Kereső toggle

Albán sors

Egy nép a nagyhatalmak ütközőzónájában

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Koszovó függetlensége nyomán máig nem nyugodtak le a kedélyek a Nyugat-Balkánon. Ezt jelzi, hogy Macedóniában hiába sikerült nemzetközi nyomásra megválasztani egy albán származású házelnököt, súlyos zavargások törtek ki válaszul. A belgrádi sajtó újra Nagy-Albánia létrehozásáról ír, és az iszlamizálódásra hivatkozva titulálja veszélyesnek a „szkipetárokat”, de az újra éleződő feszültség ma még inkább nemzetek, mint vallások közöttinek tűnik. A Koszovó 2007-ben kikiáltott függetlenségét támogató európai közösség abban eltökéltnek látszik, hogy nem engedi, hogy az Albániában, Koszovóban, Macedóniában és Görögországban élő közel nyolcmillió albán egy nagy államban egyesüljön.

Az albán kifejezést továbbra is sokan pejoratív jelzőként használják Európában, bár Albánia rohamléptekkel igyekszik felzárkózni mind gazdaságilag, mind társadalmilag – mondta lapunknak egy albán nemzetiségű, magyar állampolgárságú tanárnő, Alina.

„Siptárok” – a délszláv nyelveken így nevezik a koszovói albánokat, akikről a volt Jugoszláviában évtizedekig azt tanították, hogy iskolázat-lanok, sok gyerekük van, és muszlimok. Ebben a szóban messze több a lenézés, mint az „oláh”, „tót”, „román” vagy a „bozgor” kifejezésekben, kifejezi egyúttal a „vitathatatlan” szerb felsőbbrendűséget is. A szerbek és horvátok utálhatják, gyűlölhetik egymást, de nem nézik le a másikat, vagy legalábbis nem úgy, ahogyan a „siptárokat”, akikre jellemzően ugyanazzal a megvetéssel gondolnak.

Út a függetlenségig

Alina szerint ezért a sztereotípiáért a legnagyobb felelősség a szerbeket terheli. A koszovói albánok soha nem érezték otthon magukat a titói Jugoszláviában, a vádak szerint azért nem, mert ez a nép képtelen bármely más néppel együtt élni. „Már az apám is máshol szeretett volna élni, szinte belénk nevelte a szabadság, a szebb világ, a dolce vita iránti szomjúságot” – meséli történetét az albán származású asszony. Mint mondja, a fokozatosan adagolt, de egyre elviselhetetlenebb szerb nacionalizmus aztán végleg szembefordította a koszovói albánokat a szétesőfélben lévő államszövetséggel. Az albánok válaszul hosszú évtizedekig tartó, nagyon tudatos stratégiával vásárolták meg maguknak Koszovót. Szó szerint, hiszen a sok százezer Nyugat-Európában dolgozó koszovói albán vendégmunkás fizetése jelentős részét kvázi adóként befizette egy nemzeti alapba, amiből felvásárolták a szerbek eladó földjeit és házait, így egyre több településen etnikai fölénybe kerültek. Ugyanebből a pénzből a jugoszláv törvényeken kívül álló, párhuzamos oktatási rendszert is kiépítették, az úgynevezett „repülő iskolákat”, ahol albánul tanultak, és egy új történelmi fordulatra készítették fel a gyerekeket: arra az időszakra, amikor önálló ország lesz Koszovó.

Rigómező, évfordulók

A történetírás adatai alapján az albán–szerb konfliktus nem tekint vissza több évszázados múltra. Csaplár-Degovics Krisztián történész szerint a szerb és albán nép hosszú ideig egymás mellett élte mindennapjait az Oszmán Birodalomban. Az együttélésnek megvoltak a maguk konfliktusai, de a maguk együttműködései is. Mindkét nép tagjai részt vettek az Oszmán Birodalom elleni küzdelmekben, akár egymást segítve is. Az európai történeti kutatások szerint csak az 1878-as balkáni konfliktus és a rigómezei csata ötszázadik évfordulóján tartott megemlékezés után teremtődtek meg a mai konfliktushelyzet alapjai, amikor a szerbek 1889-ben újrafogalmazták az ellenségképüket, és az albánok a birodalom nyugtalan, állandó bizonytalanságnak kitett határvidékére kerültek. Nem véletlen, hogy 1989-ben, a hatszázadik évfordulós megemlékezésen egymillió ember vett részt, Slobodan Milošević szerb elnök nyíltan uszított minden, az egykori Jugoszláviát alkotó nemzet ellen, a szerb felsőbbrendűség mellett érvelve – megelőlegezve a délszláv háborúkat.

A történész szerint nem lehet pusztán vallási és etnikai ellentétre szűkíteni a konfliktust és annak másfél százados történetét. Az albánok jelentős része katolikus és ortodox vallású, ezért a keresztény albánok – felekezeti alapon – hasonlóan másodrendű állampolgárai voltak a török birodalmi felfogásnak, mint a szerbek. A konfliktus a Monarchia idején, a balkáni nemzeti önállósodás, de főleg a nemzetállamok kiépítése során éleződött ki. Az Oszmán Birodalom szétesett, a káosz lett úrrá a Balkánon, így egzisztenciális és egyéb okok miatt mindenki terrorizált mindenkit; de a társadalmi erőszak nem csak vallási és etnikai törésvonalak mentén robbant ki. A két nép viszonya évszázadokig inkább a többé-kevésbé békés egymás mellett élésről szólt, mint az erőszakról. Erre jó példa, hogy a középkori szerb uralkodók telepítették szét a félsziget déli területein az albán ortodox családokat, a Szerb Királyság, majd cárság érdekeinek megfelelően. Az, hogy a két nép a bölcsőjétől kezdve gyűlöli egymást, csak mítosz, amelynek politikai gyökerei a 19. század utolsó harmadában alakultak ki, és amelynek gyakorlata a 20. században teljesedett ki.

Reális veszély-e az iszlamizáció?

Az albán nacionalizmus és az iszlám szövetségére rendre valós fenyegetésként utalnak a szerb és macedón politikusok és a biztonságpolitikai szakemberek. „Általános az a vélekedés rólunk, hogy elvakult fanatikusok vagyunk, és a lakosság nagy része muzulmán, nem is akármilyen, hanem konzervatív őskövület” – mondja az albán származású Alina, aki szerint ez nem valós kép, a kommunizmus Albániában szinte ateistává tette a társadalmat. 2011-ben mindenesetre a 2,3 milliós Albániában 1,6 millióan vallották muszlimnak magukat. Az amerikai külügyminisztérium adatai szerint az ország lakosságának 60 százaléka (döntő részben szunnita) muszlim és nagyjából 20 százaléka keresztény.

Enver Hodzsa négy évtizeden át tartó sztálinista diktatúrája szigorúan tiltotta és üldözte a vallásgyakorlást. Az országban csak 1990-ben engedélyezték újra istentiszteletek megtartását. Az ortodox egyház szinte azonnal elkezdte a térítő munkáját, és jelentős sikereket ért el, elsősorban a nagyobb városokban és környezetükben – mondja Alina, akinek tanári szakdolgozata az újra beinduló albán egyházi oktatás területét is érintette. Az iszlám segélyszervezetek a ’90-es évek elején jelentek meg: elsősorban az északi hegyekben lévő településeken kezdtek segélyezni, majd a vallásuk alapjait újra lerakni. Az asszony elmondása szerint, amikor a muszlim segélyszervezetek munkatársai megkezdték a munkát, rengeteg albán tisztában volt azzal, hogy vallása a muszlim, de nem tudták, mit is jelent ez. Az Öböl-térségből érkezett segélyek és befektetések az elmúlt tíz évben jelentősen hozzájárultak Albánia gazdasági és szociális fejlődéséhez. Az iszlám világhoz való közeledés jegyében Albánia 1992-ben, Sali Berisha elnöksége idejében csatlakozott az Iszlám Konferenciához. Ám az 1997-ben kormányra került szocialisták a Nyugathoz való közeledés irányában tettek erőfeszítéseket. Kijelentették, hogy Albánia tagságát az Iszlám Konferenciában az albán parlament sohasem ratifikálta, tehát formálisan fel sem kell azt mondani. Ezt a lépést viszont jó néhány muzulmán ország sértésnek vette volna, így Albánia az Iszlám Konferenciában való részvételét inkább a megfigyelői státuszra korlátozta.

A Balkánon (Boszniában és Albániában) a ’90-es évek óta jelen lévő külföldi iszlám militánsok kérdése a szeptember 11-ei támadások után vált újra fontossá – főleg a szocialisták és Berisha demokrata pártjának rivalizálása következtében. Korábban mindkét fél azzal vádolta a másikat, hogy menedéket nyújt az iszlám militánsoknak. A szóban forgó időszak nagy részében a demokraták vezették az országot. 1998 óta a szocialista kormány szorosan együttműködött a CIA-val és más hírszerző ügynökséggel, hogy felderítsék és kiadják a külföldi szélsőséges muzulmánokat.

A nyugatosodás esélye

Az Enver Hodzsa-időszak (még a Ceausescu-féle Romániát is megszégyenítő) nyomora, amely Albánia nevét a szegénység szinonimájává tette, mára eltűnőben van. A tengerparti részek rohamléptekben fejlődnek, folyamatos a működőtőke-beáramlás. Ezzel párhuzamosan egyre inkább az európai kultúra hódít teret, és írja felül az évszázados társadalmi és vallási nézeteket.

A már idézett Csaplár-Degovics Krisztián történész véleménye szerint a balkáni államok csak másfél évszázada tekintenek közvetlenül követendő mintaként a latin kereszténységen alapuló nyugat-európai kultúrára. Az alapok azonban mások: egészen a 19. század derekáig egyfajta bizánci–oszmán felfogásban élték a mindennapjaikat, majd onnantól kezdték átvenni azokat az értékeket, amelyeket a nyugat-európai minták mutattak nekik. Parlamenti rendszer, szabad választás, demokrácia, egyház és állam szétválasztása, ezek fokozatosan lettek, lesznek részei a balkáni gondolkodásnak. A válságos helyzetekben még átüt a bizánci és az oszmán birodalmi gondolkodás, de a változás vitathatatlan. Rengeteg albán él Európában, és az ottani életvitel a mindennapokban lassan felülírja azokat a tradicionális értékeket, amelyek olyannyira jellemzik a balkáni életmódot.

Fontos szempont ugyanakkor, hogy a Balkán a nagyhatalmak hagyományos konfliktuszónája. Ma is ez zajlik, Oroszország és a Nyugat konfliktusa jelentős szerepet játszik a térség friss politikai történéseiben. Albánia a NATO tagja, ahogyan most Montenegró is azzá vált, és ez sérti az orosz érdekeket. A Nagy-Albániáról szóló híresztelés és a macedón történések nem kis mértékben ebből a szempontból is értékelendőek, véli a történész.

Olvasson tovább: