Kereső toggle

Helmut Kohl, az örök kancellár

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szombaton helyezik örök nyugalomra az újraegyesült Németország első kancellárját, Helmut Kohlt, aki június 16-án hunyt el 87 éves korában. Kohl 16 éven keresztül volt kancellár, 1982-től 1998-ig. Ő volt a második világháború utáni (Nyugat-) Németország leghosszabb ideig hivatalban lévő kancellárja, de az egész modern német történelemben is csak Németország első egyesítője, Otto von Bismarck kormányozta hosszabb ideig Porosz-, majd Németországot (összesen 28 évig), mint Kohl. Legfőbb politikai műve Nyugat- és Kelet-Németország újraegyesítése 1990-ben.

A mai felnőtt németek jelentős része kisiskolás és egyetemista koruk között egyetlen egy kancellárt ismertek meg. Mindnyájan Kohl unokái vagyunk – emlékeztek vissza a napokban. A hivatalban lévő kancellár, az egykori NDK-ban született Angela Merkel külön hangsúlyozta, hogy személyesen tartozik hálával Kohlnak, aki a német újraegyesítés erélyes levezénylésével hozzájárult a keletnémetek kiszabadulásához a diktatúra alól.

Kohl a német egység atyjaként az Európa díszpolgára címmel kitüntetett három államférfi egyike volt. Rajta kívül az Európai Unió Tanácsa az „európai egység atyjának”, azaz Jean Monnet francia üzletembernek, az európai szén- és acélközösség megálmodójának, illetve az „euró atyjának”, Jacques Delors-nak adományozott európai díszpolgári címet. Ennek megfelelően az Európai Bizottság elnöke, Jean-Claude Juncker javaslatára Kohlt az unió díszpolgáraként temetik el – búcsúztatása Strasbourgban lesz, majd a holttestet hajóval a Rajnán szállítják vissza Kohl szülővárosába, a Rajna-vidéki Ludwigshafenbe. Mivel az európai temetés a család és az elhunyt elképzelésének is megfelel, úgy tűnik, hogy el fog maradni a kancellárnak járó német állami szintű szertartás. 

Született államférfi

Konrad Adenauerhez hasonlóan Helmut Kohl is egész életében a Rajna-vidékhez kötődött. Helmut Kohl szülei, ugyanúgy mint Adenaueré, ahhoz a konzervatív-katolikus Hitler-ellenes körhöz tartoztak, amely a katolikus Zentrum pártot támogatta. Kohlt tizennégy évesen besorozták a Hitlerjugendbe, ahol katonai kiképzést kapott, de ténylegesen nem kellett harcolnia. A háború után részt vett lerombolt iskolájának újjáépítésében, hogy folytathassa tanulmányait. Tizenhat évesen lépett be az újonnan alakult CDU (Kereszténydemokrata Unió) ifjúsági tagozatába. Jogi és társadalomtudományi diplomát szerzett, és a magánszektorban kezdett dolgozni, miközben folyamatosan emelkedett a helyi politika ranglétráján. 1959-ben a párt ludwig-shafeni körzeti elnöke lett, 1960 és 1969 között a városi tanács CDU-frakciójának vezetője volt. 1961-ben a Rajna-vidék-pfalzi tartományi gyűlés CDU-frakciójának helyettes vezetőjévé, majd 1963-ban vezetőjévé választották. 1966-ban a párt tartományi elnöke, majd 1967-ben, harminchét évesen a CDU országos vezetőségének tagja lett, akkoriban a párt reformszárnyához tartozott. Miután 1969-ben a CDU ellenzékbe szorult, végül Kohl volt az, aki közel másfél évtizednyi szociáldemokrata kormányzás után újra hatalomra juttatta a kereszténydemokrata uniópártokat, miután a Hans-Dietrich Genscher vezette szabaddemokraták kiléptek a szociáldemokratákkal fenntartott koalícióból. Fél évvel hatalomra kerülése után a váltást a választók is megerősítették – Kohl vezetésével első ízben 1983 tavaszán nyertek választást az uniópártok; a kancellár összesen négyszer vezette győzelemre a CDU–CSU-t, míg végül 1998-ban alulmaradt a szociáldemokrata Gerhardt Schröderrel szemben.  

Két sikeres elődjéhez, a kereszténydemokrata Konrad Adenauerhez és a szociáldemokrata Willy Brandthoz hasonlóan Kohl elsődleges célja volt az NSZK európai külkapcsolatainak elmélyítése.  Az Adenauer–De Gaulle-kapcsolat mintájára bensőséges barátságot épített ki Franciaország első szocialista köztársasági elnökével, François Mitterand-nal. 1984. szeptember 22-ei verduni kézfogásuk az első és a második világháború halottairól való közös megemlékezés alkalmából (az első világháború verduni csatájában hétszázezren haltak meg) a két nemzet közti teljes megbékélést jelezte (a híres kézfogásra Kohl visszaemlékezése szerint nem előre tervezetten, hanem spontán módon került sor).

A két vezető több közös gazdasági és kulturális projektet indított el (például a kétnyelvű La Sept kulturális német–francia állami tévécsatornát), miközben minden vonatkozásban elmélyült az európai együttműködés (1986-ban az Egységes Európai Okmány megnyitotta az utat az áruk, szolgáltatások, tőke, személyek szabad áramlása előtt). Eközben Willy Brandt „keleti nyitás” politikáját is tovább vitte Kohl. 1987-ben Erich Honecker, az NDK első titkára először utazott az NSZK-ba Kohl meghívására, majd 1988-ban Kohl családjával magánlátogatás keretében első nyugatnémet kancellárként ellátogatott az NDK-ba. Erről az útról később úgy vélekedett, hogy élete egyik legizgalmasabb utazása volt.

Pókerjáték és árukapcsolás

Kohl halálhírét Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió utolsó vezetője úgy kommentálta, hogy a német újraegyesítés a nemzetközi kapcsolatok ebben az időszakban jelentkező egészen ritka, különleges légköre miatt mehetett végbe zökkenőmentesen. Gorbacsov szerint Helmut Kohl érdeme, hogy az évek során olyan bizalmi viszonyt sikerült a Németország sorsáért felelős négy nagyhatalom összes vezetőjével – az idősebb Bush elnökkel, Margareth Thatcher brit miniszterelnökkel,  Mitterand-nal és az újonnan érkezett Gorbacsovval) – kiépítenie, hogy neki – és feltehetőleg csak neki – még azt is elnézték, hogy voltaképpen mindenfajta egyeztetés nélkül, egész addigi pályafutását kockára téve belevágott az újraegyesítés folyamatába.

1989. november 9-én omlott össze a berlini fal, és Kohl már november 28-án előállt a német újraegyesítés 10 pontos programjával. Miután a gazdaságot és a közigazgatást gyors ütemben összehangolták (a folyamat legkényesebb pontja a nyugatnémet márka 1990. július elsejei NDK-beli bevezetése volt), 1990. augusztus 31-én aláírták az újraegyesítési szerződést. A belnémet integrációs folyamatokkal párhuzamosan folytak a 2+4 tárgyalások a négy szövetséges hatalom, valamint az NDK és az NSZK között a második világháborút lezáró (!) békeszerződés tető alá hozásáért. A német egyesítés előtt zöld utat jelentő békeszerződést csak 1990. szeptember 12-én írták alá, majd 1990. október 3-án (kevesebb mint egy évvel a fal leomlása után) az NDK beolvadt az NSZK-ba.

Az újraegyesítés pontosan úgy zajlott, ahogyan Konrad Adenauer már a berlini fal megépítésének másnapján előre kijelentette: az új, egységes Németország NATO-tag és az Európai Közösségek tagja lett. Tehát nem semleges státuszba került a Nyugat és a Kelet között, ahogyan az 1950-es évek Sztálin utáni szovjet vezetői és a nyugatnémet szélsőbaloldal elképzelte, hanem a Nyugat szerves része lett. 

A német újraegyesítés viszont egy másik folyamatot is elindított, mégpedig a túl erős Németországtól tartó Mitterand elnök sürgetésére. Mitterand az európai együttműködés elmélyítésében látta a garanciáját annak, hogy Németország ereje „keretek között” maradjon.

A maastrichti szerződést 1991 decemberében írták alá, amely az európai integrációt több tekintetben új szintre emelte: – létrehozta az Európai Uniót és az uniós állampolgárság intézményét, – szintén létrehozta a gazdasági és monetáris uniót, a későbbi eurózóna alapját.

Bár az újraegyesítés folyamata előtt Kohl nem kifejezetten rajongott a közös valuta bevezetéséért, egy év alatt mégiscsak megváltoztatta korábbi véleményét.

Az újraegyesítés árnyoldalai

Az 1990 júliusában létrejött német valutaunió megalapításakor az NDK márkát 1:1 arányban váltották át NSZK márkára, bár a keletnémet valuta valós értéke a nyugatnémetének a töredéke volt. Ez természetesen hatalmasat lendített a keletnémet fizetéseken, nyugdíjakon és egyéb juttatásokon, ugyanakkor halálos ítéletet jelentett az egész keletnémet gazdaságra, amelynek versenyképessége megszűnt az erős márka bevezetése miatt. Hónapok alatt milliók veszítették el az állásukat. Mindez hatalmas többletkiadással járt a német állam számára, ám közben a nyugatnémet cégek ölébe pottyant a keletnémet ipar, amelyet teljesen új alapon kezdtek újjáépíteni.

 A társadalmi kár viszont a mai napig megmaradt; mind az egykori NDK-ban, mind a volt NSZK-ban komoly frusztrációt okozott az újraegyesítés mikéntje. A keletnémetek másodrendű állampolgárnak érezték magukat az újraegyesített Németországban, míg sok nyugatnémet szerint túl sokba került az újraegyesítés, és úgy érzik, hogy a keletiek kihasználták nagyvonalúságukat. A kilencvenes évekbeli hangulatra jellemző a korabeli nyugatnémet vicc, amely szerint „ha tudtuk volna, hogy milyen lesz az életünk a német egyesítés után, nemhogy lebontani nem kellett volna a falat, hanem inkább megmagasítani”.  

Kétségtelen, hogy a németek számára is rendkívül gyorsan zajlott az újraegyesítés. Elképzelhető, hogy a nyugatnémetek a mai napig nincsenek tisztában az NDK történelmének alapvető tényeivel: a második világháború után, míg az NSZK alig fizetett háborús jóvátételt a szövetségeseknek, az NDK-ból a Szovjetunió lényegében mindent elvitt, ami elvihető volt (például a vasúthálózat több mint felét, tehát 11 800 kilométernyi vasútat szó szerint elvittek, ahogyan komplett gyári berendezéseket is), majd 1946 és 1953 között a nemzeti össztermékből átlagosan 22 százalékot (1953-tól mentesült hivatalosan a két Németország a háborús jóvátétel fizetése alól a végleges békeszerződés megkötéséig, majd 1990-ben a Szövetségesek végleg lemondtak a háborús jóvátételről). Tehát az újraegyesítéssel járó hatalmas pénzügyi transzfer egyfajta belső rendezésként is értelmezhető, nem csak egy egyoldalú, nagyvonalú gesztus a gazdagabb országrészről.

A délszláv játszma

Szintén Kohl politikai örökségéhez tartozik a kilencvenes évekbeli délszláv háborúk során betöltött szerepének értékelése. Kohl személyes szerepet vállalt abban, hogy európai partnereit meggyőzze Horvátország és Szlovénia elismerésének szükségességéről. Bár eleinte nagyon egyedül volt Németország ezzel az álláspontjával, végül 1991. december 23-án az EK tagállamai egységesen elismerték a két egykori jugoszláv tagköztársaság önállóságát. Ez azért elgondolkodtató, mert az elismerést előzőleg hónapokon át az alapvető kisebbségi jogok elismeréséhez, valamint a békés úton való konfliktusrendezésre való hajlandósághoz kötötték. A két feltétel a szerb kisebbséggel nem rendelkező Szlovénia esetében adott volt, viszont Horvátország esetében a feltételek teljesülésének nyoma sem volt látható, amikor megtörtént az elismerés. Sőt, 1991. december 4-én (pont az elismerés előtt) Horvátország olyan alkotmányt fogadott el, amely a Horvátországban élő szerbek számára nemcsak kedvezőtlen volt (megfosztotta őket minden őket illető kisebbségi jogtól, amelyet a jugoszláv alkotmány tartalmazott), hanem rendkívüli módon meg is alázta őket (az új Horvátország a második világháború idején létező nácibarát horvát állam számos jelképét átvette annak ellenére, hogy az usztasa állam időszakában egyes becslések szerint 550 000 szerbet mészároltak le, főleg koncentrációs táborokban). A jugoszláv háború eredménye ismert: 1995-re Horvátország, Bosznia, majd négy évvel később Szerbia városai romokban hevertek, százezrek haltak meg,  milliók menekültek el néhány év alatt, Boszniában pedig a mai napig csak a NATO és az ENSZ katonaságának folyamatos jelenléte mellett van relatív béke.

Pártfinanszírozási botrány, a becsület elvesztése

Kohl politikai pályafutása végét hatalmas pénzügyi botrány árnyékolta be:  1999 decemberében, tehát a kancellársága elvesztése után robbant ki a CDU-nak juttatott illegális pénzadományok botránya. Fekete számlákon érkeztek nagy német fegyverkereskedőktől adományok a párt számára, amelyek a CDU könyvelésében nem szerepeltek, és nem lehetett tudni, mi lett a pénzek további útja, ám az adományok után járó állami pénzbeli kiegészítésre a CDU igényt tartott (Németországban minden adományozott márka/euró után az állam egy bizonyos százalékkal kiegészítette a pártoknak szánt adományt). Kohl először tagadta, hogy tudott volna a fekete számlákról, majd kénytelen volt beismerni, hogy hazudott. Az új CDU politikai nemzedéke, élén Angela Merkellel akkor hátba támadta (Merkel esetében egyfajta „apagyilkosságról” beszélhetünk, mivel Kohl szárnyai alatt nőtt fel politikusként), és 2000-től kikényszerítette a politikai életből történő visszavonulását. Becslések szerint a fekete adományokból összesen 1,5-2 millió német márkát kapott Helmut Kohl, amelyből háromszázezret kellett visszafizetnie. Bár soha nem derült ki, ki volt az adományozó és mi volt a célja a pénzeknek, nem valószínű, hogy a mindig szerény körülmények között élő Kohl saját céljára fordította volna ezeket.

Földi pokol

Ám a legrosszabb még csak a botrány után következett. 2001-ben a felesége, Hannelore Kohl öngyilkosságot követett el. Onnantól a mindenekfelett a magánéletét féltő politikus számára megnyílt a pokol, ahogyan nemcsak az újságírók firtatták személyes felelősségét felesége öngyilkosságában, hanem a saját  két felnőtt fia, Walter és Peter Kohl is.

 Kívülről Hannelore Kohl a tökéletes politikusfeleség volt, mint ahogy a Kohl-család a németek számára keresztény-konzervatív mintacsaládnak számított évtizedeken keresztül. Hannelore több nyelvet beszélő, művelt, mindig mosolygós feleség volt, aki odaadóan segítette férje pályafutását meggyőződésből, szeretetből. Az öngyilkosság közvetlen oka az illegális pénzadományok botránya lehetett (Hannelorénak röviddel öngyilkossága előtt durván beszóltak az utcán, és ettől sokkot kapott). Ezenkívül tudhatott arról, hogy férjének valószínűleg évek óta szeretője van (a Kohlnál harmincnégy évvel fiatalabb munkatársa, Maike Richter, akit 2008-ban hivatalosan feleségül vett).

További tényező volt Hannelore rosszabbodó fényallergia betegsége, amely élete utolsó éveiben fejlődött ki. Lényegében a sötétben volt kénytelen élni az életét. A furcsa fényallergia mögött az ő esetében súlyos pszichoszomatikus tünetek állhattak. Hannelore meghagyta férje egyik életrajzírójának, hogy tárják fel szörnyű titkát a halála után. Tizenkét évesen csoportosan erőszakolta meg több orosz katona. Azóta gyógyíthatatlan,  visszatérő hátfájdalom gyötörte. Szakértők szerint ettől is fejlődhettek ki olyan furcsa pszichoszomatikus tünetek, mint a fényallergia. Hiszen a visszatérő fájdalom miatt képtelen volt felejteni és gyógyulni (már amennyiben lehet ilyen bestiális bűntény után gyógyulásról beszélni). Másrészt a felnőtt fiai által leírt légkör az érzelmileg távolságtartó férjjel sem kedvezhetett a gyógyulási folyamatnak. Anyjuk halálhírét a fiai nem személyesen az apjuktól tudták meg, hanem annak titkárságvezetőjétől, mint ahogyan később is csak táviratot kaptak apjuk újranősüléséről.

Walter Kohl 2011-ben beszélt utoljára apjával telefonon. A haláláról a rádióból értesült. Bejárták a német sajtót azok a képek, amikor Walter negyedórán keresztül a rendőrséggel tárgyalt, hogy engedjék be a saját apja holttestéhez. A látogatás után Walter a következőkről nyilatkozott a sajtónak: „Az utóbbi években több szálon keresztül igyekeztem édesapám tudatára adni, hogy keresem a megbékülést. Nagyon fáj, hogy most már ebben az életben nem lesz erre lehetőség. Nagyon fáj, hogy nemcsak a fiaival, de az unokáival is megszakított mindent kapcsolatot. Nagyon szenvedtek a gyermekek attól, hogy ő mindvégig elérhetetlen volt a számukra.” (Mint ismeretes, a közelmúltban Kohl egyik unokájának sem engedték, hogy friss érettségi bizonyítványát megmutassa nagyapjának.)

 Mélyen elgondolkodtató, hogy egy ilyen ember, aki történelemet írt, a saját életében milyen romhalmazt hagyott maga után. És az is, hogy hova jutott a CDU, valamint az európai elit a mintaszerű családi életet élő Adenauer és Kohl között, miközben elvben mindvégig a keresztény értékek mentén politizált. (Közreműködött: Jana Dähne)

Olvasson tovább: