökélte magát a 613 tétel megtartására – Jézus is igent mondott, mégpedig annak ellenére, hogy legtöbb vígan bar-micvózó kortársával szemben tisztán és világosan látta, mire vállalkozik. Mivel sosem hazudott, sosem kötött megalkuvással teli kompromisszumot, vagy apró stikliket az érdekei ellen való és számára kellemetlen szituációk elkerülésére, minden galileai tájszólással kimondott arám és héber szó őszintén és magabiztosan hagyta el a száját, pont úgy, ahogy a Törvény talán legnehezebb parancsolata elrendelte: „Ügyelj arra, ami ajkaidon kijön, és úgy teljesítsd, amit száddal ígérsz, mint amikor szabad akaratból teszesz fogadást az Úrnak, a te Istenednek.” (5Mózes 23:23) Ha nem így tett volna, akkor a néma nem szólalt volna meg, a halott Lázár pedig nem támadt volna fel, a benne teljességre jutó bibliai hit titka ugyanis az őszinte, minden részletében komolyan gondolt, felelősségteljes beszéd.

Pontosan ez volt a bar-micvó aktusának lényege: a tudatos felelősségvállalás minden egyes tettért és mondatért, ez tette a zsidó hit szerint a serdülő fiút férfivá. Hogy mit jelentett ez a tinédzser Jézus számára, aki betéve tudhatta eddigre az összes héber Írásokat, átlátva annak legtöbb összefüggését? Két nagy parancsolat egész életen át tartó betartását: „Halljad Izráel: Az Úr, a mi Istenünk egy Úr. Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből és teljes erődből. Ez az első parancsolat.” (Márk 12:29–30) Majd az érem ember felé mutató oldala: „A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincs más ezeknél nagyobb parancsolat.” (Márk 12:31) Éppen ezért a bibliai férfi lényege nem a zsarnokoskodás és a bigott szabálykövetés, amit a liberális világ rendszeresen ráolvas a „fundamentalista kereszténységre”, hanem az életre szóló szeretet és a felelősségvállalás elsőként Isten, majd a felesége, gyermekei, végül pedig a nemzete felé. A Törvény és egyben Jézus lényegét is képező szeretet pedig nem valami csöpögős, lányregényes szólam volt a gondolkozásában, hanem valódi agapé, azaz tettekben és áldozatban megnyilvánuló szövetségi viszony, amiért igazi férfiként kész volt még az életét is odaadni, hogy megmentse azokat, akiket választott, „mivelhogy szerette az övéit e világon, mindvégig szerette őket”. (János 13:1) Ennek a végül brutális halált okozó döntésnek rendelte alá magát Jézus, amikor szülei büszkén csillogó tekintete előtt felolvasta a Tórának a valójában minden sorában rá mutató passzusait.

A bar-micvó ugyanis a fiúk szellemi érésének is egy fontos állomása, innét már önálló morális identitással rendelkeznek, még ha a szüleiknek továbbra is engedelmeskednek, ahogy Jézus is tette. Az énkép pedig már annyira erőteljes volt a tizenkét éves ifjúban, hogy ha valószínűleg nem is tudta még tökéletesen meghatározni, ki is ő valójában, azt már ekkor átélhette, hogy a Mennyei Atyával rendkívüli kapcsolatban áll. Ez a szellemi élmény hozta annyira „eksztatikus” állapotba, hogy elfeledkezve szüleiről és az életét megóvó inkognitójáról, lelkesen megmutatta a benne rejlő karizmatikus tehetséget a jeruzsálemi Templomban. Jézus felkavarta a várost, így juthatott tudomására rémült szüleinek is, hogy merre találják a Heródes által már csecsemőkorában halálra ítélt gyermeküket. József és Mária, akiket minden bizonnyal pszichésen is mélyen megviselt a betlehemi gyermekgyilkosság brutális vérfürdője, Máté leírása szerint folyamatos „fóbiában”, traumatikus félelemben lehettek a körözött csodagyerek gondviselőjeként, ezért ijedtek meg ekkor. Jézus szülei szavaiban rögtön megérezhette a haraggal teli ijedtséget, rádöbbenve, milyen veszélyes, ha idő előtt szabadjára engedi a benne rejlő potenciált.

A halál árnyékában

Valószínűleg még rokonával, Keresztelő Jánossal sem osztotta meg, milyen döbbenetes igazságra jött rá az Írásokon egyszerre intuitívan és józanul elmélkedve. Ez pedig szintén férfiasságra mutat, hiszen Salamon szerint „a férfiú lelke elviseli a maga erőtlenségét”, vagyis olyan lelki karakterrel rendelkezik, hogy folyamatosan kontrollt tud tartani érzelmei és gondolatai fölött, eltűrve a belsejében forrongó vívódást és a realitás okozta jogos aggodalmat.

Pedig tudta, kivel áll szemben, hiszen a halál kiskorától kezdve szó szerint vadászott rá, személyes ellenségének a munkáját pedig harminc éven át kénytelen volt némán elviselni, anélkül, hogy bármit is tehetett volna ellene. Ez azonban nem sztoikus nyugalom volt, hanem egy férfiasan visszatartott szenvedély, ami alig várta a természetfölötti hatalom érkezését és a világ fejedelmével történő konfrontálást. „Az Isten, aki bosszút áll értem” – prófétálta a Messiásról távoli őse, Dávid király. Aligha tévedünk, ha úgy gondoljuk: Jézus isteni természetének bizonyítékát nemcsak abban látta, hogy mit írtak és mondtak róla a próféták, hanem testében, lelkében, szellemében is átérezte, hogy izzik körü-lötte a gyűlölettől az atmoszféra, márpedig akinek személyesen a Gonosz az ellensége, az nyilvánvalóan csak üdvtörténeti küldetésben állhat.

Jézus bar-micvója után alig egy évvel a saját szemével láthatta a Názáret fölé magasodó hellenizált nagyváros, Sepphoris lángjait, amit vérbe és tűzbe borított Publius Quinctilius Varus, Syria légióparancsnoka. A térségben kitörő zsidó lázadást megtorló mészárlásban bizonyára sok zelóta ismerősét elvesztette, Názáret pedig megtelt özvegyekkel és árvákkal.

Josephus Flavius is megemlékezik erről a drámáról, hatása pedig annyira megrázta a zsidóságot, hogy később Gamáliel is intő példaként utalt rá az Apostolok cselekedeteiben: „Ezután felkelt ama galileus Júdás az összeírás idején, és sok népet maga után csábított: ez is elveszett; és mindazok, akik őt követték, szétszórattak.” (Csel 5:37) A hamis messiási tudattal felövezett vezető bizonyára nem is tudta, hogy a valódi Messiás már ott él és dolgozik, alig öt kilométerre a felkelés központjától.

A nevelőapja mellett az építőmesterséget kitanuló Jézust és családját alighanem közvetlenül is érintette, hogy a felkelésben elpusztult Sepphoris romos városát Heródes Antipász rengeteg pénz és energia befektetésével újjáépítette, amihez nemcsak a szomszédban lévő Názáretből, hanem egész Galileából toborzott munkásokat, abban az időben pedig egy nagyszabású építkezésen részt venni nem volt életbiztosítás. Számos római építőmunkás harmincéves korára meghalt vagy munkaképtelenné vált csonttörés, ízületi gyulladás vagy zúzódás következtében. Mai értelemben vett fájdalomcsillapítás nem létezett, így a rokkant, beteg emberek egy életen át gyötrődtek a szenvedéstől, kínjukon pedig egy orvos sem tudott segíteni, legfeljebb brutális amputálással.

Jézus, akinek nevelőapját a fiú tizenkét éves kora után nem említették többet az evangéliumok, fiatal felnőttként, valószínűleg annak halála után a családjától is különköltözhetett. Kapernaum városában dolgozhatott mint építőmester, ahol a saját házát is maga építhette fel. Ez lehetett az a ház, amelynek a tetejét később a gutaütött híres gyógyulásakor megbontották a hozzá mindenáron bejutni akaró jó barátok.

Hogy nem kellett szűkölködnie, arra abból is következtethetünk, hogy soha nem volt problémája korai szolgálatának és Jeruzsálembe történt rendszeres utazásainak finanszírozásával.

De nemcsak választott városában, hanem családja lakhelyén, Názáretben is a közösség tekintélyes tagja volt, korrektségére és tisztességére sem az alkalmazottai, sem pedig a megrendelői nem találtak panaszt. Erre utal, hogy a zsinagógában megadták neki a megtisztelő jogot a felolvasásra, majd pedig arra, hogy az arámi köznyelvre fordítsa szombaton az aktuális Tóraszakaszt. Egy ilyen alkalommal teljesült be rajta Ézsaiás próféta szava, hogy a „Rúách HáKódes”, a Szent Szellem fölkeni a szolgálatra.

Erre 28-29-ben került sor, amikor rokona, Keresztelő János szolgálatba lépett a Jordán mellett, maga köré gyűjtve Izraelt. „Én vízzel keresztelek; de köztetek van, a kit ti nem ismertek.” (Jn 1:26) – szólt a rivalizáló farizeusokhoz János, és valóban ott állt közöttük feltűrt ruhában a Messiás, aki harminc éve csöndben várta a küldetését.

A betlehemi csodagyerek ekkorra igazi férfivá vált. Előéletéből arra következtethetünk, hogy teste duzzadt a fizikai erőtől, izmai éveken át napi szinten emelték az építési követ és gerendát, lelkében megannyi keserű és örömteli élettapasztalat gyűlt össze, gazdag természetes alapot jelentve a példázataihoz. Szinte mindent átélt, amit egy férfi átélhet apja elvesztésétől  egy levert felkelés hullaszagán át a napi megélhetés monoton és fáradságos munkájáig.

Egy „igaz” (nevelő)apa és egy kemény sors nevelte, így vált a „fájdalmak férfijává” és minden emberi szenvedés ismerőjévé, legyőzve a halált és bosszút állva mindannyiunkért.

Olvasson tovább: