Kereső toggle

A törvénytelenség diktatúrája felé

Megjegyzések a mai liberalizmusról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A liberalizmus az ember személyes szabadságszférájának és politikai részvételi jogának garantálására irányuló politikai doktrínaként indult, ám mára a társadalom teljes, így az erkölcsi és kulturális vetületének átformálására is igényt tartó, egyetemességre törő, agresszív ideológia lett belőle. A szabadság vonzó jelszava alatt a politikai abszolutizmus elleni fellépéstől az egyéni önrendelkezés abszolútumáig jutott el, alárendelve annak mindent: Istent, hazát, családot, sőt ma már a biológiai adottságokat is. Az anarchizmustól szinte már csak az választja el, hogy azért egyfajta – bár hangsúlyozottan „értéksemleges” – társadalmi rendre igényt tart, hogy ki-ki háborítatlanul kiélhesse vágyait az egyéni önmegvalósítás legnagyobb dicsőségére.

A klasszikus liberalizmus olyan ikonikus személyiségei, mint például a liberalizmus „atyjának” tartott John Locke (1632–1704), sőt Montesquieu (1689–1755), James Madison (1751–1836), Alexis de Tocqueville (1805–1859) is – akiket a liberalizmus elfajzása miatt ma már inkább konzervatívokként (egyeseket republikánusokként) illik számon tartani – a nézeteik ismeretében kérlelhetetlen ellenzéke lennének mindannak, amit ma liberalizmusnak neveznek. Ők ugyanis még bibliai világnézettel rendelkeztek és erkölcsileg eleve konzervatívok voltak. A szabadságot, törvény előtti egyenlőséget az ember istenképűségéből vezették le, amiből nemcsak az következik, hogy az emberek szabadnak és egyenlőnek lettek teremtve, hanem az is, hogy ezt a státuszt az Isten szabta igazságosság, az emberi magatartásnak kereteket szabó általános, objektív erkölcsi normák érvényesülése szavatolja, ezek keretein belül tud tartósan, torzulásmentesen fennmaradni, már csak az emberi természet eredendő bűnből származó romlottsága miatt is. A szabadság tehát nem abszolút, nem önmagában érték, hanem csak az igazságossággal, etikai dimenzióval összefüggésben. Ezekből fakadó kötelezettségekkel, megkerülhetetlen erkölcsi felelősséggel jár.  (Lásd e témában Pátkai Mihály: Istentelen szabadság című írását a Hetek 2017. április 13-ai számában.)

A törvény eredete

Locke és eszmetársai – számos nem keresztény ókori bölcselővel (így Platónnal, Arisztotelésszel, Ciceróval) összhangban – a törvényeket nem puszta emberi belátáson alapuló alkotásnak tartották, hanem az emberektől függetlenül létező, fölöttünk álló örök rendből eredeztették, mely rend az igazságosság tükröződése. A törvény forrásának a teremtő Istent tartották, akinek normái az isteni kinyilatkoztatásból és a természeti törvényekből is megismerhetők. A klasszikus görög és római kultúra egyenesen „istenekkel” személyesítette meg és az „igazságosság istennőjétől” (Dikétől, illetve Iustitiától) eredeztette a jogot. Összhang volt tehát az igazságosság és a jog elválaszthatatlanságában és abban, hogy az ember alkotta jog fölött létezik egy objektív, magasabb rendű jog, aminek az előbbi mércéjéül kell szolgálnia. Úgy tartották, hogy a jó törvényeket nem kitalálni, hanem megtalálni kell.

A liberalizmus említett klasszikusai valamennyien ezt az úgynevezett természetjogi felfogást osztották. „Ahol az Isten akarata feltárulkozott, akár az ész felfedezései által, melyeket természeti törvénynek nevezünk, akár igéjének kinyilatkoztatása útján, ott az ember számára csakis az alávetés és az engedelmesség marad, s minden, ami e törvény hatálya alá esik, szükségképpen jónak vagy rossznak minősül. Mindenben, amire ez a törvény nem vonatkozik … az ember természettől fogva szabad…” – írja John Locke Első traktátus a kormányzatról című művében. Montesquieu is az isteni eredetű természeti és a tételes (emberi) törvények megkülönböztetésével vezeti be a A törvények szelleméről című meghatározó művét. Sir William Blackstone (1723–1780) angol jogtudós, akinek ez irányú nézetei Locke-éval egyetemben, alapjaiban határozták meg a klasszikus amerikai jogfilozófiai gondolkodást, szintén kifejti ezt fő művében („Kommentárok Anglia törvényeiről”). Ez, a szabadságjogokat Istentől eredeztető – és ebből eredően erkölcsi felelősséggel társító – nézet köszön vissza az Amerikai Egyesült Államok Függetlenségi nyilatkozatában is: „Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert Teremtője olyan elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az élethez és a szabadsághoz, valamint a jog a boldogságra való törekvésre.”

Közösségi dimenzió

A szóban forgó gondolkodók szerint az általános erkölcsi normákon túl a rendezett együttélést szolgáló közösségi érdekek (az ún. közjó) is kereteket szabnak az egyéni szabadság gyakorlásának. Locke szerint még az olyannyira fontos „vallási türelem” sem terjedhet ki például a nép „békéjét és nyugalmát” veszélyeztető tanokra. Mai szemmel természetesen csak történelmi érdekességnek és semmiképp sem követendőnek tekinthető megszorítása szerint például a katolicizmusra és az ateizmusra. „Semmiképpen sem tűrhetők azok  – írja az ateistákról –, akik tagadják Isten létét. Az istentagadók előtt ugyanis nem szilárd és szent a hűség, a szerződés és az eskü, amelyek pedig az egész társadalom összetartó kötelékei, annyira, hogy ha Istent akár csak gondolatban is kivesszük belőle, az egész társadalom összeomlik”. (Levél a vallási türelemről). Ennél időtállóbb viszont Montesquieu gondolatmenete, amely az emberi szabadságot kizárólag nemzeti keretek között tartotta fenntarthatónak, sőt még arról is értekezett, hogy mekkora az ideális területi kiterjedése egy olyan köztársaságnak, ahol még a közjót hatékonyan fenn lehet tartani (a kisebb kiterjedésűeket tartotta annak). Valamennyien nemzeti kereteken belül látták praktikusan megvalósíthatónak a politikai hatalom fékentartását. Montesquieu még azt is fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy a törvényhozóknak „alkalmazkodniuk kell a nemzet szelleméhez”.   

A klasszikus liberalizmus képviselői elképzelhetetlennek tartották a demokrácia tartós fennmaradását szilárd erkölcsi alapok nélkül. Tocqueville rámutat: „A vallás sokkal szükségesebb a köztársaságban, amit magasztalnak, mint a monarchiában, amit támadnak, és a demokratikus köztársaságokban a legfontosabb. Hogyisne pusztulna bele a társadalom, ha ott, ahol a politikai kötelék lazul (értsd: nagyobb lesz a szabadság), az erkölcsi kötelék nem elég erős? És mire jó az önmaga felett rendelkező nép, ha nincs alávetve Istennek?”

A törvény elválasztása az igazságosságtól

A felvilágosodás nyomán teret nyerő és radikalizálódó racionalizmus, vallásellenesség, majd az embert önmaga törvényének tekintő ateista humanizmus azonban mély törésvonalat hozott létre a liberalizmus berkeiben a szabadság etikai vetületeinek megítélésében, ami aztán a jakobinizmus, a materializmus és a marxizmus hatásának, majd az 1960-as évek szexuális forradalmának köszönhetően mára áthidalhatatlan szakadékká vált.

A klasszikus liberalizmus erkölcsi alapjainak szétverésében a vallás- és egyházellenes francia radikálisok mellett az angolszász áramlat képviselői is vastagon kivették a részüket. A folyamatban döntő szerepet játszott Jeremy Bentham (1748–1832) és John Stuart Mill (1806–1873). Bentham az igazságosság helyett a hasznosságot tette vezérlő elvvé. Elgondolása szerint a törvényeket, intézményeket, döntéseket, cselekedeteket a hasznosságuk legitimálja, ami abban mérhető, hogy mennyire mozdítják elő minél több ember minél nagyobb boldogságát. Leegyszerűsítve: a hatalom dolga az emberek boldogítása, vágyaiknak minél teljesebb kiszolgálása, aminek érdekében nemcsak előírhat, de be is tilthat cselekedeteket. Ezzel – mint arra egyik kortársa, a liberális Benjamin Constant maga is rámutatott – „egyszerre fosztja meg a törvényeket szentesítésüktől, alapjuktól és korlátaiktól”.  Hogy mit jelent a jog elválasztása objektív erkölcsi talapzatától, arra később a kommunista, majd a náci diktatúrák szolgáltattak elrettentő példát.

Radikális önrendelkezés

John Stuart Mill, a baloldali liberális gondolkodók egyik ikonja fogalmazta meg a mai liberális krédó egyik alapelvét, miszerint az egyén cselekvési szabadsága csak akkor korlátozható, ha az mások károsodástól való megóvásához szükséges. Nála már nincs szó az általános erkölcsi értékek vagy a közösség, illetve a közjó védelméről. Mill szabadság-eszménye maga a meztelen individualizmus. A társadalom, aminek kielégítő működése nélkül illúzió bármiféle reális szabadságról beszélni, itt már teljesen kiesik a látószögből. Mill az egyén radikálisan értelmezett önrendelkezési jogát teszi meg a szabadság szinonimájának, a jólét nélkülözhetetlen feltételének. Mégpedig nemcsak társadalmi, hanem természetfölötti viszonylatban is, „szolgalelkűségnek” bélyegezve az Isten „vélt tetszésének” megfelelő önkorlátozást is. Mill nemcsak a politikai elnyomásának, hanem a „közvélemény” és a „szokás zsarnokságának” is hadat üzen. „Fontos teret biztosítani a szokatlan dolgoknak, hogy idővel kiderülhessen, melyek alkalmasak közülük arra, hogy szokássá váljanak” – írja. Ennek jegyében az erkölcsi relativizmus egyik apostolaként „mindenfajta természetnek megfelelő játékteret” igényel.  

Innen egyenes út visz a mába: az „életmódok pluralizmusának” alkotmányos kategóriák szintjére emeléséhez, az állam „értéksemlegességéhez”, a hagyományos házasság felforgatásához, a rabigának bélyegzett természetes közösségi (családi, nemzeti) keretek lebontásához, a nemi identitás „szabad megválasztásához”, a drogfogyasztás „liberalizálásához”, a jogok folyamatos kiterjesztéséhez a legextrémebb esetekre is. Olyan szabadságeszményhez, ahol nincs már erkölcsi mérce, mert nincsenek már benne abszolút erkölcsi igazságok, maximum maga a változás az, ami – a modern liberalizmus optimista emberképéből eredően – csakis progresszív lehet, ha nem gátolják holmi „maradi” etikai és közösségi kötelékekkel. Az erkölcsi felfogás jelentősége ebben a megközelítésben gyakorlatilag az ízlés szintjére süllyed, az etikai szabályok az egyének szájízétől függenek. Védendő értéket képez minden, pusztán attól, hogy van, és annál intenzívebben kell védelmezni, minél kisebb a társadalmi támogatottsága és még véletlenül sem lehet helyteleníteni, mert ha ezt hatalmi pozícióból teszik, az sérti az állam (perverz módon felfogott) „semlegességét”, viszont ha társadalmi szinten nyilvánítják ki, akkor az a „közvélemény zsarnoksága”, ha pedig egyéni szinten, akkor „gyűlöletbeszéd”. Montesquieu-t ma meghurcolnák, ha újra leírná, amit egykor a „természet elleni bűnről” (azonos neműek szexuális kapcsolatáról) írt a már említett könyvében: „Ezt a bűnt üldözni kellene akkor is, ha az csupán az egyik nem gyengeségét vinné át a másikra, és szégyenletes ifjúkor által becstelen öregséget készítene elő… Ha ennek a bűnnek a talaját nem készítik elő, és ha azt – mint minden más erkölcs elleni bűncselekményt – helyes rendőri intézkedésekkel üldözik, úgy a természet meg fogja védeni, vagy újból birtokba fogja venni a maga jogait.”

Liberális bolsevizmus

A félreértések elkerülése érdekében: mindez nem jelenti azt, hogy ma megengedhető lenne a homoszexuális emberek üldözése. Pusztán azt, hogy a klasszikus liberalizmust nem az erkölcsi szubjektivizmus jellemezte. A „nyitott társadalom” bajnokai által maradinak bélyegzett zsidó-keresztény kultúrkörben, ahol maga a klasszikus liberalizmus is megszületett, ma senkinek nem kell félnie attól, hogy homoszexualitása miatt hátrányt szenved. Egyre inkább azok néznek szembe megbélyegzéssel, kirekesztéssel, sőt egyes nyugati országokban már üldözéssel is, akik lelkiismereti szabadságukkal élve, erkölcsi felfogásuk miatt nem kívánják kiszolgálni, illetve a társadalom védelme okán nem kívánják privilegizálni a Biblia által bűnnek nevezett életformákat.

A liberális agenda immár nem pártfüggő, kevés kivétellel mára az egész európai és amerikai pártspektrumot és a nyugati egyetemek döntő részét behálózta, sőt a keresztény világban is terjed.  Már nem elégszik meg az egyéni önrendelkezési jog radikális kiterjesztésével és a magánszférában való megélésével, hanem bolsevik mintára új erkölcsöt, új kultúrát hirdet, harcot folytat a többségi társadalom „felszabadításáért” a természet rendje alól . Ennek a megállítása a feladatunk.

Olvasson tovább: