Kereső toggle

Sváb sorsok

Volksbund, málenkij robot, kitelepítések

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Több száz év kellett ahhoz, hogy a magyarországi, erősen zárt sváb faluközösségek felbomoljanak, s az 1950-es évek után elterjedjenek a vegyes házasságok és a magyar nyelvhasználat. A váltás nem spontán módon ment végbe, hanem egyének és nemzetiségek drámájaként: példa erre annak a sváb nagypapának az esete is, aki magyarként járta meg a Don-kanyart, majd németként telepítették ki, illetve vitték el málenkij robotra a második világháború után. Házukba szülőföldjükről ugyancsak elüldözött székelyeket telepítettek, mivel az erdélyiek házába románokat költöztettek. Úgy tűnik, a közép-európai nemzetiségek 20. századi kényszervándorlásaiban az utolsó láncszemet a németség alkotta: ők nem mások tulajdonába ültek bele, hanem a nulláról kezdtek mindent.

Az elmúlt években hivatalos szinten is előtérbe került a magyarországi német kisebbség második világháború utáni megbélyegzése, kitelepítése és oroszországi kényszermunkára hurcolása, méghozzá a sajátos magyar emlékezetpolitikába ágyazva (lásd erről keretes írásunkat).

A téma kapcsán keresett meg minket egy harmincnyolc éves hölgy, nevezzük őt Bertának. „Családunk története sváb nagyanyám vonalán egészen a 17. századig visszavezethető, akkoriban, a török hódoltság után telepítettek be minket Bajorországból” – mondta el Berta. Nagyszülei Bonyhád környéki svábok, akiket a második világháború után öt évre málenkij robotra vittek ki a Szovjetunióba, míg itthon maradt családjukat kitelepítették az otthonukból. Berta tapasztalatai szerint a ma mintegy kétszázezer fős svábság 20. századi hányattatásait máig hallgatás övezi az érintett családokban is. A fejlett agrárkultúrával rendelkező, jellemzően módos sváb gazdák földjeit, házait a háború után többnyire vagy magyar szegényparasztok, vagy határon túlról elűzött magyar ajkúak – székelyek, felvidékiek – kapták meg. A történtek okozta mély sérelmeket, úgy tűnik, leginkább az idő, pontosabban a generációváltások tudják orvosolni: Berta szülei már székely és sváb származásúak. Az ötvenes években született sváb generáció volt ugyanis az első nemzedék, amelyben vegyes házasságok sora köttetett, nem kis ellenállást kiváltva minden oldalon.

Berta történetén megindulva elmentünk Tolna megyébe, és egy életútinterjút készítettünk a nyolcvanéves nagymamával, Márta nénivel. Nézegettük régi fényképeit, melyen az egykori, tisztán sváb falu egyik tornácos parasztháza előtt állnak a népviseletbe öltözött lányrokonok. Márta néni életében érzékelhetően kitüntetett szerepe volt a gyerekkornak, a zárt és dolgos sváb faluközösségnek. A hat elemit elvégezték, és tizenkét éves koruktól dolgoztak a családi földeken – a házukat már vagy négy-öt generáció óta ők lakták. A faluban mindenki németül beszélt, Márta is csak huszonöt évesen, a háború után tanult meg magyarul. „Papírforma szerint mi német anyanyelvűek és magyar nemzetiségűek vagyunk” – tette hozzá az idős asszony, utalva az 1941-es népszámlálás során felvett adatokra, aminek alapján – abszolút törvényellenesen – a németség kitelepítési listáját 1945-ben a magyar kormány összeállította.

Márta néni számos férfi hozzátartozóját, így apját, három nagybátyját és egyik sógorát is elveszítette a világháborúban. „Amikor a háborúnak vége volt, 1946 januárjában elvittek Oroszországba. Akkor voltam tizenkilenc éves” – emlékezett. Úgy volt, hogy két hétre mennek idénymun-kára a Bácskába. Január 9-én bevagonírozták őket, és a három hétig tartó vonatút végén Oroszországban kötöttek ki. A Dombasz medencében, egy bányatelepen dolgoztak öt éven át, amiből az első két év volt a legkeményebb, bár nem rosszabb színvonalú élet, mint az ottani lakosságé. Óriási erőfeszítések árán élhetőbb körülményeket teremtettek maguknak, dacolva faggyal, tífusszal, élősködőkkel, létrehozva némi civilizációt az ottani környezetben is. „A falusi, munkához szokott fiatalok jobban bírták a robotot, a városiak hamarabb megbetegedtek” – tette hozzá Márta néni, akinek a falujából negyvenöt embert vittek ki, akik közül tizenegyen nem tértek vissza.

Márta a kényszermunkán ismerte meg későbbi férjét: a férfi három évig szolgált a magyar hadseregben, megjárta a Don-kanyart, majd hazatérve 1945-ben a kényszersorozások idején az SS kötelékébe került sváb származása folytán, s ugyanemiatt a háború után még öt évre málenkij robotra is elvitték. Oroszországból 1951-ben térek haza, majd összeházasodtak, s előbb gyárban, majd tsz-ben dolgoztak, miközben átmeneti szállásaik voltak. Márta néni itthon szembesült azzal, hogy családját – édesanyját és kisgyermekes nővérét – 1946-ban két óra alatt kitették az otthonukból, mindenki mehetett, amerre látott. Az ezerfős sváb falu lakossága kicserélődött: az elűzöttek házaiba székely és felvidéki családok költöztek. A földönfutóvá tett svábok házai, földjei, jószágai, személyes tárgyai a betelepülőkéi lettek, s a régi tulajdonosok legfeljebb napszámosként térhettek vissza hajdani birtokaikra dolgozni. Később a százötven régi tulajdonosból öt-hat svábnak sikerült visszavásárolnia a házát, köztük volt Márta néni nővére is.

Ahogy Berta mondja, nagyanyjáék csendes, dolgos, „igazi svábok” lévén mindig hozzátettek a kevéshez, rengeteg munkával felépítettek egy házat Bonyhádon, az ötvenes években négy gyermekük született, mindegyiket diplomához juttatták. Messzebbre jutottak, mint a háború előtt voltak, s ha a család ma összegyűlik Márta néninél, akkor harmincöten vannak. Nem gondolják, hogy később hátrányuk lett volna a származásuk miatt. „Ma már végképp nincs különbség, vegyes családok vannak, nincs elkülönülés.

Az 1956-os felfordulásban megint megkaptuk itt Bonyhádon: svábok, fasiszták, miért nem mentek Németországba? Akik kimentek, azok azt kapták meg a németektől, hogy menjenek haza Magyarországra” – ingatta fejét Márta néni, aki soha nem gondolt kivándorlásra – ő itt van otthon.

Nemrég a mélyen katolikus Márta nénit a veje azzal lepte meg egyik születésnapján, hogy visszaszerezte neki azt a szentképet, ami anno gyerekkorában az ágya fölött függött. Mint a vő mesélte, sokat próbálkozott, hogy a régi házuk mai tulajdonosa, Emmi néni visszaadja a kegytárgyat, akit végül a szomszédja bírt jobb belátásra.

Emmi néninél is jártunk, akit nyolcévesen a szüleivel költöztettek be Márti néniék házába, s merőben másként emlékezett a szentképhistóriára. „Szívesen visszaadtam nekik a képet – hiszen ez az övéké. Annak ellenére is, hogy az édesapám, aki nagyon vallásos ember volt, igen szerette ezt a képet” – mondta Emmi néni, kicsit sem problémázva vallásosság és tulajdonkérdés ellentmondásain. Mi sem jószántunkból jöttünk ide – ismételgette a székely asszony, kitérve arra, hogy ők egy bukovinai faluból kerültek ide a háború után, mivel a házaikba román családokat költöztettek. Tizenöt testvére közül öten érték meg a felnőttkort, Emmi a legkisebb. A sors iróniája, hogy a falu lakosságának jelentős része ma Németországban dolgozik.

Márta néni emlékei szerint a székely család annak idején még egy lepedőt sem volt hajlandó visszaadni nekik, s a svábok csak a rendszerváltás után kaptak jelképes kártérítést az államtól. „Mi, svábok voltunk a láncolat végén, nekünk nem volt hova mennünk. Mindent elölről kezdtünk, azok is, akiket kitelepítettek Németországba. Pedig dolgoztunk, mindent leadtunk, amit kellett, mégis ez lett belőle” – tette hozzá Márta. 

Történetéből egyetlen láncszem hiányzik. Egyik – ma már hatvanöt éves – fiának, Tibornak elejtett szavaiból kirajzolódott egy olyan család képe, ahol a tizenegy-tizenkét éves unokatestvért szülei a háború elején Németországba adták katonának a Hitlerjugendbe, majd tizennégy évesen megkapták a halálhírét. Egy Waffen-SS katona nagybácsi is szóba került, de nem tudni, önkéntesként vagy kényszersorozás folytán lett-e az. A család ezeket a mai napig nem tisztázta, ellenben Tibor úgy tudja, hogy rokonai a háború után minden katonafotót, dokumentumot megsemmisítettek. Hozzátette, hogy a hallgatás egyik oka az volt, hogy a nagyszülők a málenkij robotból hazatérve öt éven át nem is beszélhettek senkinek az oroszországi „élményeikről”. Tibor és Berta úgy emlékezett, hogy az érintettség kérdése soha nem volt téma sem a családban, sem az iskolában, sem a sváb rendezvényeken.

Ellátogattunk tehát ismét a nagymamához, hogy a náci ideológiával kapcsolatos világos állásfoglalást halljunk tőle. Többféleképp feltettük neki ezt a kérdést, de minduntalan kitérő válaszokat kaptunk, mondván: ő nem szokott politizálni. Arra a kérdésre, hogy mit gondol Hitler Mein Kampfjának reneszánszáról, csak annyit mondott: ő nem szokott ilyesmin gondolkodni. Unokája, Berta, akit szintén meghökkentettek a fejlemények, közölte: a nagymamáról mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy nem politizál. A baloldali érzületű családban ez érthetően nem könnyű kérdés: a nagypapát 1971-ben kis híján kizárták a pártból és elbocsátották munkahelyéről, mert fény derült SS-múltjára, jóllehet ő kényszersorozott volt.

Tény, hogy a pár éve megindult hivatalos emléknapok, konferenciák időszámítása is 1945-nél kezdődik. A múlttisztázás fontos, hiszen a háború végén a teljes német kisebbség bűnbaknak lett kikiáltva. A ‘30-as években a hazai német nemzetiségi mozgalom – az erősödő magyar nacionalizmus és asszimilációs politika, valamint a német birodalmi érdekek között őrlődve – Volksbund néven radikalizálódott, bár egyben az egyetlen kulturális kisebbségi szervezet is volt. Az egyre inkább Berlin-barát – 40 ezer fő SS-toborzását, majd 60-80 ezer sváb kényszersorozását is elvégző – nemzetiszocialista szervezet központjaként épp Bonyhádot és környékét emlegetik, ahol 1944 tavaszán országos hírű ünneplést is rendeztek Hitler születésnapjára (Márta néni erről se hallott). Ugyanakkor ezen a vidéken bontakozott ki a Magyarországhoz tartozást hirdető Hűségmozgalom is, ami jól mutatja, hogy a kérdés mélyen megosztotta a hagyományosan magyarhű német kisebbséget.

A kitelepítések apropóját a Volksbund-, illetve az SS-tagság adta, aktualitását pedig a föld iránti igény. A Volksbund tagsága 1942-ben 200 ezer fő volt, a női és ifjúsági szervezetekkel együtt 300 ezer, ami a németség 40 százalékát jelentette a nagy Magyarország területén. Ennél is nagyobb volt a Volksbund-szimpatizánsok száma, hiszen egy 1945 végén végzett magyarországi felmérés szerint a németség 70 százaléka a Volksbund befolyása alatt állt. Legalábbis ez derül ki a Vitári Zsolt történész által közölt adatokból, melyek szerinte óvatossággal kezelendők ugyan, de rávilágítanak arra, hogy miért tartották 1945 után szinte a teljes németséget volksbundistának.  Németországba telepített svábok lapunknak úgy becsülték, hogy a Volksbund-tagok legfeljebb 20-30 százaléka lehetett az ordas eszmék elkötelezett híve, de ennek tisztázása semmiképp nem a mi hatáskörünk. A problémát viszont jól tükrözik a miniszterelnök tavalyi emlékbeszédének fordulatai is, miszerint a kitelepítések tanulsága az, hogy „bűnt bűnnel jóvátenni nem lehet, vélt bűnt bűnnel jóvátenni még kevésbé, és vélt bűnt kollektív büntetéssel végképp nem”.

Csepeli György szociálpszichológus kérdésünkre kiemelte: az önvizsgálat hiánya egyáltalán nem különleges probléma, ezt általában egy közösség sem szokta elsietni: az Egyesült Államokban is csak pár éve került komolyabban terítékre az indiánokkal kapcsolatos múlt. „Az emlékezet – különösen az idő múltával – rettenetesen torzító: felnagyítja a mentő körülményeket, és teljes mértékig leértékeli a vádló körülményeket. Ennek következtében előáll egy áldozati szerep, ami szánalmat, együttérzést vált ki a főhős iránt. Ez minden olyan esetben érvényes, amikor valamilyen üldöző-üldözött viszonyról beszélünk, legyen szó a világ bármely pontjáról” – mondta el Csepeli.

Hozzátette: különösen nem tesz jót a tisztánlátásnak, ha egyazon sorson belül váltakozott az üldöző és üldözött szerep, ami igen jellemző a 20. századi kelet-európai családtörténetekben. Csepeli György szerint a belátás képtelensége, a szolidaritáshiány a feldolgozatlan történelmi traumák halmozódásából is fakad: már a török hódoltság után kia-lakult egy „barbár szenvtelenség”, amikor olyan pusztítás érte a magyar társadalom derékhadát, melyet nem követett semmilyen helyreállítás.

Csepeli külön hangsúlyozta, hogy a Volksbundot nem lehet kiszakítani abból a kontextusból, amelyben létrejött, hiszen a magyaroknak nagyon nagy aránya rokonszenvezett a nyilas párttal, nagy arányuk antiszemita volt, a szélsőjobb ilyen értelemben mindennapos tapasztalat volt. „A Volks-bund elválaszthatatlan attól a hisztériától, ami a korabeli Magyarországot jellemezte, az eufóriától, hogy visszatér-tek az elcsatolt területek, a zsidótörvényektől és az őrülettől, amit végül is a háborúba való belépésünk jelentett.

A Volksbund-szimpátia csak ezen a komplex rendszeren belül értelmezhető” – figyelmeztetett.

Az idő gyógyír lehetne, hiszen a másod- vagy harmad-generációk már nem érintettek a traumákban. Csepeli szerint viszont az üldöztetések, sérelmek vagy bűnök mémek (kulturális lenyomatok – a szerk.) formájában öröklődnek, de általában nem veszünk róluk tudomást, mert azt hisszük, hogy így könnyebb lesz az életünk – holott épp ellenkezőleg, s emiatt újból belesétálunk a történelmi csapdákba.

A szembenézés leginkább a családokon belüli intim beszélgetésekben lehetséges, amit megkönnyíthet a családtörténetek feltárását célzó pedagógia is, de ehhez egészen más iskolarendszerre és valódi demokráciára lenne ma szükség.

(Közreműködött: Fabini Piroska)

 

Az emléknap és a magyar politika

A háború után a félmilliós németségből 65 ezer embert hurcoltak el a Szovjetunióba kényszermunkára, és mintegy 200 ezer főt telepítettek ki kollektív háborús bűnösség vádjával, származási alapon Németországba. A rendszerváltást követően a magyar kormány több ízben megkövette az érintetteket: először 2007-ben Szili Katalin házelnök kért bocsánatot tőlük a magyar állam nevében, majd 2012 decemberében az Országgyűlés január 19-ét a Magyarországi Németek Elhurcolásának és Elűzetésének Emléknapjává nyilvánította – tekintve, hogy 1946-ban ezen a napon indultak el Budaörsről az első transzportok Németország felé.
„Amit kitelepítésnek hívtak, az valójában a magyarországi svábok kifosztását és elűzését jelentette” – ismerte be Orbán Viktor miniszterelnök tavaly, a 70. évfordulós ünnepi megemlékezésen. A kormányfő a történtekért az országot megszálló „külső erőket és az azokat kiszolgáló belső csatlósokat” nevezte meg felelősként, elsősorban a kommunistákra utalva. Ugyanakkor a témával behatóbban foglalkozó történészek munkáiból kiviláglik, hogy a németség háború utáni hazatelepítésének gondolata nem szovjet találmány volt, hanem a ‘30-as évek végétől mind erősebben foglalkoztatta a magyar kormányokat, s jelentősen befolyásolta a szövetséges Németországgal kötött megegyezéseket is.
A háború után a vidéki svábok kitelepítésének forgatókönyvét – mindenekelőtt a birtokelkobzásokra fókuszálva – magyar részről a sürgető földreform, a határon túli magyar nemzetiségűek áttelepítése, valamint a homogén nemzeteszme egyaránt meghatározta. Ennek folytán a kitelepítés ügyében a kommunista párt egyértelmű szövetségesre talált a Nemzeti Parasztpárt, illetve részben a Kisgazdapárt részéről is, magyarán a hazai politikai vezetés kompromisszumra jutott abban, hogy a németeket, illetve jelentős részüket – köztük a náci katonai és társadalmi szervezetek volt tagjait – elűzze Magyarországról. Ehhez maga az Ideiglenes Nemzeti Kormány kért engedélyt a győztes nagyhatalmaktól, és meg is kapta azt. (Lásd Gonda 2014., illetve Lemberg és Franzen 2001.) A világháborús szerepünkkel kapcsolatos kormányzati magatartás, a mindenkori megszállók kizárólagos felelősségét hangoztató emlékezetpolitika nem tavaly nyilvánult meg először, elég csak a Szabadság téri emlékmű kapcsán kirobbant vitákra utalni. (M. M. R.)

 

Sváb múlt Magyarországon

Német telepesek és misszionáriusok már a honfoglalás után, illetve Szent István idejében megjelentek Magyarországon. A 12. században II. Géza idején alakultak ki a szepességi és erdélyi szász területek, melyeknek jelentős szerep jutott a földművelés és határvédelem, illetve a (bánya)városok fejlődése terén.
A tatárjárás után a 13. században alakult ki a budai, pesti, óbudai német kolónia. Az ország nagyobb városai a 15. században már mind német vezetésűek és jórészt német lakosúak voltak.
A török hódoltság után a 18. században három nagy sváb betelepülési hullám történt: III.Károly, Mária Terézia és II. József alatt összesen 105 ezer betelepülő. (Dunántúl, Pest-Buda, Szatmár, Bánság, Bácska, Szerémség területére.)
A kiegyezés idején Magyarországon élő 1,9 milliós németség kétharmadának ősei a 18. században érkeztek Magyarországra. A korábban érkezett, főleg városlakó németség asszimilálódott, míg a német parasztság hagyományőrző volt, a 20. századig magyarul se nagyon beszélt. A hazai németség jellemzően hazájának tekintette Magyarországot, sorsközösséget vállalt vele, részt vett az 1848–49-es szabadságharcában is.
Trinanon után félmilliós németség maradt a határokon belül, az ország lakosságának 7 százalékát alkotva.

 

Hasított világkép

„A történelem viharainak következtében az elmúlt évszázadban számos társadalmi csoport került (legalább a szavak szintjén) uralkodó és elnyomott helyzetbe egyaránt. Szinte minden csoport, réteg traumatizálódott mások által és traumatizált is másokat… de jellemző, hogy memóriájuk ezekből a történetekből többnyire az elszenvedett sérelmeket őrzi, ódzkodik azonban azoknak az eseményeknek az emlékezetben tartásától, amelyek során trauma okozója vagy haszonélvezője volt. Ez a hasított világkép csak úgy tartható fenn, ha saját emlékezetünket kizárólagos érvényűnek, míg másokét hamisnak, érvénytelennek tartjuk. …ez mind az egyén, mind a közösség számára meggátolja az érett, jó és rossz vonásokat egyaránt integrálni képes, saját maga és mások felé is empatikusan viszonyulni tudó működés kialakítását.” (Borbándi János pszichológus a társadalmi traumákról)

Olvasson tovább: