Kereső toggle

Szentszék a cirkusz felett

A Vatikán-domb ókori története

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A világ legkisebb állama. Területe csupán 0,44 négyzetkilométer, amelyen 575 állandó lakos van bejelentve. Hivatalos nyelve az évszázadok óta kihalt latin. (Itt működik a világ egyetlen latin nyelvű bankjegykiadó automatája.) Ez ad otthont a római katolikus egyház fejének, a pápának. Múzeumaiban évente ötmillió ember fordul meg. Nagyjából ilyen és ehhez hasonló információkat találunk a bédekkerekben a Vatikánról, amely csaknem 1700 éve a világ egyik legfontosabb spirituális központjaként működik a Római Birodalom egykori fővárosában.

Vatikán-hegy (Mons Vaticanus) – ahogyan a Monte Mario és a Gianicolo közötti dombvonulatot nevezték az ókorban – a Tiberis jobb partján terült el. Ezzel máris jelezzük, hogy a „hegy”, illetve a valóságban mindössze egy dombocska, nem tartozott Róma legendás „hét dombja” közé, hiszen ezek mind a folyó bal partján feküdtek (Aventinus, Caelius, Capitolinus, Esquilinus, Palatinus, Quirinalis, Viminalis). A Vaticanus név valószínűleg etruszk eredetű, a vatica vagy vaticum szóból származik, amelynek pontos jelentése nem ismert. A Kr. e. 1. század nagy tudósa, Marcus Terentius Varro egy bizonyos Vaticanus vagy Vagitanus nevű istenség nevéből eredezteti a földrajzi nevet, akinek az volt a „feladata”, hogy az újszülötteket „szólásra” (vagyis sírásra) bírja. A 2. századi Gellius antikvárius szerző szerint deus Vaticanus valamiféle prófétaistenség lehetett, mivel neve a vaticinium (jóslat) latin szóval függ össze. A modern nyelvészet nem tudott még ebben a kérdésben dűlőre jutni.

Az ókorban a Vaticanus-domb környéke mocsaras, ebből következően egészségtelen, súlyosan maláriafertőzött vidéknek számított. Mivel a város előkelőségei nemigen költöztek ki ide, rossz hírű környék volt, Tacitus Annaleseiben „hírhedt vatikáni környéknek” (infamibus Vaticanis locis) nevezte, amikor egy alkalommal járvány pusztított a helyen. Az idősebb Plinius – bizonyára nem kis túlzással – a bozótosban lakó „óriáskígyókat” emlegetett, amelyek akár egy kisgyermeket is képesek voltak elnyelni. Az ott termett szőlő mindenesetre olyan savanyú bort adott, hogy a csípős epigrammáiról ismert Martialis így csúfolódott: „Ha a Vaticanus borát iszod, mérget iszol! Ha szereted az ecetet, akkor menj és igyál vaticanusi bort!”

A Kr. u. 1. században több kísérlet történt arra, hogy a Vaticanust legalább részben betelepítsék és művelhetővé tegyék. Nero idejében hidat építettek (pons Neronianus), amelynek maradványai ma is láthatók a Ponte Vittorio Emanuele mellett, valamint utakat is lefektettek: északnyugat felé a Via Triumphalist, délnyugati irányban pedig a Via Corneliát. A környék egy része az 1.   században császári birtok volt. Agrippina császárné a Tiberis partján szép kerteket telepített, fia, Caligula pedig cirkuszt épített ide, amelyben kocsiversenyeket rendeztek. A cirkusz 590 méter hosszú és 95 méter széles volt, a Vatikán-domb lábától a mai Szent Péter tér alá ért. A cirkusz ékessége egy obeliszk volt, amelyet a császár nagy költséggel Egyiptomból hozatott. Az obeliszk eredetileg a Szent Péter-bazilika mai sekrestyéje mellett állt, amelyet a padlóba illesztett kőlap is bizonyít.

A 25 méter magas és 327 tonna súlyú oszlopot csak 1586-ban szállították át a Szent Péter térre. Később a cirkuszt Nero császárról nevezték el, aki maga is gyakran fellépett kocsihajtóként, a nép legnagyobb örömére.

Kr. u. 64 igen emlékezetes év volt az ókori Róma történetében. Július 18-ról 19-re virradó éjszaka tűzvész tört ki a városban, amely hat napon át tombolt. Róma 14 körzete közül 3 teljesen megsemmisült, és mindössze 4 maradt érintetlen. A fedél nélkül maradt lakosság körében felmerült a gyanú, hogy maga Nero gyújtotta fel a várost, részben, hogy a lángokban gyönyörködve előadja saját, Trója pusztulásáról írt művét; részben, hogy megalomániás építészeti terveit megvalósíthassa. Tacitus, aki hatvan évvel később Évkönyvek című művében tudósított az eseményről, azt írta, hogy a császár a keresztények csoportját szemelte ki arra, hogy bűnbaknak tegye meg őket, és válogatottan kegyetlen kínzások közepette végezzen velük. Tacitus szerint a keresztények „látványkivégzései” Nero saját kertjeiben történtek, miközben a császár „cirkuszi játékokat is rendezett, amelyeken kocsis ruhában a nép közé vegyült vagy kocsira szállott”. A kivégzésekbe nyilvánvalóan Nero cirkuszát is bevonták, mivel a rómaiaknál megszokott látványosságnak számított, hogy az elítélt bűnözőket – a gyújtogatás egyértelműen a legsúlyosabb bűnök közé számított – vadállatokkal marcangoltatták széjjel. A keresztények megbüntetésére elvben legalkalmasabb a több mint százezer férőhelyes Circus Maximus lehetett volna, de az a tűzvészben elpusztult; a híres-neves Colosseum pedig még nem épült meg ekkoriban.

A hagyomány szerint mindkét fő-apostolt: Pétert és Pált is a Nero-féle keresztényüldözéskor, Kr. u. 64. október 13-án, Nero trónra lépésének ünnepén (dies imperii) végezték ki Rómában. Dionüsziosz korinthoszi püspök 170 körül azt írta: „Mert hiszen amikor mindketten a mi Korinthoszunkban elkezdték az ültetést, hasonlóképpen tanítottak minket, ugyanúgy Itáliában is, ugyanakkor tanítottak és ugyanabban az időben szenvedték el a vértanúhalált” – ezt a mondatot Euszebiosz püspök idézte Egyháztörténetében a Kr. u. 5. században. A középkor legismertebb legendáskönyve, az Arany legenda (Legenda aurea) szerint Pétert és Pált Nero vagy annak városprefektusa, Agrippa parancsára ítélték halálra. Mivel Pál római polgár volt, őt lefejezték az Ostia (Róma kikötője) felé vezető út mellett; Pétert azonban a Vaticanus-dombon megfeszítették. Az apokrif Linus-passió szerint Pétert „a tengeri csaták helyszínéül szolgáló aréna közelében, a Nero-féle obeliszknél, a Vatikán-dombon feszítették meg”. Mindezt Tertullianus és Hieronymus egyházatyák is megerősítik, sőt Órigenész még azzal is kiegészíti, hogy „Pétert Rómában saját kívánságára fejjel lefelé feszítették keresztre”.

Az apostolfejedelem holttestét nem vihették messzire, és méltó eltemetésére sem volt lehetőség. A cirkuszon túl, északra szabad terület húzódott: néhány ház, téglaégető, szőlők és az út mentén elszórtan sírok. Az egyik itteni sírt 1948-ban, a vatikáni autóparkoló létesítésekor megtalálták: a sír felirata szerint Nero felszabadított rabszolgájáé volt, ami bizonyította, hogy Péter ha-lálakor itt már temetkeztek. A későbbi építkezések során számos sír bukkant elő a földből: részben pogány, részben keresztény temetkezések. 1939-ben például egy Aemilia Gorgonia nevű keresztény hölgy mauzóleumára bukkantak, amit férje épített számára. Később egy bizonyos Ostoria Chelidon nevű császári hivatalnokfeleség sírja került elő a 3. századból. De vajon miért temetkezett ide egy igen magas rangú szenátorfeleség, akinek férje „kijelölt consul” (consul designatus) is volt? A választ egy Gaius Valerius Herma nevű gazdag felszabadított rabszolga családi sírboltjában találták meg. Az ide temetett családtagok a 3. századtól kezdve már – sírfelirataik tanúsága szerint – bizonyosan áttértek a kereszténységre. Egyikük sírjára faszénnel egy latin szöveget írtak: „Péter, imádkozz Krisztushoz szent …-ért”. Ez a felirat bizonyította, hogy 200 évvel a Nero-féle keresztényüldözés után ezen a környéken már keresztények temetkeztek, mégpedig éppen azért választhatták ezt a nem túl előkelő környéket, mivel errefelé volt Péter sírja.

Az a sír, amelyet egyébként Antoninus Pius császársága (138–161) idején emeltek. A „jámbor” (Pius) melléknevet viselő császár betiltotta a keresztények üldözését, sőt keresztény filozófusokkal levelezett. Ebben az időben az egyház nyilvános építményeket is emelhetett. Az 1940-ben megtalált síremlék közelében olyan csatornát találtak, amelyet a Marcus Aurelius és felesége, Faustina tulajdonában lévő téglagyárban készített téglákkal raktak ki. A Liber Pontificalis szerint ugyan Péter sírját Anacletus római püspök (76–88) építtette, a nevet bizonyára összecserélték Anicetus püspökével (155–166), aki pontosan ebben az időben állt a római egyház élén.

Nagy Konstantin császár, aki egyenjogúsította a kereszténységet a többi vallással, egy 118 méter hosszú és 54 méter széles bazilikát épített Péter állítólagos sírja fölé. A hatalmas építményt I. Szilveszter pápa (Róma püspöke) 326. november 18-án szentelte föl a császár jelenlétében, aki ekkor ünnepelte trónra lépésének huszadik évfordulóját.

A Vatikán-domb lejtőjén fekvő sírokat feltöltötték, amihez százezer köbméter földet szállítottak ide a hátukon az állami rabszolgák. Úgy hírlik, Konstantin saját kezűleg 12 kosár földet vitt az építkezés helyszínére: minden apostol emlékére egy-egy kosárral. Ezt az alkalmatlan terepen megvalósított, irdatlanul sokba kerülő építészeti vállalkozást csakis egyvalami igazolhatta: ha Péter sírja valóban ezen a helyen feküdt. Ez a konstantini bazilika közel 1200 évig állt, amikor II. Gyula pápa 1506-ban elhatározta egy új, reneszánsz stílusú, pompás székesegyház építését.

Olvasson tovább: