Kereső toggle

Fenevadak kertje

Dokuregény a hitleri Németországról egy amerikai diplomata szemével

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Erik Larson amerikai író saját bevallása szerint azért vágott bele a történet feldolgozásába, hogy bemutassa, milyen egy adott személy szemszögéből megélni a történelmet – azzal a tudással és ismeretanyaggal, ami akkor és ott elérhető volt, amikor még nem lehetett pontosan látni, mivé fajulnak az események. Az izgalmas non-fiction műfajával, egy amerikai diplomata család segítségével kalauzolja el olvasóit a háború előtti Németország utcáira, éttermeibe, felső köreibe és partijaira, ahol titkos információk cserélnek gazdát, románcok szövődnek, zajlik az élet, miközben szinte észrevétlenül beköltözik a szívekbe a jeges félelem.

1933 nyarától követhetjük nyomon az eseményeket, amikor az új amerikai nagykövet, William E. Dodd és családja megérkezik az euforikus megújulás hangulatában úszó Németországba. A történet a „hosszú kések éjszakájáig” tart, amikor 1934 nyarán Hitler likvidáltatja minden nyílt vagy vélt ellenfelét, akik közül többen a Dodd család baráti, ismerősi körébe tartoznak.

A döntés

Dodd, a Chicagói Egyetem 64 éves történelemprofesszora a harmincas évek elején olyan kényelmes állást keres, ahol nyugodtan megírhatja élete fő művét, az amerikai „régi Dél” történetét. Először egy csendes belgiumi vagy hollandiai nagyköveti állásra gondol, így meg is keresi a Roosevelt-adminisztrációban dolgozó egyik

barátját, hogy megérdeklődje, hogyan tehetne szert egy ilyen kinevezésre. Az események azonban váratlan fordulatot vesznek: miután a kulcsfontosságú németországi posztot hét-nyolc jelölt is visszautasítja, az elnök végül Doddot kéri fel az állás betöltésére.

A kinevezés így épp olyan bizarr, mint amilyennek tűnik: a visszafogott természetű, diplomáciai érzékkel és tapasztalatokkal nem bíró professzor nagykövethez „méltatlanul” saját autóját viteti át az óceánon, hogy az otthon megszokott módon saját maga vezethesse, ahelyett, hogy limuzinon furikázna a náci tisztek előtt. Mindezek tetejébe szerény állami fizetéséből kívánja fenntartani magát és családját – feleségét, valamint felnőtt fiát és lányát, akiket szintén magával visz a tengerentúlra. „Doddot sok mindennek lehetett nevezni, csak tipikus diplomatának nem. Nem volt gazdag. Nem volt politikailag befolyásos. Nem tartozott Roosevelt barátai közé. Ellenben beszélt németül, és ismerte az országot” – írja Larson.

A döntés mindegyik fél számára tartogat bizonytalan elemeket. „Az egyik problémát Dodd Wilson iránti hűsége jelentette. Wilsonnak az a meggyőződése ugyanis, hogy be lehet avatkozni más nemzetek történelmébe, átkos hatásúnak tűnt azon amerikaiak számára, akik azt követelték, hogy az Egyesült Államok kerülje az idegen nemzetek ügyeibe történő beavatkozást. (…) A közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy az amerikaiak 95 százaléka szeretné, ha az Egyesült Államok távol tartaná magát minden külhoni háborútól.” Persze Berlin ekkor még nem az a feszültségekkel teli állomás, mint amivé hamarosan válik, és széles körben tartja magát az a nézet, hogy Hitler kormánya már nem húzza soká.

Egy amerikai Berlinben

Dodd sajátos helyzetbe kerül: az amerikai külügyminisztérium munkatársai lenézik, és nem veszik komolyan, még akkor sem, amikor már maga is ráeszmél az európai helyzet súlyosbodására, és egyre kétségbeesettebb vészjelzéseket küld hazájába, de ugyanúgy nem kedveli őt a német vezérkar sem.

Nem úgy huszonéves lányát, a csélcsap, férfifaló Marthát, akit teljesen elbűvöl a fiatalos, megújuló Németország lendülete. „Az emberek lelkesedése ragályos volt, ugyanolyan energikusan lendítettem én is a karomat, mint a nácik… Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, életerősnek és gondtalannak, az új rendszer úgy megrészegített, mint a bor” – írta Martha egy korai naplóbejegyzésében. Szeretői között szerepel egy francia diplomata; a Gestapo vezetője, Rudolf Diels: és a szovjet nagykövetség első titkára is. Szabados életmódja a helyieket is meghökkenti. „Rendkívül naiv és makacs fiatal amerikai lánynak tűnhettem; bosszantottam az értelmes embereket magam körül.”

Marthát magával ragadja a náci politika „színháza”, amelyet pont arra találtak ki, hogy az övéhez hasonló kamaszos virtusnak tetsszen. „Kissé antiszemita voltam bizonyos értelemben: elfogadtam azt a nézetet, hogy a zsidók fizikailag nem olyan vonzóak, mint a keresztények, és hogy társadalmilag kevésbé kívánatos egyedek” – fejtegette Martha. Egyik szeretője még Hitlerrel is össze akarja boronálni, de ez a terv végül nem sikerül.

Martha és édesapja naplói, magánlevelei és hivatalos jelentései, valamint a lány későbbi memoárja – számos egyéb forrás és dokumentum mellett – igazi kincsesbánya volt Larson számára az események felfűzése során. „Hajlamosak vagyunk azt a korszakot fekete-fehérben és szürkében elképzelni, de Martha szemén keresztül megláttam Berlint olyannak, amilyennek abban a korban sokan látták: végtelenül megragadónak, energikusnak, egy világszínvonalú fővárosnak, tele színekkel, a balkonokon virító piros muskátlikkal. Ezek voltak Martha első benyomásai.”

Bevándorlás és belügyek

Ám, amint a zsidók üldözése tetőzni kezd és erről a nagykövet első kézből hall beszámolókat, a sajtót cenzúrázzák, és ijesztő új törvénytervezetek szivárognak ki, Dodd egyre aggodalmasabb hangvételű jelentéseket küld a közönyös amerikai külügyminisztériumba. Rooseveltet azonban – legalábbis eleinte – más szempontok foglalkoztatják. Tisztában van azzal, hogy a náci zsidóüldözés nyílt elítéléséért vagy a zsidók Amerikába településének megkönnyítéséért súlyos belpolitikai árat kellene fizetnie, mivel az amerikai gondolkodásmód a „zsidó problémát” bevándorlási kérdésként kezeli. A németországi üldözés olyan időszakban növeli a zsidó menekültek beáramlását, amikor Amerika éppen a nagy válságból igyekszik kievickélni. A bevándorlásellenes hangulat egyébként még 1938-ban is tartja magát, amikor a Fortune magazin felmérése azt mutatja, hogy a megkérdezettek kétharmada inkább távol tartaná a menekülteket az országtól.

Az izolacionisták ragaszkodnak ahhoz az elképzeléshez, hogy a németországi zsidók náci elnyomása német belügy, így Amerikának ahhoz semmi köze. Mindemellett az amerikai zsidóság is megosztott a kérdésben: egyik részük a hangos tiltakozást választja, míg mások éppen attól tartanak, hogy a zajos véleménynyilvánítások csak rontanak a németországi zsidók helyzetén.

Ráadásul a bevándorlást adminisztratív akadályok nehezítik: az 1917-es bevándorlási törvény úgynevezett „LPC-záradékát”, amely azt vizsgálja, hogy a bevándorló állami költségtényezővé válhat-e, 1930-ban a Hoover-adminisztráció visszaállította, hogy „a magasba szökő munkanélküliség idején gátat szabjon a bevándorlásnak”. A kérelmezőktől olyan papírokat kérnek – jó magaviseletről szóló bizonyítványt, anyakönyvi kivonatok másolatait, egyéb állami iratokat –, amelyek beszerzése lehetetlennek tűnik egy Németországban élő zsidó számára.

A küldetés

Dodd küldetése így eleinte meglehetősen szűk keretek közé szorul.

Roosevelt a lelkére köti: legfőbb missziója az legyen, hogy a német kormányt rávegye az amerikaiak felé fennálló tartozásuk rendezésére. Ezenkívül védelmet kell biztosítania a Németországban élő amerikai állampolgároknak a barna ingesek támadásával szemben, és rá kell vennie a németeket, hogy enyhítsenek a zsidókkal szembeni egyre brutálisabb fellépésen. Az utóbbi két feladatot azonban úgy kell ellátnia, hogy az ne veszélyeztesse az első számú feladat teljesítését (vagyis az adósságok behajtását).

Dodd hosszú ideig úgy gondolja, hogy az emberi józanság és a liberális eszme végső soron győzedelmeskedni fog, Hitler pedig önkontrollra kényszerül. 1933. augusztus 12-én még a tárgyilagosság és megértés jegyében azt fejtegeti Rooseveltnek, hogy bár nem helyesli Németország bánásmódját a zsidókkal szemben, sem a német haderők helyreállítását, „alapjában véve […] egy népnek joga van önmagát kormányozni, és a többi nemzetnek türelmet kell tanúsítania, még ha kegyetlenséget és jogtalanságot követnek is el. Adjunk esélyt az embereknek, hogy kipróbálják a terveiket!”

Mindeközben az amerikai kongresszus a nagy gazdasági világválság következményeivel és a prériállamok elsivatagosodásával van elfoglalva – Németország kapcsán továbbra is leginkább csak az amerikai hitelek behajtása érdekli őket. Amint Larson kutatásaiból kiderül, az amerikai külügyminisztériumban is tartja magát egyfajta „szalon-antiszemitizmus”.

Ez alól Dodd sem kivétel. Eleinte szemet huny afölött, hogy a sajtó mélyen elhallgatja az amerikaiakat ért támadásokat, és kínosan ügyel arra, hogy ne sértse a nácik antiszemitizmusát. Több táviratában kifejezi aggályát például afelől, hogy a követség hat vagy nyolc zsidó alkalmazottja nyílt provokációnak számíthat majd a nácik szemében.

A fordulat

A Gestapo vezetője azonban rövidesen felvilágosítja a vég nélkül flörtölő Marthát a német „lehallgatási kultúra” cseppet sem mulatságos valóságáról. Doddék rádöbbennek, hogy valószínűleg a követség épülete is „be van poloskázva”. „Nincs rá mód a földön, hogy valaki képes legyen hideg szavakkal papírra vetni, mit tesz ez a fajta kémkedés az emberekkel – írta Martha. – A családi megbeszélések, a szó és a tett szabadsága annyira korlátozva voltak, hogy egyre kevésbé hasonlítottunk egy normális amerikai családhoz. Ha beszélni akartunk, be kellett néznünk a sarkokba, az ajtók mögé, figyelni a telefont és lehalkítani a hangunkat.”

1933-34 telén Marthán már szinte hisztérikus félelem lett úrrá: „Nem tudott nem rettegni éjszakánként. Hallotta vagy hallani vélte a kemény talpú cipők csikorgását a kavicsos kocsibehajtón az ablaka alatt, óvatos, meg-megálló lépteket, mintha valaki figyelné a hálószobáját. (…) Némely éjszakán azt képzelte, suttogó hangokat hall, távoli puskalövéseket…” Alig telik el egy év, az árnyak máris mélyülni kezdenek, a hosszú kések éjszakáján pedig valóságos horror veszi kezdetét: a Dodd család számos barátja és ismerőse áldozatául esik a hitleri leszámolásnak.

Martha édesapja hasonló változáson megy keresztül. Újra és újra megdöbben a német emberek közömbösségén, amit az atrocitásokkal szemben tanúsítanak, és azon, hogy a széles néptömegek és a kormány mérsékeltebb tagjai tiltakozás nélkül elfogadnak minden új elnyomó rendeletet. „Úgy érezte magát, mint a mesék sötét erdejében, ahol a jó és a rossz szabályai fenekestül felfordultak.” Egyik barátjának ezt írja levelében: „El nem tudtam volna képzelni, hogy a zsidók ellen fordulnak éppen most, amikor így vagy úgy, de mindenkit érint a gazdasági hanyatlás. Azt meg végképp nem tudtam elképzelni, hogy a június 30-ai terrorisztikus cselekményekhez hasonlóak egyáltalán megtörténhetnek napjainkban.”

„Dodd számára – aki véletlenül lett diplomata, nem pedig személyes kvalitásainak és indíttatásának köszönhetően – az egész dolog nagyon visszataszító volt. Ő tudós volt és jeffersoni elveket valló demokrata, egy egyszerű farmer, aki szerette a történelmet és a régi Németországot, ahol ifjúkorában a tanulmányait folytatta. Erre most itt volt ez az államilag szentesített hatalmas mészárlás. Dodd barátait és ismerőseit, az embereket, akikkel együtt vacsorázott vagy teázott a házában, agyonlőtték. Doddot erre nem készítette fel a múltja.”

A nagykövet így már visszahívása előtt arra a következtetésre jut, hogy Goethe és Beethoven országa barbarizmusba fulladt. Amikor hazautazik az Egyesült Államokba, kampányolni kezd a Führer ellen, és elítéli Amerika elszigetelődési politikáját. Figyelmezteti mind a külügyminisztériumot, mind Rooseveltet arra, mi van készülőben Németországban: a fokozódó militarizmusra és zsidóüldözésre. Az elnök az amerikai külügyminisztérium és a náci vezetés részéről érkező nyomásnak engedve végül 1937-ben hívja vissza posztjáról – de a fenevadak ekkorra már elszabadultak. (A könyvből vett idézetek Lengyel Tamás fordításai.)

Olvasson tovább: