Kereső toggle

Európa és Magyarország válaszúton

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Európa népei és kormányai – köztük a magyar kormány is – válaszúton vannak. A magországok áprilisban Hollandiában elkezdődött és ősszel Németországban záruló választássorozatának végeztével valószínűleg felerősödnek a gyorsabb, „szuperállaminak” nevezhető integrációt célzó törekvések az Unióban.

Azok a döntések, amelyeket a tagországok kormányai meghoznak, évtizedekre meghatározhatják az európai állampolgárok életét.  Nem mindegy tehát, milyen irányba indul Európa, és az sem, hogy Magyarország csak sodródni akar-e ezekkel a folyamatokkal, vagy alakítani akarja azokat.

A két világháború példátlan emberi és anyagi veszteségeket okozott Európában. Ennek következtében az újbóli világégés megakadályozására az európai nagyhatalmak olyan szövetségi viszonyokban gondolkoztak, melyek fő célja a fegyveres konfliktusok elkerülése volt. Ilyen volt az 1951-ben alapított Európai Szén- és Acélközösség, amely a szén- és acéltermelést nemzetközi felügyelet alá helyezte. A későbbiekben ezt a szövetséget a különböző gazdasági egyezmények mellett közös politikai célokra is kiterjesztették – ennek legfontosabb lépése volt az Európai Gazdasági Közösséget megalapító Római Szerződés aláírása 1957-ben –, majd a többkörös csatlakozási hullámok után jött létre a kilencvenes években az az Európai Unió, amit ma ismerünk.

Bár kezdettől voltak, akik Európa jövőjét egy amerikai mintájú szuperállamban, az „Európai Egyesült Államokban” látták, az Unió alapításakor az alapító nemzetek többségének életösztöne tiltakozott ez ellen. Nem véletlen, hogy az EU intézményrendszerét szándékosan úgy alakították ki, hogy egyetlen személy, egyetlen nemzet se kerülhessen domináns pozícióba. Az EU döntéshozatali folyamatában minden tagország egy szavazattal rendelkezik, és a legfontosabb kérdésekben egyhangú döntésnek kell születnie, tehát a legkisebb ország szavazata ugyanolyan értékű, mint a legnagyobb országé.

Az európai szuperállamról álmodók azonban soha nem adták fel terveiket, a ’90-es évek végén és az új évezred kezdetén az EU-alkotmány létrehozásának tervével nagy lépést tettek terveik valóra váltása érdekében. Ebben az időben erősödött meg az Európai Bizottság intézménye, az elnök, a külügyi és biztonságpolitikai főképviselő pozíciója (amelyek Európa „miniszterelnökének” és külügyminiszterének előképét jelentik).

Az EU Alkotmányos Szerződést a tagállamok politikai elitje lelkesen támogatta, ám a francia és a holland népszavazások elutasító eredménye nyomán végül nem léphetett életbe.

Ám annak ellenére, hogy az „Európai Egyesült Államok” egységes megvalósításának terve látszólag lekerült a napirendről, a ciklikusan bekövetkező különböző típusú válságok miatt az Unió magországai vezetőinek egy része arra az álláspontra helyezkedett, hogy ezeket a gondokat csak egy még erősebb Unióval lehet megoldani.

Az elmúlt több mint másfél-két évtized európai politikai folyamatai – összhangban a világpolitika eseményeivel – tulajdonképpen arról az alapvető kérdésről szólnak, hogy a világot érő kihívások, mint a ciklusosan jelentkező gazdasági válságok és az ezzel együtt járó munkanélküliség és migrációs válság, a környezeti változások vagy a háborús feszültségek hogyan kezelhetők a legjobban.

A klasszikus jobb- és baloldali politikai megosztottság helyett a politikusok egyre inkább a globalizmus és a nemzeti szuverenitás elvei mentén ütköztetik nézeteiket. Vannak, akik abban hisznek, hogy a kihívásokra kizárólag globális válaszok adhatók, ez Európában egy egységes hatalmi centrumot, egy szuperállamot feltételez, amely minden kérdésben kötelező döntéseket hoz a tagországokra. Ez európai kormányt, európai hadsereget, a mainál is erősebb európai bíróságot, európai ügyészséget, európai rendőrséget feltételez, továbbá egységes gazdaságpolitikát és adópolitikát. (Már folyik annak előkészítése például, hogy az eddig nemzeti hatáskörbe tartozó adózási kérdések kerüljenek uniós hatáskörbe, megfosztva a tagországokat attól a lehetőségtől, hogy kedvező adózási szabályokkal versenyelőnybe kerüljenek más országokkal szemben.)

Ezt az irányt ismerték fel a britek, és szavaztak a Brexitre, Nagy Britannia kiválására az Európai Unióból, erre a veszélyre hívják fel a figyelmet azok a mainstream médiában „szélsőségesnek”, „populistának”, nevezett politikai erők, amelyek Hollandiától Franciaországon keresztül Ausztriáig azt állítják, hogy ezek a birodalmi álmok veszélyesek Európa népeire. Azt állítják, hogy a nyelvileg és kulturálisan tagolt európai kontinensen a nemzeti megoldások jobb esélyt jelentenek a problémák orvoslására, mint a globális megoldások. Szerintük a globalizációs törekvések azzal fenyegetnek, hogy egy ellenőrizhetetlen bürokratikus gépezet által „többségi akaratnak” nevezett érdeket úgy kényszeríthetnek a kisebbségekre, hogy azoknak elhordozhatatlan szenvedéseket okoznak.

Meg kell jegyezni, hogy a globalisták és szuverenisták küzdelme nem csak az európai keretek között zajlik, Trump elnök megválasztása az USA-ban az „Amerika először” kampányígéret miatt is történt, ami a szuverenisták győzelmét jelentette. Részben emiatt is támogatták az amerikai evangéliumi keresztények. És emiatt fogadja őt olyan ellenségesen a globalizmusban érdekelt amerikai és európai gazdasági-, kulturális-, tudományos  és médiaelit.

***

Napjainkban Európa és Magyarország válaszúton van, mivel döntenie kell a nemzeti szuverenitás megtartása és az Európai Egyesült Államokban való feloldódás között. Ha az utóbbit választják, akkor a nemzetek elvesztik a szabadságukat és a jogukat az önálló törvényalkotáshoz is.

A 2015 óta Európát szétfeszítő migrációs krízis – amellett, hogy kezdetben látszólag lehetőséget kínálhatott a legerősebb uniós tagországok munka-erőigényének humanitárius köntösbe bújtatott kielégítésére – valójában a centralizált döntéshozatal tesztügyének is tekinthető. Ha Brüsszel keresztül tudja vinni a nemzeteken a kötelező betelepítési kvótát, az olyan precedenst teremt, amely alapján az Unió vezetői szinte bármilyen ügyben rá fogják tudni kényszeríteni az akaratukat a velük ellentétes álláspontot képviselő, az adott ügyekben kisebbségbe kerülő országokra is.

Ma még elmondható, hogy az Európai Tanács-beli vétójog biztosítja az Unió nemzeteinek szuverenitását, de a döntéshozatal további „hatékonyabbá tétele”, amit a magországok vezetői márciusban, a Római Szerződés aláírásának 60. évfordulóján Versailles-ban megtartott különtalálkozójukon sürgettek, például pont arról szólna, hogy megszüntesse ezt az állapotot.  A szándékok világosak: Németország, Franciaország, a Benelux államok, Olaszország és Spanyolország vezetői elszánták magukat egy európai szuperállam kialakítására akár azon az áron is, hogy az integráció kétsebességessé válik, azaz a szuperállamtól húzódozó uniós tagállamokat egyszerűen kikapcsolják az egységesülés „belső” köréből. Nem kétséges, hogy a következő hónapok döntőek lesznek Európa jövője szempontjából. A nyári francia nemzetgyűlési, majd az őszi német szövetségi választások kimenetele nemcsak megmutatja majd az erőviszonyokat, hanem meghatározza a magországok irányát is – Emmanuel Macron győzelme és az Angela Merkel vezette CDU győzelemsorozata a tartományi választásokon mindenesetre a föderalista irányvonal áttörését sejteti. Magyarország számára nagy kihívás most úgy alakítani az uniós politikát, hogy az előnyökből minél többet élvezzünk, de a hátrányokból minél kevésbé részesüljünk.

Rövid időn belül Magyarországot külön is próbatétel elé állítják az uniós döntéshozók, hiszen az Európai Bizottság május közepén felszólította Magyarországot arra, hogy a kormány az uniós vezetők 2015-ös megállapodásának megfelelően kezdje meg 1294 menedékkérő átvételét Olaszországtól és Görögországtól. A kvótaügy, amelyre Orbán Viktor szinte az egész 2014–2018-as ciklusát rátette (emlékezzünk csak az eredménytelenül végződött, de több mint 3 millió magyar állampolgárt a kormány kvótaügyi álláspontja mögött mégiscsak felsorakoztató 2016-os népszavazásra), nagyon is konkrét döntési helyzetbe hozza a magyar kormányt – ráadásul egy olyan helyzetben, amikor a manchesteri mészárlás nyomán a migráció és az iszlamizáció kérdése újra akuttá vált Európában.

Az elmúlt időszak folyamatait elemezve ki kell jelentenünk, hogy az az EU, amely most működik, nem az az Unió, amihez Magyarország csatlakozott, az az Unió, amely a jelenlegi német és francia kormány vezetésével kialakul, még kevésbé lesz az. Amikor a magyarok Európát választották, abban a reményben tették, hogy belátható időn belül az életszínvonalunk közelíteni fog az osztrákok életszínvonalához. Ehhez képest a leszakadás még tovább nőtt. Az európai szuperállam, vagy nevezhetjük „birodalmi Európának” a periféria felzárkózási esélyét még tovább rontja, olyan szervezeteket és személyeket helyezve döntéshozatali pozícióba, akiknek tevékenysége ellenőrizhetetlen és átláthatatlan.

A valóságot a Biblia alapján tanulmányozó polgároknak pedig azzal is szembe kell nézniük, hogy a Bibliában a birodalmak minden esetben negatív szerepet játszottak.

Olvasson tovább: